Pesti Napló, 1898. június (49. évfolyam, 150-179. szám)

1898-06-01 / 150. szám

Negyvenkilencedik évfolyam. 150. sz ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Eg ész­iné... 14 £rt — kr. Félén*... _­7 . — , Negyedévre S „ 50 Egy hóra 1 , 2« Egye* síim ..........4 kr. Vidéken....................5 .PESTI NAPLÓ SZERKESZTŐSÉG: VT,T*réz-körút 31. as. II-dik emelet. KIADÓHIVATAL: ▼X.,T*réz-körút S3, az. Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. Budapest, 1898. Főszerkesztő: NEMÉNYI AMBRUS. Szerda, junius 1. A francia parlament kapunyitása. Budapest, május 31. Érdeklődéssel fogja elemezni a po­litikai világ Faure elnöknek tegnap és ma Saint-Etienneben mondott beszédét. Az újonnan megválasztott francia ka­mara holnap kezdi meg üléseit Páris­­ban , amit a választások eldöntetlenül hagytak, hogy tudniillik milyen irányt vesz a közeli jövőben a francia politika, marad-e a Méline-minisztérium, vagy új, szabadelvűbb színezetű koalíciós mi­nisztériumnak enged-e helyet, ezeknek a kérdéseknek eldőlését az elnök beszédé­ből szeretné a politikus olvasó kibetűzni. A Méline-minisztérium különösen a­­belpolitikai kérdésekben érezte a kleri­kálisoktól és a monarkistáktól való függés súlyát s azért a választásokon arra törekedett, hogy a m­érsékelt re­publikánus pártot oly előre juttassa, hogy a maga lábán is megállhasson s a két reakcionárius töredék támogatá­sára ne szoruljon. Ez a törekvés ered­ményre nem vezetett. A mérsékelt re­publikánus párt, mely az előbbi parla­mentben 262 tagot számlált, néhány tagot még veszített is. Maga a ten­­gerészeti miniszter és államtitkárja is kibukott, ami nyomban maga után vonta a kabinetből való kibukásukat is. Egészben véve a minisztérium tulaj­donképpeni pártja az új parlamentben kétszáznegyvenhétnél többre alig tehető, tehát még 44 szavazat hiányzik neki az egyszerű többségből. Felesleges monda­nunk, hogy ez az egyszerű többség, ha megvolna is, nem szolgálhatna biztos létalapul egy parlamenti kormánynak. A két reakcionárius frakció nagyjából megtartotta eddigi erejét — még sze­rencse, hogy a klerikálisok remélt meg­erősödése be nem következett. De így is szomorú látni, hogy a legszélesebb demokráciára alapított köztársaságban a kormány az együttvéve mintegy száz tagot számláló két reakcionárius töre­dék kegyelméből kénytelen tengetni életét, hacsak méltóságával megegye­­zőbbnek nem tartja vagy a visszalépést, vagy a radikálisokkal való szövetkezést. Hogy a Méline-minisztérium az utóbbi alternatíva valamelyikét válaszsza, nem valószínű. Marad tehát a klerikális­­monarcista elemek támogatásával a dísztelen fenmaradás, az eddigi jel­­lemtelen, sivár és gyakorlatilag is meddő belpolitika folytatása. Pedig az az ok, mely miatt eddig a mérsékelt és a radikális republikánusok közt egyet­értés létrejönni nem tudott, a progresz­­szív­ jövedelmi adóra vonatkozó nézet­eltérés, az utóbbi időben vesztett ere­jéből. Bourgeois, a radikálisok vezére kész elejteni a progresszív adót és meg­elégedni az egyszerű jövedelmi adóval. Nem volna tehát lehetetlen egy oly koalíció, vagy­ mint a franciák mondják, koncentráció létrehozása, mely az egye­sült republikánus tábort egy csapással felszabadítaná mind a reakcionáriusok, mind a szélső szocialisták befolyása alól. Hogy a fejlődésnek ez az egészséges iránya diadalmaskodni nem bír, annak okait alighanem a külpolitikában kell keresnünk. A Méline-minisztérium, mely a mai Franciaországban hallatlan, két évnél hosszabb életkort megérte, e hosszúéletűségét az orosz szövetségre való törekvésnek s e törekvés tavaly elért sikerének köszöni. Valamint a mi­nisztérium tekintélyét a francia köz­vélemény előtt nagymértékben fokozta az, hogy végre sikerült neki létre­hozni az Oroszországgal való szövetséget, mely után a francia nép oly régóta áhítozott, épp úgy viszont a cár, kinek véleménye manapság Franciaországban majdnem annyit nyom, mintha ez or­szág uralkodója volna, nem óhajtja a kormányváltozást s nem szívesen látná a radikálisokkal való szövetkezést sem. Hanotaux francia külügyminiszter, a kabinetnek különben is egyik erős oszlopa, teljes mértékben bírja a cár bizalmát s méltán, mert Oroszor­szág azokat a tüneményes sikere­ket, melyeket Kelet-Ázsiában elért, nagyrészben Franciaország támogatásá­nak köszöni, mely támogatás azonban Franciaországnak is gazdag