Pesti Napló, 1897. augusztus (48. évfolyam, 212-242. szám)

1897-08-01 / 212. szám

ELŐFIZETÉSI AKAR: Becbz évre ... 14 frt — kr. Félévre __ 1­0 — t Negyedévre ... 3 c 50 « Egy hóra _. 1 * 20 « -S2«­Egyes szám _ — _ 4 kr. Vidéken__— — & « Negyvennyolcadik évfolyam. 2X2. sz« SZERKESZTŐSÉG!­I VI., Teréz-körút 21. M. NI-dik emelet. -ZEK KIADÓHIVATAL: VI., Teréz-körút 29. sz. -Í3£}­Megjelenik minden nap, ünnep ée vasárnap után la m—n^—— Főszerkesztő: Neményi Ambrus. Vasárnap, augusztus 1. Budapest, 1897. A kaszinó-politika ellen. Budapest, julius 31. Budapest főpolgármestere a ravatalon feleszik s érezzük, hogy e pillanatban azok­ról a dolgokról, amelyek vonatkozásaik­ban, habár csak közvetve is, az elhunyt működési körét érinthetnék, másképp, mint a kegyelet hangján beszélni nem volna illő. Áthatva e tudattól s abban a meg­győződésben, hogy a fővárosban a veze­tésért versengő katek­ák talán már holnap a reklám minden eszközével fogják kiál­tani a nevét annak a férfiúnak, akit szé­kébe ültetni szeretnének, sietünk hozzá­szólni már ma a főpolgármester kérdésé­hez. Kerülni akarjuk ezzel azt, hogy fölszólalásunkat úgy vegyék, mintha bárki mellett, vagy bárki ellen foglalnánk állást. Úgy tudjuk, hogy e pillanatban még a kormánynak ez állásra jelöltje egyálta­lán nincs. A fővárosi körök és kate­r­ák lehet, hogy rejtegetnek már egyes neveket keblük mélyén, de eddig a nyilvánosság előtt velük föl nem léptek. Ez teszi lehetővé, hogy egészen elfogu­latlanul szólhassunk a kérdésről, míg ké­sőbb, ha egyszer nevek körül kezd cso­portosulni a közvélemény - korteskedés színében tűnhetnék föl nézetü­nk legjobb szándékú kinyilvánítása. A törvény a főpolgármester kiszeme­lésére nézve a döntő szót a kormány ke­zébe adta. A kijelölési jog gyakorlati értékére nézve a jelen esetben majdnem egyértelmű a kinevezési joggal. Bátran kimondhatjuk tehát, hogy az a férfiú lesz Budapest főpolgármestere, akit a kor­mány akar. S ez helyesen van így, mert a főpolgármester a törvény értelmében a végrehajtó hatalom képviselője, s mint ilyen hivatva van a főváros önkormány­zatát ellenőrizni s a fővárosi törvényható­ság által közvetített állami közigazgatás érdekein őrködni. A dolog természete sze­rint tehát főpolgármester csak az lehet, aki a kormány bizalmát teljes mérték­ben bírja. Fővárosi közigazgatásunk bírálatánál nem egyszer merült föl az az eszme, hogy a fővárosi ügyek vezetésében mutatkozó ama dualizmus, amely szerint — rendes viszonyok közt — a főpolgármester tisz­tán passzív, ellenőrző szerepre van utalva s a közigazgatás tényleges vezetése kizá­rólag a polgármesternek van fentartva, nem válik előnyére Budapest fejlődésének. A megyei rendszer kaptafájára — pedig ez a rendszer köztudomásúlag a megyék­ben sem mondható tökéletesnek — be­hozták a főváros számára is a főpolgár­mester és polgármester közti sajátságos munkamegosztást. Ha van a megyékben főispán, aki ellenőriz és alispán, aki igaz­gat, úgy vélték, okvetetlenül szükséges a fővárosban is a polgármester mellett, aki a közigazgatás igazi feje, a főpolgármester, aki nézi és szemmel tartja a polgármester működését. Pedig itt a fővárosban talán jobb lett volna egy kézben egyesíteni a fő­város vezetésének egész hatalmát, méltóságát és felelősségét, mert annál erősebb lett volna az