Pesti Napló, 1898. január (49. évfolyam, 1-31. szám)

1898-01-01 / 1. szám

1898. Budapest, december 31. Válságos helyzetben és komor han­gulatában találja a mai évforduló a ma­gyar családot és a magyar közéletet. Mindenekelőtt a családot! Gonddal és baj­jal teljes volt a múlt esztendő, sok és sok­féle csapás sulyosodott reánk. Ritka ma az olyan családapa, aki magáról elmond­hatná, hogy állapota kedvezőbb volna, vagy csak olyan kedvező is, mint a ta­valyi esztendő lezártakor. Gazdák, iparo­sok, kereskedők, orvosok, ügyvédek, a ke­reső osztályokhoz tartozó emberek mind egyformán sínylik mostohaságát ennek az esztendőnek, amely politikailag fényesen indult, de amelynek hátterében mindig ott volt a lappangó gazdasági válság. Ez vetette rá sötét árnyékát a köz örömére. Most pedig, hogy az esztendőt befejezzük, a fórumon is olyan fuladt a levegő, mint a magánosok gazdasága körében. Mi­kor megvonjuk az évnek mérlegét, látjuk, hogy a ragyogó napok és lel­kesítő remények emlékével együtt, amelyek útja nagy részében kísérték, nehéz gon­dokat hagy örökül utódára. Mert akármilyen fokával az optimiz­musnak nézze valaki közállapotaink képét, bizonyos, hogy önkezünkkel megingattuk a magyar alkotmányosság sérthetetlensé­gébe vetett hitet és bizalmat. Minden egyéb, amiben ezzel a nagy érdekkel egyszerre esett kárunk, csak ennek volt tartozéka, dísze, koro­láriuma, a magyar parlamen­tarizmus tekintélye befelé és kifelé; a magyar faj józanságának, politikai eré­nyeinek, alkotmányszeretetének eddig szep­lőtlen hírneve; az idők és események fej­leményeinek javunkra való kedvezése; mindaz, amivel hetekkel ezelőtt még a világ magasztaló ítéletét, ellenségeink irigységét vontuk magunkra. Egy nagy erkölcsi tőke veszett el cél és haszon nélkül, olyan tőke, amelyből egyetlen fil­lért se lett volna szabad könnyelmű játék­ban elpazarolnunk. Pedig elpazaroltuk ab­ban a küzdelemben, amely a magyar nép­­képviselet utolsó üléseit oly szomorúan tette nevezetessé. De ne időzzünk hosszasan e vigasztalan látványnál abban a pillanatban, amikor az emberi lélek a boldogulás és előrehaladás vágyához való természetszerű ragaszkodás­sal keresi a remény szálait, amelyekkel magát az ismeretlen jövőhöz kösse. El­végre akármilyen sivár politikai helyzetet hagy hátra a búcsúzó esztendő, köz­állapotaink képében találunk biztató jelen­ségeket is. Ezek sorában a legneveze­tesebb az, hogy a lefolyt áldatlan harc­ban a nemzet közvéleménye tántoríthatat­­lanul állott a józanság és higgadtság párt­ján és híven támogatta a nemzet nagy érdekeiből semmit nem kockáztató azt a politikát, mely történelmünk sok szá­zados tanításának örökéletű igazságain épült föl. A másik vigasztaló momentum ott van abban a fényes szolidaritásban, amely a közjogi alap védelmezői közt természet­szerűleg kifejlődött a múlt napok alatt. Mintha eltűntek volna hosszú évek keserű érzései, mintha leomlottak volna a válaszfa­lak, amelyek a szabadelvű párt és a nemzeti párt között állottak. Egyek voltak a védelemben, egyek a támadásban a két párt vezérférfiai. Oly végtelenül nagyra becsüljük ezt az eredményt, hogy látva, szinte kibékülünk az obstrukcióval, amely ezt a nagy fordulatot előidézte. Egy sugara ez a reménynek abban az éjszaká­ban, amely a búcsúzó év alkonyát az érkezőnek hajnalától elválasztja. Kétszeres okunk van ragaszkodni e reményhez, ha nem akarjuk, hogy a rezignáció ernyedt lélekállapotában találjon bennünket az uj év uj munkája. Mit hoz számunkra ez az uj esztendő: bőséget-e, vagy friss bajokat? Csak Isten a megmondhatója. De annyit teljes biztos­sággal máris tudunk, hogy politikai je­lentőségben ez az év semmiképpen sem fog mögötte maradni az 1867-iki esztendőnek. Deák Ferenc alkotása most állja ki a nagy próbát. Meglehet, hogy a gazdasági külön­válást el nem kerülhetjük. Ha így lesz, akkor is mérséklettel és körültekintéssel kell vezetni az ügyeket, nehogy megren­dítsük az alapot, melyen a polgárok gaz­dasága nyugszik. Hiába biztatnék az embe­reket azzal, hogy az átmenet ideje alatt oko­zott romokon túl elérkezünk majd egy jobb korhoz, amely újaz épít és a félbeszakadt épí­tést betetőzi. Aki ma elbukott, azt nem vigasz­talja meg az a tudat, hogy később mások a boldogulás útjait megtalálják. A poli­tikai bölcseségnek az az alapja, hogy úgy kell vezetni az elkerülhetetlen átalakulá­sokat, hogy az egyes exisztenciák miatta meg ne rendüljenek. Magyarország sze­gény arra, hogy az exisztenciák leg­kisebb kategóriáját is áldozatul odavesse egy jövő nemzedék reményeiért." Akár fentartjuk tehát a mostani gazdasági ala­pot, akár áttérünk az önálló nemzeti gaz­daságra, ezeket kell első­sorban szem­ügyre vennünk. Az első esetben azon kell lennünk, hogy az országot erején felül meg ne terheljék; a másodikban ar­ról kell gondoskodnunk, hogy a társa­dalmat válságoknak és forradalomszerű meglepetéseknek ki ne tegyük. Hogy ez sikerülni fog, annak egyik TÁRCA, a szilveszterén vendég. Pillantás a jövőbe. — A Pesti Napló eredeti tárcája.