Pesti Napló, 1899. december (50. évfolyam, 333-361. szám)
1899-12-01 / 333. szám
l 'errosffliratixrEC étfolyam. (333. szám.) Apróhirdetésed Ara Egy nó 2 krM vastagrabb betűvel 4 kr. Hirdetések petit számítással díjszabás szerint« Megjelen minden nap, ünnep és vasárnap után s KLÓFIZATÁSI ÁRAK: Égési évre — 14 frt— kr. Félévre____7 ,V Negyed évre _ 3 „ 50 „ Egy bóra------1 * 20 . Egyes szám_______ 4 kr. Vidéken__________ 5 . Szerkesztőség: TI., Teréz-körút 21. * Kiadóhivatal: TI., Teréz-körút 23. Budapest, 1899. Főszerkesztő: Neményi Ambrus, Péntek, december 1. Közös milliók. Budapest, október 30. A közös minisztérium a szokott formában előterjesztette a közös költségvetést, mely ezúttal koronaértékben van összeállítva. Ezt az alaki különbséget nem tekintve, az 1900-ra szóló közös költségvetésnek egy nevezetes jellemvonása van : a fizetések emelése az egész vonalon. Ez ugyanis nem csupán a hadseregnél és a haditengerészetnél fordul elő, hanem a külügyi és közös pénzügyminiszter urak is busás fizetéssel javításokat irányoztak elő tisztviselőik számára. A fizetésfelemelésekből származó kiadási többletek a hadseregnél tizedfél millió koronát és a haditengerészetnél is 406.000 koronát tesznek. Ezekből az összegekből már le vannak ütve azok a rendkívüli fizetési pótlékok, melyek a fizetésemelés következtében megszűnnek. A másik két közös minisztériumnál is mintegy félmillió koronát tesz a fizetésfölemelésből származó többlet. Önámítás volna tehát, ha el akarnók hitetni, hogy a közösügyi kiadások nem emelkedtek. Mert bármily kevés értéket tanúsítanak is különben a közös minisztériumokban ülő magasrangú urak a népek közgazdasági érdekei iránt, annyit ők is hallottak, hogy a nemzetek ez idő szerint súlyos közgazdasági depresszió nyomása alatt nyögnek. Talán még odáig is fölemelkedett közgazdasági ítélőképességük, hogy érzik, hogy ily időben óriási összegű fizetésemelésekkel előállani tulajdonképp nem illik egészen. Minthogy azonban a fizetésemeléseket minden áron meg akarják kapni, igyekeztek azoknak hatását lehetőleg leplezni, nehogy a népek, s esetleg még maga a jámbor delegáció is visszariadjon tőlük. Ez a leplezés csakugyan sikerült. Mégpedig két főeszköz segítségével. Az egyik eszköz az, hogy a hadsereg rendkívüli szükségletét nemcsak hogy föl nem emelték, mint máskor szokták, hanem még tetemesen le is szállították és pedig 224 millió koronáról 14 millió koronára. Majdnem kilencedfél millió koronát tesz tehát a rendkívüli hadügyi kiadásoknak leszállítása, ami a teljesen békés világhelyzet mellett nagyon könnyű volt. Hisz ez a cél bizonyos beruházások és építkezések elhalasztásával minden nehézség nélkül megvalósítható. Nem hiszszük azonban, hogy akadna oly naiv újságolvasó, aki ily módon csalódásba hagyná magát ringattatni, mert köztudomású, hogy éppen a rendkívüli hadügyi szükségletnél már a közeljövőben nagy új kiadásokat terveznek: ismétlő ágyúra, a gyalogsági fegyverre és a hadihajók szapornására. Ezekhez a százmillió forintot messze túlhaladó új rendkívüli kiadásokhoz fognak még hozzájárulni a rendes kiadások csoportjában azok az emelkedések, melyek a tervezett létszámszaporítások folytán előállanak. Másik nagyon jókor kínálkozó eszköze annak, hogy a tömeges fizetésemelések rossz hatása kevésbbé visszariasztónak tűnjék föl, a vámjövedelmek ama jelentékeny emelkedése, mely évek óta mutatkozik. Az ínséges 1897-diki évben peresetten és készen arra, hogy sötét tervét megvalósítsa.. — Dehogy eresztelek, fogódzzál belém és jer velem, mert külömben rendőrt hívok. — Rendőr ugyan semerre sem volt, de szilárd hangom nyilván meggyőzte róla, hogy az öngyilkosságból egyelőre nem lessz semmi. Belém fogódzott hát és vagy egy órahoszszat szótlanul bolyongtunk Madrid hangtalan utcáin. Végre a Cortes-téren vallatóra fogtam: — Barátom, nemde boldog ember vagy. Fölebbvalóid becsülnek, barátaid tisztelnek, a nők szeretnek, főképpen szép menyasszonyod. Hogy is gondolhattál ily borzasztóságra, amikor közel vagy álmaid valóra váltásához, amikor nemsokára egybe fogsz kelni azzal a bájos nővel, kit annyira szeretsz. — Hallgass, — kiáltotta barátom, — ne beszélj arról a becstelen teremtésről! — Mit hallok, — válaszoltam megdöbbenve — azt a