Pesti Napló, 1898. április (49. évfolyam, 91-119. szám)
1898-04-01 / 91. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Erész évre 14 frt — kr. Félévre Negyedévre 3 „ 50 » Egy hóra ... 1 „ 20 „ Ex.Egyes szám ........4 kr. Vidéken..................5 „ Negyvenkilencedik évfolyam. 91. sz. SZERKESZTŐSÉG: VI., Teréz-körút ai. sz. 11-dik emelet.4»KIADÓHIVATAL: VI .Teréz-körút 23 sz. Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. Budapest, 1898. Főszerkesztő: NEMÉNYI AMBRUS. Péntek, április 1. Kérjük azokat a vidéki tisztelt előfizetőinket, akiknek előfizetése március 31-én lejárt, hogy előfizetésüket az illető postahivataloknál minél előbb megújítani szíveskedjenek, nehogy a lap szétküldésében fenakadás legyen. Tessék lemondani! Budapest, március 31. Most, midőn a fák rügyedzenek s az egész természet ébred, a múlt őszön a fővárosi közgyűlés által szerencsésen elhantolt adóemelési javaslatok is újra kibújnak a föld alól. A főváros gazdasági és pénzügyi ügyosztálya tudvalevőleg tavaly egy terjedelmes munkálatot dolgozott ki, amelyben nem kevesebb, mint hét új adó behozatalát javasolta. A közgyűlés, tekintettel arra, hogy Budapest rendes bevételei az utolsó 22 év alatt úgyis 5 és félmillió forintról 15 millióra emelkedtek, visszautasította az adóemelést. Senki sem kényszerítheti a fővárost, hogy beruházásokra évenként nagyobb összegeket fordítson, mint amekkoráknak kamatszükséglete a természetes növekedés folytán előálló jövedelmi többletekből fedezhető. Az újonan választott tisztikar, névszerint pedig annak feje, Halmos polgármester a fentebbiekben kifejezett Programm alapján lett az ügyek élére állítva. Ez a programm nem kivihetetlen, sőt ez az egyedüli, mely mellett a főváros fölvirágzása beláthatatlan időkig biztosítható. De keresztülviteléhez komoly akarat és elszántság kell. Kényelmesebb az a másik rendszer, mely abban áll, hogy folytassuk a pazar gazdálkodást, mely mellett vígan tenyészik a bürokratizmus és gazdagodnak mindenféle vállalkozók, ellenben az e rendszerből származó kiadási többleteket rakjuk adóemelések alakjában a lakosság vállaira. Kényelmesebb ez a rendszer, de aránylag rövid idő alatt a város fejlődésének megakasztására vezet, mert a már most is nehezen elviselhető közterhek fokozása a fővárosi élet megdrágítását, az ipari és kereskedelmi föllendülés megakasztását fogja maga után vonni. Mikor a belügyminiszter a legutóbbi költségvetést jóváhagyó leiratában fölhívta a közgyűlést, hogy szakítson az eddigi gazdálkodási rendszerrel, mert különben kénytelen lesz gondnokság alá helyezni a fővárost, nem értette s nem érthette azt, hogy az említett két rendszer közül kövesse a város a másodikat, amelynek alapelve az adóemelés. Ha a miniszter ezt értette volna, akkor nem sürgethette volna az eddigi gazdálkodás megszüntetését, mert hisz ennek összes pénzügyi bölcsesége éppen az adóemelésben merült ki Hogy a tanács maga is az ügymenet célszerűbbé s ezáltal olcsóbbá tételét tartotta a helyes útnak, mutatja az, hogy ez irányban eszmecserét indikázódó füst . . . Emberek és mindenütt emberi mesterkedés. Ifjúsága merült föl emlékezetében — elmúlhatott azóta már egynéhány tél! — és eszébe jutott, hogy itt pompás helye volt egynémely derék hollócsaládnak. Hosszú, végtelen mezőségek, amelyeken töméntelen fiatal nyúl és madárka nyüzsgött, arra le a part felé pedig vad libák és gyönyörű, nagy tojások ... Szóval oly sok és külömböző fajta csemege akadt, hogy külömbet és többet nem is lehetett volna kívánni. Most azonban ház ház mellett áll, aranysárga szántóföldek és zöldelő síkok. Ámde az eleség oly kevés, hogy egy öreg, méltóságteli hollónak mértföldeket kellett szállania azért a rongyos disznófülért. Az emberek!. . . Igen, az emberek! . . . Az öreg madár ismerte őket. Emberek között nevekedett fel, mégpedig egynéhány finomabb ember között. A nagy udvarháznál, egészen aváros közelében, töltötte el gyermekéveit és ifjúságát. És mindig, ha útja éppen az udvarház fölött vitte el, magasra lebbent föl a levegőbe, hogy ne ismerjenek rá. Mert mikor lenn a kertben egy hölgyalakot látott sétálni, azt gondolta, hogy az a fiatal kisasszony