Pesti Napló, 1901. május (52. évfolyam, 119-147. szám)

1901-05-01 / 119. szám

Régi dal régi gyűlölségről. Budapest, április 30. Egy fiatal jogász, aki nem tűrte, hogy a szabad tanítás csarnokában, az egyetem falai közt, vallásáért meggyanú­sítsák hazafiságát és becsületét, szembe­szállt a dühtől elvakult és a gyűlöletre fanatizált tömeggel, és magyar szóval, magyar bátorsággal dobta vissza a sér­tést azokra, akiktől eredt. A dolog tettle­­gességre került. A többi, mint mondani szokás, «lovagias utón» fog elintézést nyerni. Ki volt ez a fiatal jogász ? — Ez az ifjú fia Kornfeld Zsigmondnak, a Ma­gyar Általános Hitelbank vezérigazgatójá­nak, aki külföldi származású, s egy ne­gyedszázad előtt, midőn Magyarországba jött, még egy szót sem tudott magyarul. De megtanult. És azóta, ha nem is tö­kéletesen, de mindig magyarul beszél. Magyar honpolgárrá lett, és gyermekei már nemcsak nyelvben magyarok, ha­nem, mint a példából látható, szívben és természetben is. A hazafiságért és a be­csületért nekimennek az életveszélynek is. És teszik ezt egy olyan tudósnak, egy olyan egyetemi tanárnak védelmé­ben, akit azzal vádolnak, hogy tanítvá­nyainak szívéből ki akarja irtani a ha­­zafiságot, ki akarja irtani a vallást, és a cinikus önzést prédikálva, ki akarja ir­tani a becsület idealizmusát. No, szép foganatja van a tanításnak ! — midőn éppen azok, akik őt védik, éppen azok mutatkoznak a legérzékenyebbeknek a hazafiságra és a becsületre ! De ime ott állunk, hogy Kornfeld Zsigmond, az apa, kétségbeesett arccal aggódván fia sorsán, bus tépelődései közt azokat a kérdéseket vetheti fel ma­gának, hogy : hát ezért lettem én ma­gyarrá ? ezért dolgoztam, fáradtam s alkottam a magyar kereskedelem meg­alapításában ? ezért öntöttem egész csa­ládomba magyar érzést, magyar gondol­kozást? — ezért álltam oda közvetítő­nek a nemcsak a közgazdasági, hanem a társadalmi egységet is fenyegető éles ellentétek kiegyenlítésére ? — És ezek a kérdések jogosak. És ezek a kérdések mind olyanok, melyekre a magyar társa­dalom, ha igazságosan akar ítélni, felelni nem tud, hanem kell, hogy pirulva süsse le szemeit. De hogyan is explodált ez a botrány ? — mi adott okot erre a csúf verekedésre az egyetem falai között ? Az adott okot, hogy egy tudós egye­temi tanárt, aki a jogbölcsészetet tanítja, az ő hallgatói köz**’ ^egyesek a nyilvá­nosság terén (természetesen anonim) de­­nunciáltak. Az eset tehát, ha a formában némi­leg eltér is, de lényegében ugyanaz, ami néhány év előtt történt a Varga Ottó esetében. Varga Ottó a magyar történelmet ta­nította és a Habsburgok korszakát ma­gyarázva, az igazat mondta. Akadtak azonban tanítványai közül olyanok, akik az «igazat» úgy fogták fel, mint «felség­sértést». Gyermekészszel nem tudván fel­fogni mi a történelem tanárának köteles­sége és hivatása, indignálódtak a tanár nyilatkozatain s azokat kiszakítva a ma­guk összefüggéséből, tovább adták. S ebből egy nagy botrány keletkezett. A tanárt felfüggesztették, ellene vizsgálatot rendel­tek el. A dolog a király füléhez jutott, és ha a király is olyan objektív és olyan igazságos lett volna, mint azok, akik a tanítványok bemondásait felségsértéssé fújták fel,­­ akkor Wlassics Gyula már régen nem volna miniszter. Ámde, hogyan viselkedett akkor ugyanaz a sajtó, mely ma ünnepli a «bemondó» tanítványokat és máglyára ítéli a bevádolt egyetemi tanárt? Tiltakozott az inkvízió ellen, tiltako­zott az ellen, hogy higgadt és tárgyi­lagos vizsgálat nélkül ítélhessenek a be­vádolt tanár felett, védte a tanítás sza­badságát minden önkényes beavatkozás ellen. Nos urak ! és ti ezt most mind elfeledtétek ? Nem jut eszetekbe, hogy ha Varga Ottóval úgy bántak volna el azok, akik őt a bemondások alapján be­vádolták, mint ahogyan most ti bánták el Pikter Gyulával, hogy akkor Varga Ottó már régen el lenne csapva és meg- A szegény úr.