a vezető kéz s annál élénkebb lett volna a felelősség érzete, minél inkább felette állott volna a főváros első tisztvi­selője a befolyásért küzdő érdekcsoportoknak. Ámde nem kívánjuk ezúttal a fővá­rosi törvényt s a fővárosi közigazgatás egész szervezetét akadémikus fejtegetés körébe vonni. Hisz talán nincs messze az az idő, amikor a fővárosi törvény re­formja is napirendre kerül s talán nincs kizárva az a remény, hogy a hibákat majdan ki fogják küszöbölni. De nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy éppen azért, mert a törvény kevés hatalommal ruházza föl a főpolgármestert, a kormánynak kötelessége erre az állásra valóban kiváló férfiút megnyerni, aki egyéni­sége súlyával, értelmi felsőbbségével, er­kölcsi tekintélyével tudná a főváros ügyei­nek megadni azt az impulzust, amelyre igen nagy szükség van. A főpolgármes­tert a mi viszonyaink közt az a szerep illetné meg, amely szerepe a gépben a len­dítő keréknek van. Nem közvetetten ki­egészítő része a gépezetnek ez a ke­rék, de azért mégis hatalmasan hozzá­járul az egésznek biztos és egyenletes mozgásához. Olyan férfiú, akinek éles szeme a köz­­igazgatás gépezetébe gyorsan belát, ki nem csupán az aktákból ismeri és ítéli meg a világ folyását, a mostani állapot mellett is végtelen sokat tehet egyrészt a fővá­rosnál diva­tok és durva visszaélés ki­irtására, másrészt a fővárosi nagy kérdé­sek helyes megoldására. Az a baj, hogy nálunk azok a mozgató eszmék, amelyek megvalósítására a főváros nagy pénzbeli eszközei szolgálnak, nem egy vezető pár­tatlan agyvelőben, hanem a különféle érdekkörökben születnek meg. Nem mozdul előre semmi, ha egyes nagybefolyású férfiaknak érdekében áll, hogy ne moz­duljon s csak oly irányban történik moz­gás, kezdés, alkotás, amely irányban ha­talmas magánérdekek csoportja hajtja a fővá­ros gazdasági vagy közigazgatási politikáját. Ezen a szervi bajon nem lehet segi- TÁRCA. Kaland. *— A Pesti Napló eredeti tárcája. **» Irta: Petelei István. Szörnyűség, hogy a város mily rátartóvá­­tesz egy hölgyet! Odahaza egy szál virágot vitt Dénes a mezőről. Oroszlánszájat, amely igy látogat, hogy á—á, ha az ember nyomogatja a nyakát. A kapu előtt a kis­padra leültek Anettel (egy penzionált kapitány leányával), egy szót se szólva bár, maguk elé néztek, játszva az­­oroszlánszájjal, s igen boldogok, vidámak voltak. A városon? — Az antik melltüt, a cukrászasztal mel­lett állva Anett, (friss kék virágos kartonba fehér csipkével a mellén) megnézve apróra az ékszert, így szólt: — Csinos... Az efféle csecse­becséket pompásan gyártják most; kétségtelenül után­zat ez is. Onnan lehet megismerni, hogy a kontúrjei igen élesek. De csinos . .. Kedvenc színem a kék. Illik az arcomhoz. A hadnagy Dénes úrfi, akinek ritkán van módja arra, hogy efféle csinos utánzatokat ajánlhasson fel Anettnek, kissé elszontyolodott. Azonban a nőcske feltűzte a nyakára, a tükör­ben tetszőleg megbillegte a karcsú derekát (mint egy csinos madár a fészekrakás előtt), s igy szólt: — Tetszem ? A hadnagy néhányszor nehezet lélekzett, csak ennyit felelve, de még­sem olyan bol­dogan mosolygott, ahogy máskor szokott Anettre, ha látta. A hölgy észrevévén ezt, úgy kacér­kodik, hogy kigombolja a ruhája gallérját s két felé kitűzi, úgy hogy fehér, rózsaszínnel belehelt gömbölyű