Pesti Napló, 1900. augusztus (51. évfolyam, 209-238. szám)

1900-08-01 / 209. szám

Valóság és ideál. Budapest, július 31. Ma nyílt meg Párisban az interparla­mentáris értekezlet, melyen mintegy öt­száz parlamenti férfiú vesz részt Európa és Amerika alkotmányos országaiból. A nem­zetközi választott bíróságok s más, a béke és szabadság biztosítására szolgáló intéz­mények teszik a tanácskozás tárgyait e nagytekintetű gyülekezetben. Mit fognak határozni ? — bizonyára csupa okos, bölcs és nemes határozatokat hoznak, melyeket a nyugodt, gondolkozó s em­berien érző polgárok minden országban helyeselni fognak. Hogyan is volna el­képzelhető, hogy ne a humanizmus, a kölcsönös jogtisztelet és az emberszere­tet szelleme lengje át egy ily magas színvonalon álló tanácskozó testület ha­tározatait. Ki fogja e határozatokat végre­hajtani ? — Senki, felel a jelenkor poli­tikai eseményeinek minden ismerője. A dolgok természete szerint a kormányok volnának hivatva végrehajtani azt, amit majdnem valamennyi polgáriasult nemzet oiváló képviselői kívánatosnak tartanak. De senki sem bízik abban, hogy a kor­mányok tudják vagy akarják teljesíteni azt, amit az interparlamentáris értekezlet lmond. Maguk a Luxembourg-palota fényes termében tanácskozó híres férfiak s jól tudják, hogy annak, amit ők csi­­nálnak, csak akadémikus értéke van, ami udvariatlanabb nyelvre lefordítva azt teszi, hogy értéke nincs. Nagyon megnehezült az idők járása Európa és a többi művelt országok népei fölött. Sohasem volt az ideális törekvéseknek kevesebb kilátásuk az ér­vényesülésre, mint mostan. A világ ide­gessé lett, hatalmi láz hajtja előre a népeket, hogy hódítsanak, foglaljanak új országokat idegen világrészekben, nehogy mások megelőzzék őket. Nemzetközi békét, nemzetközi választott bíróságot emlegetnek, de a lelkek mélyén sohasem volt oly kíméletlen kapzsiság, mint nap­jainkban. Hogy egy nemzetközi bíróság ítélkezésének a nemzetek magukat alá­vessék, ahol az erkölcsi fogalmaknak sokkal magasabb fejlettségére volna szükség, mint aminő a jelenkor úgyne­vezett műveit nemzeteiben megvan. Hogy csak a legújabb és legvérengzőbb ese­ményeket említsük, váljon Amerika há­borúja Spanyolország ellen s Anglia háborúja a délafrikai köztársaságok ellen nem hordják-e magukon egész mezte­lenségében a rablóhadjáratok jellegét ? Nem a mi korunkban, proklamálta-e az az államférfi, aki a f­ilozóf­ nemzetnek é­s közvetve a többi nemzetnek is meg­adta a lökést ahoz az irányhoz, melyben most haladnak, nem proklamálta-e Bis­marck, hogy a hatalom megelőzi a jogot ? S ha nem akarjuk magunkat ámítani, nem tagadhatjuk, hogy a világ ezt az elvet követi mostanában. Már­pedig az homlokegyenest ellenkezik a nemzetközi választott bíróságok egész alapgondo­latával. Ily bíróság ítéleteivel csak akkor le­hetne elejét venni a háborúknak, ha a nemzetek tömegeit áthatná a nemzet­közi altruizmusnak, a lemondásnak, jogtiszteletnek manapság egyenesen me­sésnek mondható érzése. Erre pedig­­ legkisebb kilátás sin­cs. Egyenkint egye kiváló emberek képesek a gondolatok , érzések e magasabb régióiba fölemel­kedni, de a népek, mint kollektív egyé­niségek sokkal önzőbb ösztönöknek hó­dulnak, mint bármikor az előbbi korsza­kokban. A tizenhetedik és tizennyolcadik század a dinasztikus háborúk korszaki volt s mi rendesen bizonyos szánalom­mal és megvetéssel gondolunk azokra az időkre, mikor Európa hosszú időkön a spanyol vagy osztrák s más hasonli örökösödési háborúkba volt bonyolódva A mi korunk annyiban magasabban áll hogy manapság dinasztikus háborúk he­lyett nemzeti háborúk vannak. A nem­zeti öntudat fölébredésével együtt járt­­ nemzeti önzés fölébredése s azért a né­pek most sokkal nagyobb szenvedélylye rontanak egymásra, mert a tömegösztör megmérhetetlen ereje ragadja őket előre A soha eddig nem ismert erővel megnyilatkozó nemzeti önzés teremtette meg a militarizmust s a militarizmus ad irányt a nemzedékeknek az által, hogy az egész ifjúságot a tömeggyilkolás ma­gas művészetére neveli s az emberek