Pesti Napló, 1898. január (49. évfolyam, 1-31. szám)
1898-01-01 / 1. szám
1898. Budapest, december 31. Válságos helyzetben és komor hangulatában találja a mai évforduló a magyar családot és a magyar közéletet. Mindenekelőtt a családot! Gonddal és bajjal teljes volt a múlt esztendő, sok és sokféle csapás sulyosodott reánk. Ritka ma az olyan családapa, aki magáról elmondhatná, hogy állapota kedvezőbb volna, vagy csak olyan kedvező is, mint a tavalyi esztendő lezártakor. Gazdák, iparosok, kereskedők, orvosok, ügyvédek, a kereső osztályokhoz tartozó emberek mind egyformán sínylik mostohaságát ennek az esztendőnek, amely politikailag fényesen indult, de amelynek hátterében mindig ott volt a lappangó gazdasági válság. Ez vetette rá sötét árnyékát a köz örömére. Most pedig, hogy az esztendőt befejezzük, a fórumon is olyan fuladt a levegő, mint a magánosok gazdasága körében. Mikor megvonjuk az évnek mérlegét, látjuk, hogy a ragyogó napok és lelkesítő remények emlékével együtt, amelyek útja nagy részében kísérték, nehéz gondokat hagy örökül utódára. Mert akármilyen fokával az optimizmusnak nézze valaki közállapotaink képét, bizonyos, hogy önkezünkkel megingattuk a magyar alkotmányosság sérthetetlenségébe vetett hitet és bizalmat. Minden egyéb, amiben ezzel a nagy érdekkel egyszerre esett kárunk, csak ennek volt tartozéka, dísze, koroláriuma, a magyar parlamentarizmus tekintélye befelé és kifelé; a magyar faj józanságának, politikai erényeinek, alkotmányszeretetének eddig szeplőtlen hírneve; az idők és események fejleményeinek javunkra való kedvezése; mindaz, amivel hetekkel ezelőtt még a világ magasztaló ítéletét, ellenségeink irigységét vontuk magunkra. Egy nagy erkölcsi tőke veszett el cél és haszon nélkül, olyan tőke, amelyből egyetlen fillért se lett volna szabad könnyelmű játékban elpazarolnunk. Pedig elpazaroltuk abban a küzdelemben, amely a magyar népképviselet utolsó üléseit oly szomorúan tette nevezetessé. De ne időzzünk hosszasan e vigasztalan látványnál abban a pillanatban, amikor az emberi lélek a boldogulás és előrehaladás vágyához való természetszerű ragaszkodással keresi a remény szálait, amelyekkel magát az ismeretlen jövőhöz kösse. Elvégre akármilyen sivár politikai helyzetet hagy hátra a búcsúzó esztendő, közállapotaink képében találunk biztató jelenségeket is. Ezek sorában a legnevezetesebb az, hogy a lefolyt áldatlan harcban a nemzet közvéleménye tántoríthatatlanul állott a józanság és higgadtság pártján és híven támogatta a nemzet nagy érdekeiből semmit nem kockáztató azt a politikát, mely történelmünk sok százados tanításának örökéletű igazságain épült föl. A másik vigasztaló momentum ott van abban a fényes szolidaritásban, amely a közjogi alap védelmezői közt természetszerűleg kifejlődött a múlt napok alatt. Mintha eltűntek volna hosszú évek keserű érzései, mintha leomlottak volna a válaszfalak, amelyek a szabadelvű párt és a nemzeti párt között állottak. Egyek voltak a védelemben, egyek a támadásban a két párt vezérférfiai. Oly végtelenül nagyra becsüljük ezt az eredményt, hogy látva, szinte kibékülünk az obstrukcióval, amely ezt a nagy fordulatot előidézte. Egy sugara ez a reménynek abban az éjszakában, amely a búcsúzó év alkonyát az érkezőnek hajnalától elválasztja. Kétszeres okunk van ragaszkodni e reményhez, ha nem akarjuk, hogy a rezignáció ernyedt lélekállapotában találjon bennünket az uj év uj munkája. Mit hoz számunkra ez az uj esztendő: bőséget-e, vagy friss bajokat? Csak Isten a megmondhatója. De annyit teljes biztossággal máris tudunk, hogy politikai jelentőségben ez az év semmiképpen sem fog mögötte maradni az 1867-iki esztendőnek. Deák Ferenc alkotása most állja ki a nagy próbát. Meglehet, hogy a gazdasági különválást el nem kerülhetjük. Ha így lesz, akkor is mérséklettel és körültekintéssel kell vezetni az ügyeket, nehogy megrendítsük az alapot, melyen a polgárok gazdasága nyugszik. Hiába biztatnék az embereket azzal, hogy az átmenet ideje alatt okozott romokon túl elérkezünk majd egy jobb korhoz, amely újaz épít és a félbeszakadt építést betetőzi. Aki ma elbukott, azt nem vigasztalja meg az a tudat, hogy később mások a boldogulás útjait megtalálják. A politikai bölcseségnek az az alapja, hogy úgy kell vezetni az elkerülhetetlen átalakulásokat, hogy az egyes exisztenciák miatta meg ne rendüljenek. Magyarország szegény arra, hogy az exisztenciák legkisebb kategóriáját is áldozatul odavesse egy jövő nemzedék reményeiért." Akár fentartjuk tehát a mostani gazdasági alapot, akár áttérünk az önálló nemzeti gazdaságra, ezeket kell elsősorban szemügyre vennünk. Az első esetben azon kell lennünk, hogy az országot erején felül meg ne terheljék; a másodikban arról kell gondoskodnunk, hogy a társadalmat válságoknak és forradalomszerű meglepetéseknek ki ne tegyük. Hogy ez sikerülni fog, annak egyik TÁRCA, a szilveszterén vendég. Pillantás a jövőbe. — A Pesti Napló eredeti tárcája.