— Éjfélre járhatott az idő. — odalenn, a Teréz-körúton, lármás családok tértek haza a kávéházból (a kisasszonykák is knikebájat ittak az öreg Szilveszter apó tiszteletére) a posztoló rendőrök puncsról és meleg szobáról álmodoztak, mikor egyszerre kopogtattak a szerkesztőség ajtaján. Az éjféli kopogás itt nem a Poe Edgar misztikus hangulatait költi föl, mert a szerkesztőségben, bölcselkedő hol­lók helyett, inkább vidéki sótárnokok (akik a vásárcsarnokok felügyelői állására pályáznak) öreg kereskedők (akik ki akarnak maradni az árverési hirdetések közül) és fiatal énekesnők (akik bele akarnak kerülni a művészeti rovatba és a M. kir. Opera kötelékébe) tesznek nappali és éjjeli viziteket. Ezúttal is egy fiatal hölgy lépett be, egy halvány, madárorru, de igen csinos szemű kisasszonyka, kopott mantillá­­ban, fekete barége-szoknyában, amely alól, mint Szerdahelyi Sándor kollégánk, a parla­menti tudósító és a hölgyek szenvedélyes ba­rátja azonnal konstatálta, egy pár kicsiny, nyá­­riasan sárga, de aggályosan félretaposott sarkú cipellő kandikált ki a külvilágba. — Mivel szolgálhatok ? kérdezte a szer­kesztő, aki hölgyekkel szemben bizonyos elő­szeretettel használja az udvariassági formákat. A fiatal hölgy félénken körülnézett, s kissé zavartan tekintett Ambrus Zoltánra, aki a kanapén újságot olvasott. — Beszélhetek előtte? kérdezte a szer­kesztőtől. — Minden esetre, nagysád . . . Ambrus úr a szerkesztőség tagja, s ha kegyed szer­kesztőségi dologban jött . . . A kisasszonyka egyszerre kipirult. — Abban, abban, sőt éppen egy olyan kéréssel jöttem, amelyhez talán az egész szer­kesztőségnek köze van. Nem tudom, hogy nem fognak-e kinevetni . . . — Mondja meg bátran, hogy mit kíván! szólott közbe udvariasan a szerkesztő. — Hát jó, Isten neki, megmondom. Arra akarom kérni önöket (és nagyot sóhajtott), hogy vegyenek be a szerkesztőség tagjai közé . . . — Munkatársnak ? — Igen, igen. Ez még az egyetlen pálya, amelyhez kedvet érzek. Mindennap a nagy nyilvánossággal érintkezni, az ezerfejű ször­nyeteggel, amely az újságot elolvassa ... ez isteneknek való gyönyörűség lehet . . . Mit ehoz a tanítóság, a doktorság vagy a patikázus kisasszonyok pepecselése ?. . . Hadd legyek én az első asszony, aki az újságírói pályán bol­dogul . . . Szeme lázasan csillogott, meghajlott ter­mete kiegyenesedett, egyszerre széppé, sőt bá­jossá lett a madárorrú leányka. A szerkesztő zavartan babrált a színes ceruzái között és tűnődve nézett maga elé.­­• Édes nagyság... az újságíráshoz is épp úgy meg kell ám szerezni a kvalifikációt, mint a doktorsághoz vagy a tanítósághoz . . . Mit keresne kegyed az Íróasztal mellett? . . . Meg vagyok győződve, hogy kegyed nagyon szép novellákat írna (bizonyára itt is már né­hány tucatot), de a novellaírás Múzsája ide­genül érzi magát a szerkesztőség levegőjében. Meg tudna-e kegyed interviewálni egy aktív minisztert?... Tudna-e tudósítást írni egy gyári tűzről?... Referálna-e félóra alatt a parlament legviharosabb üléséről?... Mert nekünk itt nem poétákra van szükségünk (és nem is szép asszonyokra), hanem névtelen és munkabíró közkatonákra . . . A lány diadalmasan nézett körül és bi­zalmasan közelebb hajolt a szerkesztőhöz. — Abban igaza van, mondta mosolyogva, mert a hogy ezekhez a dologhoz nem sokat ér­tek, lehet, hogy mindjárt elájulnék, ha egy aktív miniszterrel ülnék szemben ... A tüzet pedig látni sem tudom, nemhogy tudósítást írni róla ... De tudok valamit, amit viszont önök nem tudnak és ami jóformán többet ér, mint a riporterség . . . — És mi az? — Úgy olvasok a jövőből, mint a nyitott könyvből. /venkilencedik évfolyam. 1. sz. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre ... 14 írt — kr. Félévre......... 7 . — « Negyedévre ... 8­­ 50 c Egy hóra ... 1 « 20 c -K3&r Egyes szám.............4 kr. Vidéken ........___ ... 5 «PESTI NAPLÓ Budapest, 1898. Főszerkesztő: Neményi Ambrus. SZERKESZTŐSÉft: VI., Teréz-kö­rút St. U. Il­dik emelet, -DE3- KIRIHI HIVATAL: VI .Teréz-körút 3 S.»* -130­Meg keresik mindet nap, ünnep és vasárnap alán le. Szombat, január ____1 | N­« * Mai számunk huszonnyolc oldal.

Next