berizsporozott hajjal, franciás szalaggal ékesítve, valóban pedig csak a lánya volt, hófehér fürtökkel, özvegyi főkötőben. Hogy jól folyt-e a dolga azoknál az embereknél ? No ... Úgy, úgy ... Ahogy éppen veszszük. Étel bőviben volt, de sokat is kellett tanulnia .. . És fogság volt csak mégis .. . tett meg. De a jószándékú kezdés csakhamar zátonyra futott. Ma már az optimisták is belátják, hogy ha a mostani fővárosi tanács egyszer szervezni, ügyrendet módosítani kezd, ez csak az irka-firka szaporítását, új hivatali állások teremtését, a költségek szaporítását, szóval a mindent elnyomó, minden erőt fölszívó bürokrácia továbbfejlesztését jelenti. A főváros közigazgatásából kiveszett a lélek. Egy óriási, de rozoga gépezet ez, amelyben a tehetséges ember is csakhamar automatává alakul át. Ebben a rozsdás gépezetben a súrlódás oly nagy, hogy az erők legjavát felemészti. A város ügyeinek intézőiéhez a rubrikázó automatához — mely a száját egyre nyitva tartja, elnyeli a pénzt, de gyufát nem ad — hozzányúlni nem mernek. Úgy magyarázzák tehát a miniszter leiratát, hogy az eddigi gazdálkodási rendszerrel való szakítás azt jelenti: hagyjuk meg a rendszert, de emeljük az adókat az egész vonalon. Nosza rajta, exhumálták a gazdasági és pénzügyi ügyosztálynak a múlt őszön eltemetett munkálatát s hamarosan végigtárgyalták azt, elfogadván az abban javasolt hétféle teheremelésből hatot. Az egyetlen házbérkrajcáremelésre mellőzték. Ellenben javaslatba hoztak egynémely új dolgot is. Elfogadták a kövezést s csatornázási járulékok emelését, most pedig törik magukat újabb járulékok feltalálásán. Elfogadták a külön községi jó-Fogság, amelyhez első idejében levágott balszárnya, később pedig becsületszava kötötte, amint az öreg úr szokta mondani. Ezt a becsületszót szegte meg eggy boldog, mámoros tavaszi reggelen, mikor egy üde, ragyogó fekete hollóhölgyike szállt át a kert fölött. Röviddel azután . .. bizonyára elmúlt már egynéhány tél... újra visszatért. De több idegen fiú kővel hajigálta meg, az öreg úr és a kisasszony nem volt odahaza. «Bizonyára a városba mentek», gondolta a holló és nemsokára újból odaszállott. De újra csak úgy fogadták. Ekkor az öreg, tiszteletre érdemes madár (bizony megöregedett!) megsértődött és most magasan szállott el a ház fölött. Semmit sem akart tudni az emberekről. És az öreg úr és a kisasszonyt ugyancsak várhatták!... Mert várták, erről a holló meg volt győződve. És mindent, amit megtanult, elfelejtett; a nehéz francia szavakat, amelyeket a szalonban tanult a kisasszonytól, éppen úgy, mint az erősebb, de határtalanul könnyebb káromkodásokat, amelyeket, a cselédszobában lesett el úgy jószántából. Két emberi szólásmód maradt meg csak emlékezetében, tovatűnt tudományának két szélsősége. Ha igazán jókedve volt, megtörtént néha, hogy így kiáltott fel: «Bon jour — Madam» ... De ha haragos volt, dühösen rikácsolta: «Vigyen el az ördög!» Gyorsan és biztosan siklott át a ködös levegőn; messziről már lehetett látni a hullámtörés fehér koszorúját a part mentén. TÁRCA. A holló. — Norvég elbeszélés. — Irta: Kielland L. Sándor. Magasan a mezők fölött egy vén, méltóságteli holló szállott. Még sok-sok mértföldet kellett maga mögött hagynia a tengerpart hosszában, hogy kiáshassa azt a disznófület, amelyet jobb időkben ott elrejtett. Késő őszbe fordult már az idő és bizony híján volt az eledelnek. Ha egy holló száll fölöttünk — mondja Brehm apó — akkor csak körül kell néznünk és többet is fölfedeznünk. De sokáig és élesen nézhettünk volna arra, amerről a vén, méltóságteli holló szállott — csak szállott egyesegyedül. És anélkül, hogy bármivel is törődnék, lomhán lebegett erős, szénfekete szárnyán, keresztül a nehéz, ködös levegőn, egyenesen nyugat felé, hangtalan némaságban. De amint lassan és gondolkodón szállott, szállott. Önkéntelenül is látta éles szemével az alatta tovahúzódó vidéket és az öreg madár boszankodott. Évről évre több és szélesebb lett ott alant az a sok zöld és sárga sáv; darabról darabra szakították ki a pusztaság földjét; azután apró házak támadtak vörös cserépfedővel, alacsony kémények és vastagon Mai számunk húsz oldal.