Pesti Napló, 1900. szeptember (51. évfolyam, 239-268. szám)

1900-09-01 / 239. szám

ÖTVENEGYEDIK ÉVFOLYAM (239. SZ­Ul.) ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre_28 kor. fiL Félévre____14 * — » Negyedévre 7 * — * Egy hóra _ 2 » 40» Egyes szám_ ___ 8 fiL. Vidéken____— 10 » NAPLÓ * Kiadóhivatal: VL. Teréz-körút 23. Budapest, 1900. NemCtAmba,«. Szombat, szeptember 1. Apróhirdetések ára: Egy azó 4 fillér, vastagabb betűvel 8 fil* Hirdetések petit számítás­­sal, díjszabás szerint. Megjelen minden nap, ünnep és vasárnap után is. Kállay Boszniáról, Budapest, augusztus 31. A magyar közvélemény két évtized­del ezelőtt nehezen törődött bele Bosznia okkupációjába. De lassankint mégis be­látta, hogy bár nagy áldozatok árán, ér­tékes pozíciót foglaltunk el a Balkán­félszigeten. Abból a szempontból, amely­ből az okkupáció után a magyar köz­vélemény ellene állást foglalt, ma már senki sem kifogásolja gróf Andrássy po­litikájának ezt a nevezetes tényét. Ha mégis az utóbbi időben a hosszú évek óta Kállay vezetése alatt álló boszniai "kormányzat ellen a fejbólintő dele­gáció bizalmi szavazatai mel"^i­egkritika is kezdte hallatni szavát, A két oka volt. Az egyik, szerintünk kevést^^ fontos okot a boszniai mohammedánia közt mutatkozó elégedetlenség szolgáltatta. A kifogás az volt, hogy ahol a legvagyo­nosabb népréteg körében majdnem állandó az elégedetlenség — ott a kormányzat­nak nagy hibákat kellett elkövetnie. A másik ok — s ezt tartjuk a fontosabbik­nak — pénzügyi és közgazdasági termé­szetű. Bosznia még mindig sokba kerül a monarkiának. Saját országos költség­­vetése ugyan — a közös pénzügymi­niszter állítása szerint, deficittel nem jár, de nemcsak Bosznia összes katonai ki­adásait, hanem ezenfelül az okkupáció címén, még mindig felszámított tetemes költségtöbbletet is Ausztria­ és Magyar­­ország fedezik. Jutalmul ezekért az áldo­zatokért mit kapunk ? Azt, hogy a közös kormány Boszniában egyenesen a mi közgazdasági érdekeinket sértő politikát űz. Egy neme ez a megfordított gyarmati politikának, melynél a gyarmat zsákmá­nyolja ki az anyaországot. Mindehez betetőzésül járul az, hogy a közös kormány nem számol Boszniá­ban folytatott gazdálkodásáról, zárószám­adásokat nem ad, egy rövid szóbeli ex­pozéformával üti el az ügyet a delegá­cióban. Már­pedig a tapasztalás azt mu­tatja, hogy oly gazdálkodás, mely ellen­őrzés alatt nem áll, mindenkor pazar volt és visszaélésekre hajlott. Íme rövid néhány sorban a bosnyák politika ellen való kifogásoknak és tá­madásoknak lényege. Ezek a támadások sokakat megleptek. Egy kiváló magyar politikus állván a bosnyák kormányzat élén, úgy látszik, azt­­,várták, hogy a ma­gyar sajtó a bosnyák politika dicséretét fogja csak zengeni. A leghatározottab­ban kijelenthetjük azonban, hogy a ma­gyar sajtót a bosnyák politika bírálatá­nál semmiféle előítélet Kállay személye ellen nem vezette, s ha sikerül tárgyila­gos érvekkel bizonyítani, hogy ami tör­ténik, úgy van jól, ahogy történik, en­nek a magyar sajtó és közvélemény fog legjobban örülni. Bizonyára Kállay is meg van erről győződve s ennek a meggyőződésének gyümölcse az a magas színvonalon álló tanulmány, mely a Budapesti Szemlé­ben ma megjelent: «A mohammedánság hely­zete Boszniában» — ez a címe az érte­kezésnek, melynek szerzője n. m. betűk alá rejtőzik. Figyelmes átolvasás után, mint Kállay hrői modorának ismerői, egész határozottsággal kimondhatjuk, hogy ez értekezésnek Kállay nem csupán inspirálója, hanem hogy elejétől végig, közvetetlenül a közös pénzügyminiszter tollából folyt. Kállay a boszniai a mohammedán kér­dést annak a nagy világproblémának szempontjából tárgyalja, várjon lehet-e a mohammedán életnézetet úgy beilleszteni a modern haladás keretébe, hogy ebben a mohammedán elem is egyenrangú tényezővé váljék? Monarkiánk boszniai kormány­zása nem egyéb, mint egy nagyszabású kísérlet ennek a problémának kedvező értelemben való megoldására. Kállay az európai török uralmat nem a szokásos értelemben fogja fel, mint a keleti barbárságnak Európába történt be­tolakodását, hanem mint az elkorhadt bizánci birodalomnak mohammedán ala­pon való rekonstrukcióját, mint egy ne­mét a renaissance-nak, mely a termé- A Boldizsár-testvérek. — A