­ ­ —A Pesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Abonyi Árpád. Augusztus végén, délután hat óra körül egy teljes hadi pompával felszerelt tüzérkáp­lár bukkant ki abból a hatalmas erdőségből, mely «Naszódi havas» néven van a térképen megjelölve, valójában azonban Padura maré (nagy erdő) az ő zengzetes oláh neve az itt­­ott szétszórtan lakozó magyarság száján is, akiknek legjava részét már rég magába nyelte a Traján-utód. Mondják, egyetlen néger ele­gendő, hogy megfertőzze az egész kékvérű an­gol arisztokráciát. Ezen az egykoriban tiszta magyar vidéken viszont bebizonyult, hogy egyet­len oláh tyuk száz magyar kakast is beterel a maga fajtájába. Oláh itt immár, három várme­gyén keresztül, fel egész a Ciblesig minden. A «Padura maré» óriási tölgyei alól ki­bukkanó tüzérkáplár előbb letörülte forró hom­lokáról a verítéket, azután megveregette lova nyakát s fölállt a nyeregben, hogy jobban lássa a hegység felé húzódó keskeny havasi völgyet. ■— Rézangyalát ennek a nagy vidéknek ... fakadt ki ajkán még egy utolsó szittya akkord, miközben elindította lovát s bekanyarodott a völgybe vezető göröngyös mezei után. Lépésben haladt. A ló zablája csupa hab. Ágyéka izzadt. Nagy utat tehetett az izmos kincstári állat, mig fiatal gazdáját kihozta az erdőségből s leindulhatott vele a völgybe. Tü­relemmel és kitartással mindenesetre jobban győzte, mint a hátán nézgelődő fiatal­ember, kit nem annyira a lovaglás, mint inkább az augusztusi forróság bőszített föl. Persze, — gondolta nyilván a derék állat, miközben na­gyokat prüszkölve, botlott bele az utón heverő kiszikkadt sárgöröngyökbe, — ilyenek ezek a békétlen székely virágszálak, még ha a káplári rang fényét birtokolják is — azonnal sok ne­kik a szolgálat. Holott mi igaz gyönyör az ilyen augusztusi manőver más vérbeli katoná­nak, aki nem virágszál, hanem­­ csak engedel­mes szolgája az ő ágyújának és egyéb semmi. Ilyenkor — hat hétig — ő nyugodt és a tiszt urak szurkolnak eszük nélkül, lévén a nagy hadgyakorlat az ő vizsgájuk. S oh de jól esik Unterkanonic Pitelkának, meg a többi ka­­noniknak, ha az indián szinű kapitányt amúgy istenigazában lehordja valamelyik haragos aranygallér. Hátha még ezt a haragos arany­­gallért is lehordja egy még haragosabb mol­nárkék tábornoki kabát! Nincs ennél tisztább öröm a világon. A mezei után lefelé poroszkáló káplár nem annyira kapitányát és aranygalléros tüzér­­divizionáriusát, mint főleg a térképcsináló «indzsellérek»-et okolta azért, hogy imhol már több mint hat óra óta szenved a forróságtól. Ha újra megcsinálták volna azt a mappát (rézangyalát ennek is !) nem kellene itt lődö­rögnie, hogy kitapasztalja, megjárható-e vájjon ágyukkal is ez a rongy havasi út föl a «Lunka plasevicáig» — ahol az ellensége hadtest, állí­tólag, már három nap óta állást foglalt, — vagy csak baltának való legyen ? A mappa azonban 1883-ból való. Azon renyhe indzsel­­lérek azóta nem reparáltak­­ rajta semmit. — így aztán ki muszáj ezt az utat is tapasztalni, nehogy elkárosodjanak valamiképpen a drága felgesk­­ék (Feld-Geschütze.) Megesett már ezek­kel az 1883-ból való mappákkal egynéhány cifra komédia , felette jó tehát, ha igen ügyelve nyomulnak előre ezen a medvének alkalmatos vidéken az ágyuk. A sehol véget nem érő erdőségen keresz­tül idáig eljöhetnek, — lássuk azonban, mi lesz tovább? A káplár most egy kiszélesedő legelőhöz ért, melyen vagy hét darab tehén heverészett egy félig elúszott vadkörtefa árnyékában. Ott hasalt mellettük a pásztor is, s éppen oly bá­­mész szemekkel nézegette a feléje közeledő lovas katonát, mint a tehenei. — Hej, brátya, — kiáltott rá oláhul a tü­zér, miközben megállította lovát, — hová visz ez az út? Az ember föltápászkodott a földről, s gyana­kodva hátrált a körtefa mögé. Kimeresztett szemeiben megjelent valami nagy ijedtség attól a félelmetes katonai hatalomtól, melyről soha jót nem hallott, mindig csak rosszat. Most szemtől-szemben áll vele — először életében. Hátrált a szegény ördög, s gyámoltalanul simo­gatta tenyerével térdén a kikopott condrát. — Állj meg, brátya, a fütyülődet!. .. riadt rá boszankodva a tüzér, — nem eszlek meg. Hová visz ez az út? — A kastélyba — felelte az ember, s le­vette alázatosan a szalmakalapját, csakhogy kiengesztelje a haragos katonát. — Miféle kastélyba ? — Az uraság kastélyába. — Akkor hát falu is van itt valahol ? — Van, domnule, de nem itt, hanem túl 52-dik évfolyam. 119. szám ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre _ 28 kor. — tűl. Féléne _ 14 » — B­­.Negyedévre _ 7 , —. „ Egy tara— _ 2 , 40 , ' Egyes szám _ 8 tül Vidéken— „ _ 10 _PESTI NAPLÓ Szerkesztőség: VI., Teréz-körut 21. it Kiadóhivatal: VI. Teréz-körut 23. Budapest, 1901. Főszerkesztő: Ifj. Ábrányi Kornél. Főmunkatárs: Surányi József. Szerda, május 1. Apr­óh­írd­eté­sek éra" Egy szó 4 fillér, vastagabb betűvel 8 fillér. Hirdetések petit számítással, díjszabás szerint. Hegjelen minden nap, ünnep és vasárnap után is. Mai számunk 22 oldal

Next