Pesti Napló, 1899. szeptember (50. évfolyam, 242-271. szám)

1899-09-01 / 242. szám

r­I ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre „ 14 írt — Félévre___7 „ — Negyedévre_ 3 „ 60 Egy hóra------1 „ 20 ötvenedik évolyam. (242. szám.) kr. Egyes szám [Vidéken „ 4 kr._____­ NAPLÓ Szerkesztőség: TL, Teréz-körút 21. * Kiadóhivatal: TI., Teréz-körút 23. Budapest, 1899. Főszerkesztő: Neményi Ambrus, Péntek, szeptember 1. Apróhirdetések ára Egy szó a kr., vastagabb betű­ve' 4 kr. Hirdetések petit számi­­tással díjszabás szerint« Megjelen minden nap, ünnep és vasárnap után­­'s Csehek és németek. Budapest, augusztus 31. Ő felsége Csehországban időzik, ab­ban az országban, mely valódi harctere a német-cseh nemzeti versengésnek. E két nemzetiség most kivételképpen abban igyekszik túltenni egymáson, hogy melyik mutathassa ki jobban dinasztikus hűsé­gét. Dicséretes verseny, de mélyebb és maradandóbb hatása aligha les­z, bár az uralkodó, miként Chlumetzky bárónak isdili fogadtatása is mutatja, oly dispo­­ziciókkal indult csehországi útjára, melyek arra mutatnak, hogy egy utolsó kísér­letre készül: várjon nem sikerülne-e ki­békíteni egymással a cseh és a német fajt s ezzel kimozdítani a kátyúból az osztrák alkotmányosság megsülyedt sze­kerét. Nem merjük azonban remény­sem, hogy akár a nyugodt és mérsékelt Chlumetzky tanácsai, akár Podlipny prágai polgármester önérzetes üdvözlő beszéde s a királynak reája adott kegyes válasza mintegy megnyitója legyen a nagy osztrák probléma megoldásának, amely problémá­nak magva tudvalevőleg a cseh kérdés. Azok az ellentétek, melyek Csehor­szágban a csehek és németek közt dúlnak, nagyon is mélyen vertek gyökeret s csak az egyik fél teljes győzelmével, a másik fél teljes legyőzetésével volnának megszüntethető. Ez pedig nem fog bekö­vetkezni. A cseh nemzet Csehország la­kosságának kétharmadát foglalja magá­ban, tehát ebben az országban, hol a történeti hagyományokra is támaszkodik, hivatva érzi magát arra, hogy az egész közéletre rányomja a maga nem­zeti bélyegét. Erről a csehek le­mondani sohasem fognak s már ez elég ok arra, hogy az ország fel­­darabolásába, nyelvterületekre való fel­osztásába, amire a németek törekesznek, soha bele ne nyugodjanak. De bármily kedvező a csehekre nézve a számarány, a történelmi hagyomány, a földrajzi fek­vés, melynél fogva az ország közepét bírják a nagy és fényes fővárossal együtt, mely kilenc­ tizedrészben cseh és csak egy tizedrészben német, egész Csehországnak a cseh elem által való politikai meghódí­tása mégis majdnem legyőzhetetlen aka­dályokba ütközik. Ha Csehországban a csehen kí­vül volna több apró nemzetiség, ha ezek a nemzetiségek a szellemi és gaz­dasági kultúrának alacsonyabb fokán álla­nának mint a cseh, ha a művelt és vagyo­nos osztályok egy része nem tartoznék ezekhez, hanem úgy az arisztokrácia, mint a városi polgárság egészen a cseh államjogi aspirációk pártját erősítené, akkor hamar győzedelmeskednék a cseh nemzeti eszme egész Csehországban. De nem igy áll a dolog. A csehen kivül csak egy nemzetiség van az országban, s ez a német. Oly erős e nemzetiség a torony nézett ki a pusztákra s várta az idők­nek jobbrafordulását. És a pusztulásból, a tűz­­ből csodamódon megmaradt egy régi kép, a templom környékén tóba vetve találtatott. A tűzben a kép nem birt elégni, a vízben nem birt elsülyedni, megtalálták, megmentették, el­rejtették s ma is megvan, csak éppen kormos, ahogy a tűz füstje befogta: ez a fekete Mária képe. A mindenféle sorsokat rejtélyesen intéző hatalom rendelkezése szerint a kép visszajutott azokra a falakra, ahonnan leszaggattatott s fölöttébb nagy tiszteletben részesül. Hosszúkás formája van a régi képnek, amely a patrónát ábrázolja, karján a Gyermekkel. Nem minden látszik rajta jól, mert az a régi füst igen el­­barnította, csak a Máriának nagy, sötét szemei néznek, tekintenek az elébe járulóra az oltár fölül olyképp, mintha a szemek nézése eleven volna. Másként nincs a képen semmi, ami ér­tékét mutatná, csak a régisége, ami azonban igazolt, már a most folyó század elején is írt róla könyvet egy franciskánus barát. Hozzá búcsút szoktak járni. Messzi vidékről jönnek ilyenkor a népek a kép elé, melyet részben Segítő Boldogasszonynak, másrészt itthon Havi Boldogasszonynak, neveznek. A hitbeliek csoda­tevő erejét ismerik és tudják s jó távolásról, egész a felsővidéki hegyek közül is jönnek elébe búcsúja napján ájtatos csapatok. Ma már jórészüket a vasút hozza; azelőtt gyalog rótták az országutakat és hajadonfővel jöttek, hogy őt látnák, kik látását óhajtották. Nagy ünnep