Testi Napló eredeti tárcája. —* Öreg este volt már, mikor Boldizsár Miklós, a szentjánosi járás fiatal főszolgabirája hiva­talos körútjából megérkezett. Ideges türelmet­lenséggel pattant le kocsijáról, be sem várva, mig az a veranda elé kanyarodik és egyetlen szökkenéssel átugrotta az ebédlő ajtajához ve­zető négy lépcsőfokot. A levél! ... A levelet akarta minél előbb olvasni. Szépséges kis menyasszonya levelét, amely minden este pontosan beérkezett és ott várja bizonyára most is szokott helyén, az ágy előtti kis asztalkán, édes ibolyaillatot árasztva szét a szobában. Az elősiető leányt izgatottan faggatja: Volt itt valaki? Hol a posta ? Van-e levelem­ ? A három megszokott kérdés közül tulajdon­képpen csak a legutolsóra várt kedvező felele­tet, de azt türelmetlenül, lázasan dobogó szív­vel várta, szinte húzta volna elő az egykedvű leány szájából, hogy: igenis, a méltóságos kisasszonytól... ott van az asztalkán ... De a legjobb akarattal sem mondhatta ezt az Erzsók, mert hát csudálatosképpen ma nem jött levél. Hanem vendég, az igen is, érkezett. Az ifjú úr a városból úgy hét óra tájt jött meg, azóta künn sétál a hátulsó kertben. Boldizsár elkedvetlenedve indul az ajtó felé, nem tudja, hogy miért, de nagyon lehangolja most a csalódás. A bejelentett vendégnek sem örül valami nagyon. Nem szerette az öcscsét, és bármint akarta volna is, sohasem tudott legyőzni egy bizonyos kelletlen érzést, mikor együtt volt vele. Ami csak árny volt az életé­ben, mind a könnyelmű Józsi gyerek vezette az útjára. A lehető legritkábban találkoztak. Ilyenkor az idősebbik Boldizsár meg-megmosta a tékozló fiú fejét, abban a biztos tudatban, hogy szerecsent mos, aztán megkönnyebbült lélekkel vált meg tőle. Hála az Istennek, né­hány hétre megint végzett vele ! És most itt van, váratlanul. Várjon mi hozta ki hozzá, mi baja lehet megint? Hisz alig három hete, hogy látták egymást! Ha neki időzött volna lelke minden gondolatával kedves szőke kis leánykájánál, bizonyára job­ban feltűnik neki az a körülmény, hogy ven­dége nem benn, a barátságosan kivilágított ebédlőben, hanem künn, a kertben várja be őt. Ott futkosott a fiatal­ember zsebredugott kezekkel, mélyen lehorgasztott fejjel a ribizli-­bokrokkal szegélyezett utakon, és majdnem összerogyott ijedtében, mikor egyszerre csak egy kéz nehezedett a vállára. — Jó estét! Hát téged mi lett ? Mit jár­kálsz itt, mintha az orrod vére folyna? — Hadd el, Miklós, jó nekem itt is — alá­­zatoskodott amaz. — Ugyan ne bomolj, gyere be — mordult reá boszosan — ha valami bajod van megint, elmondhatod vacsora után is. — De én nem megyek be. . . Nekem éppen jó ez a sötétség. . . Alig hallhatólag hozzá­tette még: — Úgysem mernék most a sze­med közé nézni. Miklóssal egyet fordult a világ. Egy perc alatt tudta, hogy baj van, nagy baj, komo­lyabb, végzetesebb az eddigi botlásoknál. — Nem mersz a szemem közé nézni, te szerencsétlen ?! Mondd hát, hogy mit követ­tél el ? A nyomorult vézna fiatal ember nem mert gyónásához kezdeni, csak reszketett, mint a nyárfalevél. — Nos, hallok már végre valamit ?! — türelmetlenkedett Miklós. — Hát ... hát . . . — kezdte a fiatal­ember tétován, dadogva —nem is olyan nagy dolog talán az egész . . . lehet, hogy csak én fogom úgy fel . . . végre is jó pajtások, cim­borák közt történt . . . — Meg fogom már végre tudni ? —­ ordí­tott fel Miklós és akkorát rázott az öcscsén, hogy az majd széjjelmállott acélos karjai kö­zött. — Miféle hitványságot követtél el megint? Hamis játékon kaptak rajta ? — Nem . . . nem az . . . — Akkor hát sikkasztottál . . . Eh, de most jut eszembe, hogy szerencsére nincs pénz a kezedre bízva. Úgy hát bizonyosan váltót ha­misítottál . . . — Nem. — Mit tettél hát?­­­ — Loptam ... Ha az egész, súlyos felhőkkel borított ég­boltozat rászakad Miklósra, nem sújthatta volna jobban, mint ez az eg­etlenegy szó. Eleinte kővé meredten állott, aztán első, le­küzdhetetlen ösztönét követve, egyetlen dühkiál­tással rávetette magát az öcscséve­­l és fojto­gatni kezdte. Hanem a másik pillanatban már ernyedten hullottak le karjai. Nem, nem volt már erre sem képes ! Tehetetlenné, nyomo­rékká volt téve az által az indok, megbecs­­ ülni számunk 20 oldal.

Next