gyümölcsö­ket termett, mert Franciaország pozí­ciója úgy Kelet-Ázsiában, mint a többi pontokon, hol Anglia érdekkörével össze­ütközik, ma hasonlíthatatlanul imponá­­lóbb, mint bármikor az utolsó harminc év alatt. Faure elnök nem is mulasztotta el tegnapi saint-étiennei beszédében, me­lyet az 1870-ben elesettek tiszteletéra állított emlék leleplezésénél mondott, rá­mutatni a francia-orosz barátság nemzet­közi nagy eredményeire. Ennek a nap­ TÁRCA. Hervadó virágok. — A Pesti Napló tárcája. — Irta: Gabriele d’Annunzio. I. Alkonyodott. Kivirult a tavasz újra és az elhagyottak szivében is, ahol még soha­sem volt virágfakadás, még egyszer szét­­terjesztő csüggedt szárnyait a remény. Hárman, testvérek, ott ültek a régi kastély erkélyén és kémkedve tekintettek a távolba, a barna szántóföldek felé és várakoztak barátjukra, gyermekkori játszótársukra, aki vendégül jön ma hozzájuk a hosszú évek után. Amott tub­an, az alacsony dombok szegélyén, amelyek teknőiben még itt-ott csillognak a hómezők, húzódott a vasúti pálya. Messziről halványsötét füstgomoly J­elezte, hogy közéig már a vonat, amely el­­lozza őt a fővárosból. Amikor eltávozott tőlük, Cecilia, a leg­­fiatalabbik, szinte gyermek volt még, a másik kettő pedig huszadik évük küszöbén állott. Azóta hat esztendő múlt el és bennük és körülöttük mennyi sok minden változott meg ez idő alatt! Atyjuk meghalt. Rájuk pedig csak néhány teljesen betáblázott bir­tokot hagyott. Vagyonuk romjaiból anyjuk semmit sem menthetett meg, csak itt, az Isten háta mögött, ezt a félig romba­dőlt kastélyt, egy pár szántóföldet, erdőt, amelynek jövedelme csak nagyon is sze­­­rény életmódot engedett meg nekik itt a vidéken. És míg legalább ezeket a sze­gényes romokat megmenthették a maguk számára, az is annyi keserves küzdelembe került, hogy édesanyjuk nagybeteg lett tőle s most lassanként sorvadozott. Egyik bátyjuk még apjuk életében világgá ment és nem hallottak róla többé semmit. De még örül­niük is kellett ennek, mert jót úgy sem hallhattak volna róla. A másik pedig a bolondok házában volt már négy éve és baját az orvosok gyógyíthatatlannak mondták. De minderre a nyomorúságra nem gon­doltak most. Elég soká epekedtek miatta a végtelen téli estéken és tikkasztó nyári alkonyatokon, amikor a bokrok gyönge hajtásai először rügyeztek és amikor az őszi szél végigszántott a földeken. Egyhangú életük felett nyomtalanul szállottak tova az évszakok, mintha sem a tavasz, sem a nyár nem is nekik virulna többé, legföljebb hal­vány messziségből intene feléjük gyorsan illanó álomkép gyanánt. Ma pedig mindez megváltozott, a valódi és nem álmodott tavasz mosolygott ismét reájuk és hozta halk rezgésbe szívük húrjait. Hiszen ő ér­kezik meg, akinek képe úgy ragyogott gondtalan ifjúságuk virágos kertjében, mint a mesebeli királyfié, aki megváltani jó az elátkozott királyleányt. .. Ő, akit szívükben oly rég magukénak vallottak, de aki úgy látszik, megfeledkezett róluk egészen. Re­ményüknek már-már kiszikkadt forrása ime újra csörgedez, kivirul a tavasz még egy­szer a szívükben. A két idősbik is szép volt: Ludmilla érett szépségében olyan, mint egy fejedelemnő, Prisca pedig ragyogó kellemében, viruló bájában, akárcsak egy testet öltött Veroncse­­kép. Végül Cecilia egészen ráütött arra, akitől nevét is kapta, védőszentjére, amint azt Rafael festette meg. Prisca az erkély párkányzatára támasz­kodott, tenyerére hajtotta dús hajfonatokkal koronázott fejét és merengve tekintett a szertefoszló füstgomoly felé, mely a vonat útját jelezte. A másik kettő a kőasztalnál ülve hátrahanyatlott székében. Cecilia fehér kézimunkát tartott az ölében, le-lehajolt rája olykor, de mindig újra és újra fölpillantott, pi­hentetve finom ujjait; — túláradt a lelke a nyugtalan sóvárgástól. Csöndesen, össze­fűzött karokkal ült Ludmilla a helyén, úgy várta az eljövendőt, mint a végzetet, mely föltartózhatatlanul közeleg, mely nem késik egy pillanattal sem, nem is jó korábban, de itt van pontosan, a régóta meghatározott órában. Mögöttük terpeszkedett a ház sötéten, csöndesen és élettelenül. Odahallatszott a kertből a szökőkútnak egyhangú csobogása. Az esti szellő végigcsókdosta a várakozó szüzek homlokát. És mindegyikök arra gon­dolt: vájjon ki lesz a kiválasztott ? Kérdő tekintettel, félénken néztek egymásra . Mai számunk tizennyolc oldal

Next