Pesti Napló, 1899. június (50. évfolyam, 150-179. szám)
1899-06-01 / 150. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Égész évre _ 14 ért — kr. Félévre _ 7 , — „ Negyedévre 3 , 60 , Egy hóra------1 , 30 , ÖTVENEDIK ÉVFOLYAM. (150. SZáll.) Egyes szám_______4 kr. Vidéken _____ 6 .PESTI NAPLÓ Szerkesztőség: TI., Teréz-körút 21, Kiadóhivatal: TI., Teréz-körút 23. Budapest, 1899. Főszerkesztő: Seményi Ambrus. Csütörtök, junius 1. Apróhirdetések Ans: Egy szó 3 kr., vastagabb betfivel 4 kr Hirdetések petit ssásai*tással díjszab',s sserist. Megjelelt mindek sag ünnep és VMstrnap akta Döntés és megoldás. Budapest, május 31. Egész nap kormányválsági hirekkel volt tele a levegő, de a legújabb bécsi értesülések szerint sem Thun, sem Széll nem adta még be lemondását. Sőt ma délután Kállay asszisztenciájával magyarok és osztrákok ismét együtt tárgyaltak. Ebből Budapesten azt következtetik, hogy az alkudozás fonala végképpen még el nem szakadt. A dolgok ily menete megfelel annak a körülménynek, hogy a két kormányelnök mai kihallgatása alkalmával ő felsége azt a határozott óhajtását fejezte ki, hogy próbálják meg a kibontakozásnak valami útját megtalálni. Az uralkodónak ezt az óhajtását tökéletesen értjük, mert mindenki előtt világos, hogy a kormányok visszalépése döntést jelentene ugyan, de nem megoldást. Akár az egyik, akár a másik, akár mindkét minisztérium beadja lemondását, az ellentétek Ausztria és Magyarország közt továbbra is megmaradnak. Az uralkodó döntése a dolgok természete szerint csak a személyes kérdést oldja meg, de a vitapontok érdemére ki nem terjedhet. Széll mögött ott van a magyar parlament, Thun támogatására pedig, úgy látszik, szintén meg van nyerve valamennyi osztrák párt. Ha a kormányok és a parlamentek megegyezni nem tudnak, ennek logikai és törvényes konzekvenciája az elválás , a vám- és bankügy elkülönítése. A magyar kormány erőssége a törvényes alaphoz való tántoríthatatlan ragaszkodás. Mindaddig, míg az osztrák közszellem abban a hitben él, hogy bármi történjék, sem a vámügyben, sem a bankügyben be nem állhat a különválás, mindaddig nem lehet boldogulni a megvadult szenvedélyekkel. Mikor a bécsi lapokban a helyzet hosszas ecsetelésének konklúziójaként ma ismét csak azt olvassuk, hogy «a vámügyi különválás pedig föltétlenül ki van zárva» — ezt a legrosszabb jelnek kell tekintenünk. Ugyan hogyan volna ez kizárva, ha a megegyezés nem sikerül ? Mihelyt a korona tudtára adja osztrák kormányának, akár a mostaninak, akár egy másiknak, hogy a megegyezés meghiúsulása esetén az fog történni, amit erre az esetre a törvény előír, hihetőleg leszerel a fellovalt közvélemény. Az utóbbi heteknek volt egy értékes tanúsága. Bizonyossá vált, hogy az osztrákok végtelenül félnek a vámügyi elkülönítéstől. Amint ez mint komoly eshetőség eléjük kerül, azonnal kijózanodnak még a mostani paroxizmusból is. Magyarország álláspontja azért olyan erős, mert amit követel, nem valami kalandos, merész njítás. Csakis azt követeli, hogy az a kiegyezési tervezet, melyet a két minisztérium évekig tartó tanácskozás útján kompromisszumképpen megállapított, amit a korona mindkét fél érdekében jóváhagyott, amit a két parlamentnek a kormányok mint igazságosat, jót, célszerűt előterjesztettek és ajánlottak, amit a parlamenti bizottságok itt és ott le is tárgyaltak, jóvá is hagytak, hogy ez a kiegyezés úgy, amint van, becsületesen végrehajtassék, gonoszul kieszelt ürügy alatt lényegéből utólagosan ki ne forgattassék. Folyton azt a felszólítást intézik az osztrák lapok Magyarországhoz, hogy ne támaszszon túlságos követeléseket. Pedig Magyarország semmiféle új követelést nem támaszt! A befejezett alkuhoz ragaszkodik s tiltakozik ellene, hogy rosszhiszeműleg belekötnek egy pontba, melynek segítségével ki akarják forgatni az egészet. Ez lévén a helyzet, mi lehet (a személyes kérdésektől eltekintve) az a döntés, melyet napok óta lázas kíváncsisággal lesnek ? Egyszerűen az, hogy ha nem jön létre a szerződés, mennek a dolgok a törvény útján. Ha nincs egyezség, következik a különválás! Mihelyt ezt az egyszerű igazságot Ausztriával megértetik, nem kell többé döntés, hanem lessz tisztességes és mindkét ország jogainak megfelelő megoldás, vagyis a beterjesztett kiegyezési javaslatoknak végrehajtása. A buckás születése. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Tömörkény István. A szőlőre, miután megszüreteltek, semmiféle gond nincsen, csak éppen télire bundát adnak rá, hogy meg ne fagyjon. A jó homok a bunda, vesszőit abba lehajtják s betakarják vele, bár ez nem mindenütt szokás. Azok között is van kurucabb fajta, amely szabadon is kibírja a telet, például a magyarka nevezetű, mely talán éppen keménységénél és dacosságánál fogva neveztetik ezen a néven, s termi, ha jó idő jár rá, azt a valóságos alföldi bort, amelyből a második pohár a halovány ember fülét is azonnal pirosra festi. De a többi szelídebbet csak takargatni kell, a homok rájuk borul szerelmesen és védelmezi testével a hidegtől az ő gyermekeit, amiket táplál. Ez a száraz, sivár homok. Ha külön-külön, darabonkint nézed, minden szeme egy apró kis kavics s a szőllőnek mégis ez a szoptató édesanyja, akiből táplálkozik. Most, hogy elsimult alvó gyermeke fölött, még szalmát hordanak a tetejébe s azzal tavaszig rá semmi gond sincsen. A hó ráesik s betakarja, s jó, ha betakarja, mert nem viszi el akkor a szél a szalmát, így minden baj elsimult, a tőkékkel nem kell törődni. Jó is, hogy igy pihenni lehet, mert tavaszszal aztán jaj de sok dolog következik. Ilyenkor csakugyan jó volna, ha nyolc keze volna mindenkinek s nyolc lába, valamennyi lábának akadna hely, ahova szaladjon s valamennyi kezébe akadna valami eszköz, amit valahova vinni kell. Az első szép nappal jön a nyitás. Az nagy és komoly munka, többhavas álmából ébreszteni az alvót. Elszedik az ágakról a homokot s a vesszők fölébredve olyképp vágyódnak föl egyenesre, amiként a szorgalmas ember hajnalban kiugrik a takaró alól. Hajnal ez csakugyan, az esztendő hajnala. A nap a fölébredt vesszőket barátságosan fogja körül s messzi égi világából sugarai utján üdvözleteket küld nekik. Aki a vesszőket jól megnézi, láthatja, hogy ez csakugyan igy van, a vesszők mély hajlongással és tisztelettel fogadják jó öreg barátjuk meleg üzenetét. Tőle azonnal életre kezdenek kelni, a homok pedig gyöngéden oson a tőke köré, hogy munkájában támogassa. Így kezdődik a termésre való ébredés, melyben minden kiveszi a részét: a homok, az ember, a nap, a szél, a felhő s ki mindezeket kormányozza, az Öreg Úristen. Ha valaki annyira okos, hogy nem hisz benne, de külömben van hozzávaló lelke s maga is sajnálja, hogy nem bir benne hinni, menjen el vagy félesztendőre szőllőkapásnak, akkor majd csakhamar megismeri jótétlelkét s olykor szörnyű haragjait. — Jó éles késsel állnak most neki az emberek a szőlőnek és faragni kezdik. A tőke ezért nem szól semmit, mert tudja, hogy a javát akarják. Metszeni kezdik a vesszőit különféle módokon, mert van már annyi módja, hogy ember legyen, aki a sok mindenféle ajánlás között el tud igazodni. A könyv ezt ajánlja, az újság amazt, a szomszédnak emigy volt hasznos, mig a másik szomszéd avval nyert, hogy a réginél maradt, — ugy látszik, ez is ama tudományok közé tartozik, melyre azt mondja a nép: nincs ebben okos ember. Azonban mindegy, valahogy csak meg kell azt metszeni. Azután szalmamadzaggal, zsineggel, fakalapácscsal dolgoznak, kötvén karóhoz, amelyik arra való. Április végére, május elejére bujkálni kezd a levél, a szép, finom, apró zöld levelecskék s abból az enyhhelyből, amit a levelek nyújtanak, húzódik elő ilyenkorra egy kis semmiforma, amit még semminek sem hívnak, ami olyan, mintha valami rossz szőröshernyó volna : a fürt, ami majd őszre leszedetik. Micsoda kis gyenge semmiség! A szél egy kicsit erősebben ha megfujja, ha jól oldalba tudja kapni, leesik és oda van benne egy fej szőlő. Egy jó fej szőlő, amely az őszre megérne egy hatost, vagy pedig telne belőle félliter bor, egy szempillantás alatt lent hever a homokban, semmivé válva. És sűrűn fekszenek le az ilyen kis megsemmisülések és ez nagy szomorúság ... A szél nagyon nagy úr ebben a tájban, továbbá az eső. És jönnek ám egyre-másra napnyugat felől a csúnya nagy fekete felhők s a névtelen, remegő aggodalom rögtön beleáll az emberek szivébe. Ami űzőbe vette Káint, ami mellbevágta Jákobot, ami a földre borította Mózest, messzünnen hangosan kezd beszélni az Isten. Az Isten haragja legelső sorban a fölülvalókat találja. Alul még mi sem érzik, mikor a jegenyék már hajtogatják büszke sudár derekaikat hatalma előtt, a förgeteget előző szélvész haladását rajtuk az egész tájon át szemmel lehet tartani. A fellegek rendkívül szomorú árnyat vetnek haladtukban a földre. Rémületes ez, minden elhallgat láttára, még a kétnapos kis csirke is elfelejt csipogni, csak az anyjuk mer beszélni nekik , az anyaszeretet alighanem erősebb minden Mai számunk 22 oldal.