Pesti Napló, 1899. október (50. évfolyam, 272-302. szám)

1899-10-01 / 272. szám

Kérjük azokat a vidéki tisztelt előfizetőinket, kiknek előfizetése e h­ó végével le­járt, hogy előfizetésüket az illető postahivatalnál minél előbb meg­újítani szíveskedjenek, hogy a lap szétküldésében fennakadás ne legyen. „A magyar emberiséghez.“ Budapest, szeptember 30. Egy kérő szózat járja be ma a lapok hasábjai útján az egész magyar társa­dalmat. Jókai Mór írta meg ezt a szóza­tot, hogy a költői lélek meleg sugaraival rávilágítva egy borzasztóan sötét képre, egyszersmind milliók szívében gyújtsa fel az ember- és fajszeretet tüzét, a segítő részvét, az áldozatrakész könyörület is­teni érzéseit. Arról a sok-sok ezer földhöz tapadt sze­gény honfitársunkról van szó, akik nap­nap után itt járnak közöttünk beesett arccal, örök láz tüzében égő szemekkel, szervezetükben a lassan gyilkoló méreg­gel, mint megannyi halálra ítélt az élet nyüzsgő zajában, mely egykedvűen halad mellettük tova a maga örömei és élve­zetei után. De nem csupán róluk van szó. Az a veszedelem, amelynek sötétségébe ez a ragyogó toll bevilágít, sokkal több néhány százezer embertársunk szeren­csétlenségénél : az egy nemzeti veszede­lem, mely életgyökerében támadja meg fajunkat s jövő fejlődésünk, gyarapodá­sunk legszebb vetéseit fenyegeti pusztu­lással. Kinek a számára építjük mi ezt a szép uj Magyarországot, ha az építés mun­kája közben közönynyel tudjuk nézni egy rettentő betegségnek romboló munkáját, mely zsákmányának legnagyobb részét a magyar fajból szedi? Pedig úgy van: tudósok megrajzolták a szomorú térképet, mely a vonalak világosabb, vagy sötétebb árnyalataival jelzi a tüdővész kisebb-nagyobb pusz­títását az országban; s ha az ember erre a térképre néz, első tekintetre szemébe ötlik az a széles sötét sáv, mely Magyar­­oszág déli határánál kezdődve, megsza­kítás nélkül húzódik feljebb a Tisza men­tén Bács-Bodrog-, Csongrád-,Csanád-, Bé­kés-, Jász-Nagykun-Szolnok-,Pest-, Hajdú-, Heves-, Borsod megyéken át Nógrádig; itt egy oldalágat bocsát nyugat felé a Duna mentén Esztergom, Komárom, Győr, Vas, Zala és­­Somogy vidékére, s mindenütt az ország legmagyarabb ré­szeit érintve, hirdeti a szomorú valósá­got, hogy a tüdővész évről-évre legna­gyobb arányban az államfentartó magyar fajt apasztja. Míg a többi megyékben áldozatainak száma az összes halálozá­soknak nyolc-kilenc százalékát teszi, ezekben a jórészt tiszta magyar megyék­ben már 13—19 százalékra emelkedik. A lakosság számához viszonyítva, úgy áll ez az arány, hogy tízezer emberből például Hajdú megyében 46, Békésben 44, Csat­adban 43, Jász-Nagykun-Szol­ban 41, Csongrádban 35 esik évenként e betegség áldozatául, tehát minden két­százötvenedik ember. Ha pedig a pusztítás egész nagyságát egy számban akarjuk feltüntetni, akkor azt kell mondanunk, hogy Magyarorszá­gon évente 60-70.000 ember hal meg tüdővészben! Olyan rettenetes hekatomba, mely a maga állandóságával messze fölülmúlja a legkegyetlenebb háborúk és legbor­zasztóbb epidémiák pusztításait. Nézheti-e a magyar társadalom to­vábbra is tétlenül ezt a nemzetgyilkoló veszedelmet, mely csak azáltal válha­tott ily nagggyá, hogy a vele szemben teljesen védtelenül hagyott szegényebb néposztály köréből akadálytalanul szed­hette áldozatait ? Hiszen vannak megyéink, — ismét a tiszta magyar lakosságuakra gondolunk — amelyekben ezeknek az áldozatoknak a száma a legutóbbi 15 év alatt 40—50 százalékkal emelkedett! Nem. Ha van segélykérő szózat,­­ amelynek lehetetlen hatalmas visszhangra , nem találnia a magyar társadalom köré­ben , a szegénysorsú tüdőbetegek védel­mére és megmentésére alakult Szanató­rium-egyesület alább következő felhívása bizonyára az. Kétségbe kellene esnünk nemcsak a magyar szív emberies ér­zése, hanem a magyar faj önfentartási ösztönének ereje fölött is, ha azok, akik a magyar társadalmat e rettenetes bajra figyelmeztetik, előtte annak nemcsak pusz­tító hatását, hanem orvoslásának lehető­ is Őszi éjszaka. — A Festi Napló eredeti tárcája. — Irta: Petelei István. Az ősz nálunk Szovátán belemarkolt az er­dőbe s a tölgyfák lombja foltonkint megverese­­dett, mintha vért eresztett volna rajta. Az ut­­széli vadvirágok szintelenek lettek és a bokrok piros bogyós ágai ledőltek a száradó gyepre. Az oldal megsárgult; a közeledő halál gondo­lata mintha megijesztette volna a bikkeket, gyü­­rött