Pesti Napló, 1899. június (50. évfolyam, 150-179. szám)

1899-06-01 / 150. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Égész évre _ 14 ért — kr. Félévre _ 7 , — „ Negyedévre 3 , 60 , Egy hóra------1 , 30 , ÖT­VENEDIK ÉVFOLYAM. (150. SZál­l.) Egyes szám_______4 kr. Vidéken _____ 6 .PESTI NAPLÓ Szerkesztőség: TI., Teréz-körút 21,­­ Kiadóhivatal: TI., Teréz-körút 23. Budapest, 1899. Főszerkesztő: S­eményi Ambrus. Csütörtök, junius 1.­­ Apróhirdetések Ans: Egy szó 3 kr., vastagabb betfivel 4 kr Hirdetések petit ssásai*­tással díjszab',s sserist. Megjelelt mindek sag ünnep és VMstrnap akta Döntés és megoldás. Budapest, május 31. Egész nap kormányválsági hirekkel volt tele a levegő, de a legújabb bécsi értesülések szerint sem Thun, sem Széll nem adta még be lemondását. Sőt ma délután Kállay asszisztenciájával ma­gyarok és osztrákok ismét együtt tárgyal­tak. Ebből Budapesten azt következtetik, hogy az alkudozás fonala végképpen még el nem szakadt. A dolgok ily menete megfelel annak a körülménynek, hogy a két kormányelnök mai kihallgatása alkal­mával ő felsége azt a határozott óhaj­tását fejezte ki, hogy próbálják meg a kibontakozásnak valami útját megtalálni. Az uralkodónak ezt az óhajtását töké­letesen értjük, mert mindenki előtt világos, hogy a kormányok visszalépése döntést jelentene ugyan, de nem meg­oldást. Akár az egyik, akár a másik, akár mindkét minisztérium beadja lemondását, az ellentétek Ausztria és Magyarország közt továbbra is megmarad­nak. Az uralkodó döntése a dolgok termé­szete szerint csak a személyes kérdést oldja meg, de a vitapontok érdemére ki nem ter­jedhet. Széll mögött ott van a magyar parlament, Thun támogatására pedig, úgy látszik, szintén meg van nyerve valamennyi osztrák párt. Ha a kormányok és a parlamentek megegyezni nem tudnak, ennek logikai és törvényes konzekvenciája az elválás , a vám- és bankügy elkülönítése. A magyar kormány erőssége a törvé­nyes alaphoz való tántoríthatatlan ra­gaszkodás. Mindaddig, míg az osztrák közszellem abban a hitben él, hogy bármi történjék, sem a vámügyben, sem a bankügyben be nem állhat a különválás, mindaddig nem lehet boldogulni a meg­vadult szenvedélyekkel. Mikor a bécsi lapokban a helyzet hosszas ecsetelésé­nek konklúziójaként ma ismét csak azt olvassuk, hogy «a vámügyi kü­lönválás pedig föltétlenül ki van zárva» — ezt a legrosszabb jelnek kell te­kintenünk. Ugyan hogyan volna ez kizárva, ha a megegyezés nem sike­rül ? Mihelyt a korona tudtára adja osztrák kormányának, akár a mostaninak, akár egy másiknak, hogy a megegyezés meghiúsulása esetén az fog történni, amit erre az esetre a törvény előír, hihetőleg leszerel a fellovalt közvé­lemény. Az utóbbi heteknek volt egy értékes tanúsága. Bizonyossá vált, hogy az osztrákok végtelenül félnek a vámügyi elkülönítéstől. Amint ez mint komoly eshetőség eléjük kerül, azonnal kijózanodnak még a mostani paroxizmus­­ból is. Magyarország álláspontja azért olyan erős, mert amit követel, nem valami ka­landos, merész njítás. Csakis azt követeli, hogy az a kiegyezési tervezet, melyet a két minisztérium évekig tartó tanácskozás útján kompromisszumképpen megállapí­tott, amit a korona mindkét fél érdeké­ben jóváhagyott, amit a két parlament­nek a kormányok mint igazságosat, jót, célszerűt előterjesztettek és ajánlottak, amit a parlamenti bizottságok itt és ott le is tárgyaltak, jóvá is hagytak, hogy ez a kiegyezés úgy, amint van, becsülete­sen végrehajtassék, gonoszul kieszelt ürügy alatt lényegéből utólagosan ki ne forgattassék. Folyton azt a felszólítást intézik az osztrák lapok Magyarország­hoz, hogy ne támaszszon túlságos köve­teléseket. Pedig Magyarország semmiféle új követelést nem támaszt! A befejezett alkuhoz ragaszkodik s tiltakozik ellene, hogy rosszhiszeműleg belekötnek egy pontba, melynek segítségével ki akarják forgatni az egészet. Ez lévén a helyzet, mi lehet (a sze­mélyes kérdésektől eltekintve) az a döntés, melyet napok óta lázas kíváncsisággal lesnek ? Egyszerűen az, hogy ha nem jön létre a szerződés, mennek a dolgok a tör­vény útján. Ha nincs egyezség, követke­zik a különválás! Mihelyt ezt az egy­szerű igazságot Ausztriával megértetik, nem kell többé döntés, hanem lessz tisztességes és mindkét ország jogainak megfelelő megoldás, vagyis a beterjesztett kiegyezési javaslatoknak végrehajtása. A buckás születése. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Tömörkény István. A szőlőre, miután megszüreteltek, semmi­féle gond nincsen, csak éppen télire bundát adnak rá, hogy meg ne fagyjon. A jó homok a bunda, vesszőit abba lehajtják s betakarják vele, bár ez nem mindenütt szokás. Azok kö­zött is van kurucabb fajta, amely szabadon is kibírja a telet, például a magyarka nevezetű, mely talán éppen keménységénél és dacossá­gánál fogva neveztetik ezen a néven, s termi, ha jó idő jár rá, azt a valóságos alföldi bort, amelyből a második pohár a halovány ember fülét is azonnal pirosra festi. De a többi szelí­­debbet csak takargatni kell, a homok rájuk borul szerelmesen és védelmezi testével a hidegtől az ő gyermekeit, amiket táplál. Ez a száraz, sivár homok. Ha külön-külön, darabon­­kint nézed, minden szeme egy apró kis kavics s a szőllőnek mégis ez a szoptató édesanyja, akiből táplálkozik. Most, hogy elsimult alvó gyermeke fölött, még szalmát hordanak a tete­jébe s azzal tavaszig rá semmi gond sincsen. A hó ráesik s betakarja, s jó, ha betakarja, mert nem viszi el akkor a szél a szalmát, így minden baj elsimult, a tőkékkel nem kell tö­rődni. Jó is, hogy igy pihenni lehet, mert ta­­vaszszal aztán jaj de sok dolog következik. Ilyenkor csakugyan jó volna, ha nyolc keze volna mindenkinek s nyolc lába, valamennyi lábának akadna hely, ahova szaladjon s vala­mennyi kezébe akadna valami eszköz, amit valahova vinni kell. Az első szép nappal jön a nyitás. Az nagy és komoly munka, többhavas álmából ébreszteni az alvót. Elszedik az ágak­ról a homokot s a vesszők fölébredve olyképp vágyódnak föl egyenesre, amiként a szorgalmas ember hajnalban kiugrik a takaró alól. Hajnal ez csakugyan, az esztendő hajnala. A nap a fölébredt vesszőket barátságosan fogja körül s messzi égi világából sugarai utján üdvözleteket küld nekik. Aki a vesszőket jól megnézi, lát­hatja, hogy ez csakugyan igy van, a vesszők mély hajlongással és tisztelettel fogadják jó öreg barátjuk meleg üzenetét. Tőle azonnal életre kezdenek kelni, a ho­mok pedig gyöngéden oson a tőke köré, hogy munkájában támogassa. Így kezdődik a ter­mésre való ébredés, melyben minden kiveszi a részét: a homok, az ember, a nap, a szél, a felhő s ki mindezeket kormányozza, az Öreg Úristen. Ha valaki annyira okos, hogy nem hisz benne, de külömben van hozzávaló lelke s maga is sajnálja, hogy nem bir benne hinni, menjen el vagy félesztendőre szőllőkapásnak, akkor majd csakhamar megismeri jótétlelkét s olykor szörnyű haragjait. — Jó éles késsel állnak most neki az emberek a szőlőnek és faragni kezdik. A tőke ezért nem szól semmit, mert tudja, hogy a javát akarják. Metszeni kezdik a vesszőit különféle módokon, mert van már annyi módja, hogy ember legyen, aki a sok mindenféle ajánlás között el tud iga­zodni. A könyv ezt ajánlja, az újság amazt, a szomszédnak emigy volt hasznos, mig a másik szomszéd avval nyert, hogy a réginél maradt, — ugy látszik, ez is ama tudományok közé tarto­zik, melyre azt mondja a nép: nincs ebben okos ember. Azonban mindegy, valahogy csak meg kell azt metszeni. Azután szalmamadzag­gal, zsineggel, fakalapácscsal dolgoznak, kötvén karóhoz, amelyik arra való. Április végére, május elejére bujkálni kezd a levél, a szép, finom, apró zöld levelecskék s abból az enyhhelyből, amit a levelek nyújta­nak, húzódik elő ilyenkorra egy kis semmi­­forma, amit még semminek sem hívnak, ami olyan, mintha valami rossz szőröshernyó volna : a fürt, ami majd őszre leszedetik. Micsoda kis gyenge semmiség! A szél egy kicsit erősebben ha megfujja, ha jól oldalba tudja kapni, leesik és oda van benne egy fej szőlő. Egy jó fej szőlő, amely az őszre megérne egy hatost, vagy pedig telne belőle félliter bor, egy szem­­pillantás alatt lent hever a homokban, semmivé válva. És sűrűn fekszenek le az ilyen kis meg­semmisülések és ez nagy szomorúság ... A szél nagyon nagy úr ebben a tájban, továbbá az eső. És jönnek ám egyre-másra napnyugat felől a csúnya nagy fekete felhők s a névtelen, remegő aggodalom rögtön beleáll az emberek szivébe. Ami űzőbe vette Káint, ami mellbe­vágta Jákobot, ami a földre borította Mózest, messzünnen hangosan kezd beszélni az Isten. Az Isten haragja legelső sorban a fölülvalókat találja. Alul még mi sem érzik, mikor a jege­nyék már hajtogatják büszke sudár derekaikat hatalma előtt, a förgeteget előző szélvész hala­dását rajtuk az egész tájon át szemmel le­het tartani. A fellegek rendkívül szomorú árnyat vetnek haladtukban a földre. Rémületes ez, minden elhallgat láttára, még a kétnapos kis csirke is el­felejt csipogni, csak az anyjuk mer beszélni ne­kik , az anyaszeretet alighanem erősebb minden Mai számunk 22 oldal.

Next