az, a fekete Mária ünnepe, szegedi köznyelven: a Havi. Ez valóságos idő­pont, egy darab sarokkő az idők folyásában, számra nézve is, hogy a cseh elem által való felszívatása teljesen ki van zárva. Az ország legiparosabb, leggazdagabb, legműveltebb vidékeit sűrű tömegekben lakja a német. A nagytőke és a nagyipar inkább német, mint cseh kezekben van. S ez aránytalanul erős német elem mögött ott áll az egész német nemzet, mely a cseh németséggel földiratilag összefügg, ezt a maga nemzeti nimbuszával támo­gatja, buzdítja, bátorítja. Lehetetlen, hogy a cseh a csehországi németséget valaha legyőzze, beolvaszsza. Lehetetlen az is, hogy a csehországi németség a maga nemzetiségét feladja, az országban másod­rendű szereppel beérje. A két nemzetiség tehát küzdeni fog beláthatatlan időkig úgyszólván minden talpalattnyi földért. A zárt nyelvterületek teóriája nem alk­almazható rájuk abból az egyszerű okból, mert Csehországban a szó szoros értelmében zárt nyelvterület nem is létezik. A cseh elem benyomul az úgynevezett zárt német nyelvterületre, mint terjeszkedő iparos, munkásnép. Maguk a német gyárosok hívják be a cseh munkáso­kat telepeikre, mert a cseh jó munkás és olcsóbban dolgozik, mint a német. Sok helyütt, ahol egy-két év előtt még híre sem volt csehnek, most nagyszámú cseh lakosság van, tehát keletkezik cseh iskola s a közigazgatás sem ignorálhatja a cseheket. Hisz elvégre is ők otthon vannak abban az országban, ahol őseik melynek napját mindenki tudja és ismeri. Mi­ként egyes, régibb események idejét úgy szokás meghatározni, hogy az a nagy viz előtt, vagy a nagy viz után történt-e, akként a Havi napja is útjelző karó az élet nagy homokjain, s a dol­gok, miket az emlékezet megőriz, körébe cso­portosulnak. Ez meg ez az eset például Havi napján történt, emez két héttel előtte, míg emez ismét négy nappal utána. Ez az emlé­kezés onnan támad, hogy Havi napján min­denki megmozdul, aki élő, hogy járuljon a fekete Mária elé. Augusztus ötödikén van ez az eset, a dinnyeérésnek is ez a napja. Ha tőlem kérdik, mikor érik a szabad földben termett dinnye, röviden mondom rá: Havikor, mert ezt úgy tudom egészen apró gyermek­korom óta, mert minket épp úgy levittek akkoron oda, mint ahogy mi most leviszszük a mi apróságainkat. Majd ők az övéket ismét le fogják oda vinni, idővel, ha Isten segít, mert akármit beszéljünk, csak úgy igaz az, ahogy a református ember mondja, övé a ha­talom, az ország és a dicsőség. Napja mindenféle nagy vigasságokkal van egybekötve. „Ha ez időtájt itthon vannak a regimentek, a processzión keményen dudál és bombardózik Ferenc József rezes-bandája. Ma­gyar díszben jönnek a városi úr . A lovasrend­őrök a mentedolmány alatt cif­ára kiöltözve izzadnak kegyetlen. A házak tetején lóg a nagy melegben ernyedten a nemzeti lobogó. Min­den ház, melynek az udvarán sátort lehet verni, korcsma. Azokban vidám magyarok tanyáznak és mindenféle tűzoltó-bandák kerülnek elő a falvakból, hogy a fekete Mária ünnepén isme­retlen nótákat muzsikáljanak. A jeget és a sört A fekete Máriánál. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Tömörkény István. A régi nagy templom körül olyanformán telepednek meg a házak, mint öreg kotlóstyuk köré az apró csirkék. Nagyon szép, ódon, erős épület, hatalmas testével itt áll egy helyben hosszú évszázadok óta és magas tornyával kite­kint a pusztákra. Itt, ahol minden sík és lapos, ami már csak kicsit magasabban van is, igen messze ellátszik.* Tiszta időben, legkivált télen, mikor a fák lombja nem áll a szem útjába, az öreg templom nagy tornya a harmadik-negye­dik határ országútjára is elinteget a járókelők­nek. Kik valamely bajban vannak, szorongatta­­tásukban feléje fordulnak most, mint régente is. Mert évszázadok előtt is csak igy nézett már ki a tájakra a torony, látta a török világ idejé­ben a lánggal lobogó, égő falvakat, magyarok pusztulását, pogányok elhatalmasodását s csak állt, példázván az örökkévalóságot, rendületle­nül, bár bent, a templom márványán, török lo­vak patái csattogtak és minden ékességet le­rombolt benne és kidobált belőle a pogány. Összetörtek az oltárai, a képek lekerültek a szent falakról és mind összetépdeste, fölgyúj­­totta, vízbe dobálta őket a török. Csak az ma­radt épen, amit futva menthettek meg a me­nekülő papok, más minden elveszett és istállóvá vált a régi nagy ékesség. Ki tudott volna ak­kor törődni vele ? Aki nem bírt menekülni, kardélen hevert, ki tudott volna kese­regni ezen a veszteségen, mikor Mohács­nál akkor több is veszett? De állt a templom,­­m­­­i­intt­i mi Mai számunk 18 oldal.

Next