lelki világát a legfogékonyabb korban eltölti a vérengzés gondolatával. Ko­runk szelleme nem az, hogy az embe­rek alávessék magukat a jognak ak­kor is, mikor ez áldozattal és önmeg­tagadással jár. A jogtisztelet nagyon alá- Umberto. —­ A Pesti Napló eredeti tárcája. — Mikor a francia köztársaság elnökét meg­gyilkolta néhány év előtt Lyonban egy anar­­kista, Milanóban elszólta magát egyik tagja annak a szörnyű, fekete vadászcsapatnak, mely uralkodókra vadász . — Most pedig Umbertóra kerül a sor. Elfogták, becsukták és vallatták, de nem tudtak belőle kivenni semmit. Azt hitték, hogy csak eljárt a szája, csak hetvenkedett és né­hány hónapi fogság után szabadon bocsátot­ták. Mikor aztán a mi felséges asszonyunkat, Erzsébet királynét Génfben halálra sújtotta az orgyilkos tőre, újból elő akarták állítani a toszkánai születésű fecsegőt, hátha tud vala­mit erről a dologról ? De nem találták sehol, úgy eltüntette a fekete vadászcsapat, mintha a föld nyelte volna el. Lehet, hogy azóta Amerikában jósol, de az sincs kizárva, hogy utolérte a fecsegők és a kiváncsiak vég­zete, kik az olasz néphit szerint «nem élnek sokáig». _ Umberto király pedig, amikor meghallotta, mit mondott róla a toszkánai, csak szomorúan mosolygott. Ez a szomorú mosoly mindig ott volt az ő férfias arcán, mióta az olasz trónra ült és nem tudta vidámabbra változtatni még a nejének, Margerita királynénak szerelme sem.­­ Nagy szomorúság, a szivet facsaró bánat volt abban: egy királyi léleknek mélységes fáj­dalma és folytonos borongása azon, hogy hasz­talan mindaz, amit tesz, hogy népe szeresse. Egész élete abban telt el, hogy ezt a sze­­retetet hajhászta. Még egy kis népszerűséget sem tudott vegyíteni abba a komor hangu­latba, mely felhőként mindig körülötte lebegett. Kereste a népnél, kereste a katonaságnál, sőt a felsőbb tízezreknél is, de mindig csak va­lami megfoghatatlanul hideg közönynyel talál­kozott. Holott atyja, ki nem volt sem jobb, sem pedig önzetlenebb nála, mindig a nép­szerűség és a szeretet napfényén meleged­hetett. Erényes volt Umberto, akár csak egy asz­kéta, tisztelte a mások családi életét, példás családi életet élt maga is, a feleségét híven szerette, a gyermekeit kötelességtudásra ne­velte — mind hasztalan ! Népének lelke zárva maradt előtte és szomorúan, idegenül kábor­­gott az ő bánatos, rejtett fájdalmakat magába záró lelke Olaszország napfényes tájékain. Csak egy végtelen csodálkozás rezgett sok­szor rajta végig, az a különös kérdés, hogy miért ő az egyedüli halandó, kit nem szeret a családjához tartozókon kívül senki ? Még azok is úgy, hogy nem merik kitárni előtte a szívüket. Umberto király akárhányszor fáradtan bocsátotta le jobbját — ezt Olaszországban jártamkor valakitől hallottam, ki sokat volt , közelében — mikor fiát meg akarta simoga! Mert észrevette, hogy fél tőle. Nem volt olasz lelke, nem tudott örvend ok nélkül, nem tudott közlékeny lenni és kább magába zárta érzését. Az ő lelke a­­ savoyai rezidencia légköréből alakult és­­ volt benne a hó alatt szunnyadó érzés,­­ csak akkor hajt virágot, mikor senki sem jár Nem tudta megérteni a körülte nyüzs szenvedélyes forrongást és csak csodálkozó mikor a népe elégedetlen volt vele. Ahogy e ízben egy foglalkozás nélküli szakács az é­lére tört, nem kereste az okot abban a h­­elyben, mely az olasz nép lelkét megmé­gezte, az anarkiában, hanem egy orvos me­győződésével felállította a prognózist: — Ez az ember őrült; nem megbüntet hanem gyógyítani kell. És a szakács az őrültek házába jutott, e­lőtt ő sem volt betegebb, mint az olasz é nek egy része. Nagy betegség volt ez: a ’ józaisodás a szabadság eszméiből és az a­­­dat, hogy az egységes Olaszország éhen . Ugyanazok a szimptomák mutatkoztak, mik egy fegyencet megválasztottak képviselőn, mikor Szicíliában és Milanóban napokig, h­tekig tartott az elkeseredett élet-halál harc anarkia mellett, az anarkia legfélelmetesebb feg­yereivel. Az öntudatlanság, mely Umberto király le­kére ráborította enyhítő fátyolát, mely elhitet

Next