nyaka kikukucsál a szö­vetből, mint a szekfa a tokjából s ravaszul igy szól: — Bárha nem látszik már a bross, (mert a nagy melegért kitüröm a galléromat) már nem tetszem ? Persze akkor Dénes megcsókolná (bárha alig látszott az ékszer), ha száz puskacső til­taná is. De nem tehette, mert két sovány diák majszol a márványasztal mellett valami habos tésztát, amitől cukros lett az egész ábrázatuk. Azóta, hogy Anett a cukrász felesége lett (igen szegény leány volt), nagyon dong­ják a boltot, amin kivált Apollo búsulhatott. Mert hogy mi vers pattant ki a diákokból Anettre szegülve! Ki adhat számot arról? Mosolygó arcáról, kék szemeiről, piciny szájá­ról, aranyveres hajáról, darázs derekáról, a tökéletes cukrásznéről, aki nektárt tölt (persze) az Olimpuson, nagyban burján­zott a vers a gimnázium folyosóin. Sőt a kis falusi származású nőcske ked­véért a vén kövér patikárus, aki a cukrászatban itta meg délután a haboskávéját, s a hűvös, előkelő adótárnok oly eleven diskurálást vittek végbe az asszonyka hajlandóságáért versengve, akár a verselő diákok. Mindenki részére is volt Anettnek egy-egy kedves szava s oly üde, mosolygós, leányos kedveskedő volt, mint maga a tavasz. Félhónapi fizetésébe került ez a semmi­ség — súgta halkan a hadnagynak Anett. És miért? Maga kevesebbet, vagy többet ér-e, ha efféle költségekbe veri magát ? Aztán miből él a többi napokon ? Valósággal haragszom. Úgy haragudott, hogy szeme, szája mo­solygott. — Milyen szép­ (lehelte Dénes hang nél­kül a diákok uián.)! Imádom! Anett tréfásan tovább zsörtölődött. — Dehogy imád! Ezt csak az uram te­heti, ha úgy tetszik neki, maga nem is gon­dolhatja ... Aztán a homlokára ütött a mutató ujjával kecses zavarral. — Sőt mit is mondjak az uramnak, ha meglátja ezt a szép drágaságot... Ah! hogy ő mindig utoljára jut az eszembe! olyan feledé­keny lettem. Aztán elfordulva a hadnagytól, csak fél­arccal tekintve reá, ezt súgta: — Ma még csak nem faggat az uram, mert nem lesz odahaza egész éjjel, minthogy a majálison lesz a sátorban (gondolhatja, hogy félek ilyenkor egyedül lenni odahaza, mint unatkozom egész éjjel), de holnap reggel mindjárt megkérdezi: «honnan kaptad ezt az aranyneműt?» Mit feleljek akkor, mondja? Látja! Ilyen bajt szerez nekem . . . S odább ment, hogy ne fűzhesse a be­szélgetést Dénes. Törülgette az üvegharango­kat, a nagy poharakat, amikben álltak az édes­ségek. Valaki bejött, mindjárt hozzá ment, le­törülte az asztalt s fecsegésbe eredt a vendég­gel igen derülten fölkacagva, hogy apró fehér fogai kivillantak ajkai körül, mint valami igaz­gyöngy-füzér. Dénes tanácstalanul követte a szemével. Jelent-e valamit, amit az imént mondott ? Bátorította-e valamire ? mikor tudatja, hogy magában lesz az egész este. Nem. Hiszen lám, mindjárt odább ment, derülten, zavar nélkül beszélgetve idegenekkel, mintha semmi jelentékenyt se mondott volna. Régebben ők igen bizalmasan voltak. A borostyán­ lugasban a magaslábú padon igen alkalmatlanul esett az ülés, mert az Anett lábai lógtak a levegőben. Azért Dénes az ölébe vette. Úgy jól ült egészen. Átkarolta, nehogy leessék. Akkor még leeresztve hordta aranyhaját Anett, pántlikával a végén. Ha Dénes fölék­esitette egy bokréta gégevirággal Anettet s gyönyörködve nézte, megcsókolták Mai számunk huszonnégy oldal.

Next