— Éjfélre járhatott az idő. — odalenn, a Teréz-körúton, lármás családok tértek haza a kávéházból (a kisasszonykák is knikebájat ittak az öreg Szilveszter apó tiszteletére) a posztoló rendőrök puncsról és meleg szobáról álmodoztak, mikor egyszerre kopogtattak a szerkesztőség ajtaján. Az éjféli kopogás itt nem a Poe Edgar misztikus hangulatait költi föl, mert a szerkesztőségben, bölcselkedő hollók helyett, inkább vidéki sótárnokok (akik a vásárcsarnokok felügyelői állására pályáznak) öreg kereskedők (akik ki akarnak maradni az árverési hirdetések közül) és fiatal énekesnők (akik bele akarnak kerülni a művészeti rovatba és a M. kir. Opera kötelékébe) tesznek nappali és éjjeli viziteket. Ezúttal is egy fiatal hölgy lépett be, egy halvány, madárorru, de igen csinos szemű kisasszonyka, kopott mantillában, fekete barége-szoknyában, amely alól, mint Szerdahelyi Sándor kollégánk, a parlamenti tudósító és a hölgyek szenvedélyes barátja azonnal konstatálta, egy pár kicsiny, nyáriasan sárga, de aggályosan félretaposott sarkú cipellő kandikált ki a külvilágba. — Mivel szolgálhatok ? kérdezte a szerkesztő, aki hölgyekkel szemben bizonyos előszeretettel használja az udvariassági formákat. A fiatal hölgy félénken körülnézett, s kissé zavartan tekintett Ambrus Zoltánra, aki a kanapén újságot olvasott. — Beszélhetek előtte? kérdezte a szerkesztőtől. — Minden esetre, nagysád . . . Ambrus úr a szerkesztőség tagja, s ha kegyed szerkesztőségi dologban jött . . . A kisasszonyka egyszerre kipirult. — Abban, abban, sőt éppen egy olyan kéréssel jöttem, amelyhez talán az egész szerkesztőségnek köze van. Nem tudom, hogy nem fognak-e kinevetni . . . — Mondja meg bátran, hogy mit kíván! szólott közbe udvariasan a szerkesztő. — Hát jó, Isten neki, megmondom. Arra akarom kérni önöket (és nagyot sóhajtott), hogy vegyenek be a szerkesztőség tagjai közé . . . — Munkatársnak ? — Igen, igen. Ez még az egyetlen pálya, amelyhez kedvet érzek. Mindennap a nagy nyilvánossággal érintkezni, az ezerfejű szörnyeteggel, amely az újságot elolvassa ... ez isteneknek való gyönyörűség lehet . . . Mit ehoz a tanítóság, a doktorság vagy a patikázus kisasszonyok pepecselése ?. . . Hadd legyek én az első asszony, aki az újságírói pályán boldogul . . . Szeme lázasan csillogott, meghajlott termete kiegyenesedett, egyszerre széppé, sőt bájossá lett a madárorrú leányka. A szerkesztő zavartan babrált a színes ceruzái között és tűnődve nézett maga elé.• Édes nagyság... az újságíráshoz is épp úgy meg kell ám szerezni a kvalifikációt, mint a doktorsághoz vagy a tanítósághoz . . . Mit keresne kegyed az Íróasztal mellett? . . . Meg vagyok győződve, hogy kegyed nagyon szép novellákat írna (bizonyára itt is már néhány tucatot), de a novellaírás Múzsája idegenül érzi magát a szerkesztőség levegőjében. Meg tudna-e kegyed interviewálni egy aktív minisztert?... Tudna-e tudósítást írni egy gyári tűzről?... Referálna-e félóra alatt a parlament legviharosabb üléséről?... Mert nekünk itt nem poétákra van szükségünk (és nem is szép asszonyokra), hanem névtelen és munkabíró közkatonákra . . . A lány diadalmasan nézett körül és bizalmasan közelebb hajolt a szerkesztőhöz. — Abban igaza van, mondta mosolyogva, mert a hogy ezekhez a dologhoz nem sokat értek, lehet, hogy mindjárt elájulnék, ha egy aktív miniszterrel ülnék szemben ... A tüzet pedig látni sem tudom, nemhogy tudósítást írni róla ... De tudok valamit, amit viszont önök nem tudnak és ami jóformán többet ér, mint a riporterség . . . — És mi az? — Úgy olvasok a jövőből, mint a nyitott könyvből. /venkilencedik évfolyam. 1. sz. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre ... 14 írt — kr. Félévre......... 7 . — « Negyedévre ... 8 50 c Egy hóra ... 1 « 20 c -K3&r Egyes szám.............4 kr. Vidéken ........___ ... 5 «PESTI NAPLÓ Budapest, 1898. Főszerkesztő: Neményi Ambrus. SZERKESZTŐSÉft: VI., Teréz-körút St. U. Ildik emelet, -DE3- KIRIHI HIVATAL: VI .Teréz-körút 3 S.»* -130Meg keresik mindet nap, ünnep és vasárnap alán le. Szombat, január ____1 | N« * Mai számunk huszonnyolc oldal.