jóságos, szerelmes és hűséges angyalt gondolod, kit annyiszor dicsőítettél előttem ? — Azt, azt! De csalódtam; szerelme hazugság volt, angyali arca megejtő álarc. — Nem értelek, barátom ! Tárd fel a szívedet, mondj el mindent. Hiszen gyermekkorunktól fogva barátok vagyunk, csak nem kételkedel barátságomban? —«Nem,— sóhajtotta barátom. — Nem, bárha megmentetted életemet, melyet undorodva eldául az előirányzott 50 millió vám helyett 62 millió forint folyt be. A következő évben ez a jövedelem fölemelkedett 71 millió forintra. Részben ez a rossz termés folytán szükségessé vált gabonabehozatal következménye, de részben a forgalom természetes fejlődéséből is származik. Az 1900-diki költségvetésben kereken 125 millió koronára irányozza elő a közös kormány a vámjövedelmet, tehát csak kevéssel nagyobbra, mint 1897-ben volt. Föltéve, hogy ismét befoly legalább annyi, mint 1898-ban, itt mindjárt majdnem húszmillió korona oly bevétel mutatkozik, melyből az esetleges túlkiadásokat kényelmesen lehet fedezni. Végül pedig ott van Bosznia, a huszonkét évi dédelgetés után még most is mintegy csecsemőkorát élő jó, kedves, derék Bosznia, melyet még mindig a bőségesen nyújtott szubvenciók anyatejével kell táplálni. Nagyon komoly időket élünk s csak kötelességet teljesítünk vele, ha felvetjük a kérdést, vájjon meddig kell még véres verejtékünkkel hizlalnunk ezt a tartományt, az egyetlent, amelynek jóllétével a közös kormány törődik ? Huszonkét év alatt mégis csak kiemelkedhetett volna Bosznia is a régi primitív állapotból annyira, hogy a többi országok rovására való kitartását beszüntessék. Bosznia ugyanis sem említésre méltó katonai terhet nem visel, sem az államadósságok kamataihoz nem járul hozzá, a két oly feltétel, mely mellett Magyarország harminc év alatt tejjel-mézzel folyó Kánaánná fejlődött volna. Ellenben, ha vasutakat építenek a bosnyákoknak, akartam dobni magamtól. De hát halljad! Tudod, hogy mennyire vágytam rá, hogy Júliát oltár elé vezessem. Megkértem a kezét és anyja, aki mindenkor elhalmozott jóindulatú jeleivel, nem utasított vissza. Nem kételkedtem Julia szerelmében sem. Hiszen, attól tartok, még most is hiszek benne. Mégis, miközben családi boldogságomról szőttem álmokat, olykor-olykor nyugtalanított menyasszonyom könnyelműsége, kacérsága, a pompáért s a gazdagságért való rajongása. De hát — így nyugtattam meg magamat — ha egyszer férj és feleség leszünk, szeretni fogja urát, háztartását, új kötelességeit. Végre kitűzték esküvőnk napját. Julia boldognak látszott, de így szólt: — A dolog nem oly sürgős ! — Mi jut az eszedbe ? — kiáltottam megdöbbenve. — Nagyon szeretlek, — mondotta a hitvány teremtés — de nem vagyok oly türelmetlen, mint édesanyám. Hiszen magad is emlegetted, hogy mihamarább előléptetnek, sőt a miniszter szeretné, ha képviselő lennél. Miért ne várjuk be azt az időt, amikor helyzeted ennyire megjavul ? Különös nyugtalanság vett rajtam erőt, Julia szemeiből kisugárzott a szerelem, de szavai . . . Másnap édesanyja meghívott ebédre. — Megboldogult uram barátainak egyike — ezt mondotta — Valladolid leggazdagabb A lajtorja. — Spanyol elbeszélés. — Madridban történt, tán négy évvel ezelőtt. Az idő már esti tizenegy órára járt s én hazafelé igyekeztem. Ahogy átbaktatok a Városházutcán, valaki hátba lök. Dühösen megfordulok s észreveszem, hogy a lökés egy úrtól ered, aki valami kis lajtorját visz a hátán. Az urnák eszébe sem jutott, hogy mentegetődzzék, hanem esze nélkül rohant tovább. Azért mégis ráismertem: Lucientes Marianito barátom volt, előkelő fiatal ember, tehetséges poéta és muzsikus, akinek a szépművészetek minisztériumában volt valami állása. — No de ez mégsem lehetséges, — gondoltam eleinte, de azután beláttam, hogy nem csalódhattam. De hát megbolondult ez az ember, hogy hideg februáriusi éjszakán létrával szaladgál a hátán ? Utána iramodtam, hangosan kiáltva: — Marianito, Marianito! Barátom rám se hederített és a Városházutca végére érve, a Tanács-téren át a nagy híd felé fordult. Borzasztó gondolat villant az agyamba. Létráját neki támasztotta a meglehetősen magas karfának és már fölfelé kezdett kúszni rajta, amikor megragadtam kabátját. — Ereszsz, ereszsz, — kiáltotta kétségbe Mini számunk.16 oldal.