s sápadt lett, mint a vén ember arca. Oly nagy lett az egész kép! ... és csendes. A hegyháton felül, a havas fenyves elein, halvány szürke köd ül s miatta a rajza bele­vesz az égboltba. Az ormon leszálló erek, pa­­takok simábbak, csendesebbek lettek, elbújnak a selymekes sások közé, lappal csorranva a fekete mederbe — halkan simulva tovább. Egyetlen szörnyű nagy száj ez a rengeteg er­dővel szegett kép, mely utoljára lélekzetet vesz. Az erdő nem néma nyáron, amíg él és nő. Valami titkos roppanások; a levelek szerelmes­­óhajtása; a bokrok üregében nyughatatlan mozgolódások; egy madár csevegése itt; odább egy magját szétvető virágfej; egy sikló, mely­­ keserű lapok szárai mellett átcsúszik; egy ■igó, mely a famíliájával a holnapi napról töprengve beszél; egy hab, mely zajjal verse­nyezve az előtte menőt megelőzni igyekszik . V­olt az erdőnek ezer a hangja! Hanem őszszel megcsendesedik egyszerre az erdőnk. Az eldőlő perjék,a lekonyuló virágszárak; a leomló lombok ; a messze elnyúló békanyálak; a szállongó szárnyas magvak; a kifejezhetet­­len mélaság, mely elterül hegyoldalon, patak­medren, oly lágy, szelíd és bus lessz, minden oly csendes, lemondó lessz, hogy megértjük a bucsuzását. úgy elereszti magát ez az erdő, úgy megtrotytyan. Múlóban lévén, félelmesebb is lessz. A le­hullott levelek passzogását a lábunk alatt, az összeálló sár nyiszogását jobban meghalljuk, mint nyáron akár a béka-brekegést. Egyszerre észreveszszük a kép nagyságát s észreveszszük, hogy milyen csekélyek vagyunk benne. A nagy sóstó oldalán a csupasz sóhegyek fehére bágyadtabb mint nyáron volt. Az alko­nyat legelőbb a fehér hegy talpát takarja be gyászfekete fátylával. Az orma felett pedig akkora helyt, mint az asztal lapja, álmatag fény bukkan ki. A szakadat sikeresein gyenge köd suhan át s a Bekecs lábánál kezdve kúszik fel a meredek oldalra. Az égerek a patakok part­ján beledőlnek lágyan ebbe a drága puha taka­róba. Esteledvén, a bággyadt fény a sóhegy felett elevenedik. A hold ágya ez, melyből ki­kel. Pompásan, méltóságteljesen jön mindez s akkor postástrombita harsan fel a túlsó olda­lon. Valami gyermek fúj belé, ki a kukoricást őrzi a vaddisznótól. A h­­mily idegen és csúf e mohó recsegős hang ebben a nagy néma­ságban. A hold nemsokára kiemeli fehér homlokát. Minden árnyba borul, de az első sugár két vé­kony acélélre tűz a bokrok között a hegy­tetőn. Két vékony acélpenge, puskahegyén s a rengeteg lombjából úgy kiágaskodik, hogy lehe­tetlenség nem látni. A két éles, vékony acél megigéz. A szemünket vonzza. Akármily sugár és csekély a penge ebben a nagy hallgató rengetegben — ezt kell, hogy lássuk. A sóstó nagy tükre ; az oldalak fehér sziklái; a messze feltűnő ragyogó csillag; mind elvesznek a két éles, hegyes acél mellett, mely ott felmered mozdulatlanul. Valahol az aljban a leveli béka gergurizál. Összerezzenünk. Lovak dobognak a köves után, melyeket gyerekek hajszolnak ki éjjeli legelőre. Bánt a zaja. Az éles késpár ragyogása a hold­világban, kellemetlenné teszi a csendességet. A sósziklák tűhegyes fehérkövein kopog a kecske gömbölyű patája. S a tarka hetyke ba­rom figyelve néz a hegyeire, hol egy asszony siránkozva szól két egyenesen álló férfihoz: — Ne higgyen rosszat felölünk csendőr úr! Ami történt, tiszta szerencsétlenség, tessék el­hinni, csupán tiszta szerencsétlenség. A fekete-tó felől a kukoricás szárai zörög­nek, amint egy szürkés, apró havasi tehén törtet át rajta az emberi szó felé igyekezve. — Tiszta szerencsétlenség csendőr úr ! akár­mit mondanak is. Akár őrzi azt a szegény fiút ott csendőr ur! a bokor mellett, abból már ember nem lessz soha, s mi haszna lessz valakinek abból, ha miatta a tömpében rothad az uram? Nem ütötte ő agyon, higgye el csendőr ur! a fa rádőlt magától, csendőr úr, a fiúra .. . magamagától... Ne hallgasson az ellenségeinkre... ÖTVENEDIK ÉVFOLYAMA (272. Szám.) ELÖFLETESI AKAK: Efész irre _ 14 írt­­ kr. Ftrém____7 , —" * . Nagyedd­re— 3 • 50 . Egy bóra— — 1 „20 . EcrM szám____— 4 kr. Vidéken __________ B .PESTI NAPLÓ Szerkesztőség: TI., Teréz-körút 21.­­ Kiadóhivatal: VL, Teréz-körrnt 23. ApriSWrdett«*I. firs . Egy «6­3 kr., vastagabb betűvel 4 kr. Hirdetének petit axfimi­­tásaal díjszabás szerint« Efegjelen minden nap, ünnep és vasárnap után il Budapest, 1899. Schutkeutt: Neményi Ambrus, Vasárnap, október 1. -J Mai számunk 28 oldal.

Next