Pesti Napló, 1902. február (53. évfolyam, 31-58. szám)

1902-02-01 / 31. szám

A nagy varázsló, Budapest, január 31. Wercerle Sándor, aki a Tisza Kálmán oldala mellett, mint pénzügyi államtitkár helyreállította az egyensúlyt az állam­háztartásban, mikor a deficitek már majd­nem elérték a Kerkápoly-féle magaslatot, aki megoldotta az aranyvaluta kérdését, mikor úgyszólván semmi arany sem volt az országban; aki keresztülvitte az egyházpolitikai reformokat, mikor a ko­rona is ellene volt a reformoknak, pártja is kisebbségbe jutott a parlamentben. — Wekerle Sándor ma ismét egy mind­ezeknél nem kisebb feladatra vállalko­zott. Vállalkozott annak bebizonyítására, hogy a gazdasági kiegyezést Ausztriával nemcsak lehetséges úgy létrehozni a közös vámterület további fentartásával, hogy Magyarország többet nyerjen ez­által, mintha a külön vámterületet állí­taná fel, hanem hogy más megoldás nem is kívánatos. Ezt a merész tételt állította fel Wekerle Sándor a Lloyd-társaság csütörtöki estéjén a felolvasó asztal mellett, s az illusztris kö­zönség, mikor a felolvasást végighallgatta, először is azt a kérdést intézte önmagá­hoz : «Mi volt ez? Akadémikus értekezés volt-e ez, vagy miniszteri programm­­beszéd ?» De ragadjuk ki magunkat a tűnődések­ből, melyek ellenállhatatlanul kísértenek bennünket is, hogy mi is a kombinációk és a konjunktúrák terére lépjünk, é­s foglalkozzunk csak magával a felolvasás tartalmával, akár lett légyen az csak akadémikus értekezés, akár miniszteri programmbeszéd. És itt konstatálnunk kell mindenekelőtt, hogy ehez a kérdés­hez, olyan viszonyok közt, mint a jelen­legiek, s ilyen formában csakis egy olyan nagy varázsló merhetett hozzányúlni, mint amilyen Wekerle Sándor. Csak egy olyan ember, akinek még eddig minden sikerült, amihez hozzáfogott. Ha ez a köztudomás, vagy ha ez a babonás hiedelem nem tapadna a We­kerle Sándor egyéniségéhez, akkor az lenne a közérzet az ő felolvasása után, hogy Wekerle Sándor egyszerűen meg­tréfálta a publikumot. De támadhatná­nak a komor hazafiak táborában komo­lyabb hangok is. Lehetnének, akik a dolgot nem vennék tréfára, hanem vá­dat emelnének Wekerle ellen azért, mert fegyvert szolgáltat az osztrákok kezébe. És ma, midőn már a magyar mezőgazdák is a külön vámterület felé közelednek, mikor tehát egy egységes közvélemény képződése előtt állunk, mely a külön vámterület előnyeiért az azzal járó ösz­­szes áldozatokat meghozni és keresztül­urak, — mondhatni: durvák, mint a kóc, fésü­letlen. Mert imhol meghalt a vén «komondor». Nem morog, nem harap, nem kritizál. Nem szól többé egy szót sem. Jéghideg, apró, szürke szemeivel senkinek a kabátján keresztül nem néz be a szívéig, hogy megismerje az elhall­gatott és a kimondott szó között levő különb­­séget. Huh, de cudarul tudott látni, Isten nyu­­gasztalja ... ez immár csendes verflixter Kerl, szinte hólyagot húzott a nagy ravaszat hazudni akaró alkalmazott orcája bőrén. Azonban kisérik és künn hagyják. Új főnök kerül az üzlet élére : a megbol­dogult egyetlen fia és összes javainak szeren­csés örököse : Morawetz Lipót, tartalékos had­nagy ő felsége vitéz 7­7-ik gyalogezredében és egyéb semmi. Csakugyan — ennyi és nem több. Lám, de nincs itt a fiatal ur. Hol kószál, mig im, apját temetik, nem tudta senki. A hűséges Anzelm a szélrózsa minden irányába szétröpítette a ha­zahívó sürgönyöket — válasz azonban nem érkezett, s a fiatal úr nem jött el atyja vég­­tisztességére, — ki tudja, hol csavarog. Mert víg, sőt eszeveszettül víg fickó volt ám Lipót úr teljes életében! Urasan, fütyörészve élt, gáláns kalandok, egy-két csinos botrány, kártya «plu» — meg se kottyant, bár elmúlt harminc­éves s rég benőhetett volna a fejeságya. De nem nőtt be , csak megkopaszodott. Egyébkép­pen elég csinos, hosszú, «hórihorgas» fiatal ember volt, lelkes átterje minden divatnak, bőkezű nesztora a színpadok «mellőzött» höl­­gyecskéinek és tönkre pocsékolóin az öregtől kipumpolt jókora összegeknek. Punktum. Régi dal, szinte unjuk. Az üzletben jóformán csak egyszer-ké­tszer látták hetet,kint, akkor is vagy ásítozott, vagy leveleket árkait, s egyet sem üzleti papiroson, harcolni kész , akkor Wekerle Sándor vállalkozik ennek a közvéleménynek meg­fordítására, vagy szétbontására, éppen abban a körben, mely mint a kereskede­lem képviselete, első­sorban van arra hivatva, hogy a külön vámterületért síkra szálljon. Valóban, ha az a köztudomás, vagy az a babonás hiedelem nem tapadna a Wekerle Sándor egyéniségéhez, hogy neki minden sikerül, amihez hozzáfog, — sőt még a népszerűséget is sikerül neki fentartania a Lloyd-társaság köreiben, holott elnöke a Gentry Kaszinónak és a jo­gászbálnak;­­ akkor Wekerle Sándor ezzel a felolvasásával sokkal többet tett volna kockára lefelé, mint amennyit az egyház­­politikai reformok kierőszakolásával fölfelé kockára tett. De igy, ezzel a preokkupá­­cióval, valósággal zavarba jön mindenki, aki ennek a nagy varázslónak hatása alá kerül, s végül mi az, amiben megállapo­dik ? — Abban állapodik meg, hogy mi­után Wekerle Sándor úgy állítja fel a tételt, hogy a gazdasági önállóság és a külön vámterület nem egy és ugyanaz, hogy Magyarország közös vámterülettel lehet függetlenebb, mint külön vámterü­lettel, vagyis hogy a külön vámterület esetleg nagyobb függésbe hozhatná Ma­gyarországot, mely ma is külföldi hitelre szorul, mint a közös vámterület, miután hanem a maga külön aranyos szegélyű csont velim­én. Egy év óta aztán még ezt sem tette, hanem egyszerűen elutazott. Beszélték, jól lehordva, szinte kidobva az irodából. Az öreg betelt a látásával. Naplopónak nevezte. Do­­logtalan, léha piperkőc majomnak, — tehát ki! Hinaus, hogy ne lássa. Csak ki, ki az iro­dából, a városból, az országból, s ne merjen addig szemei elé kerülni, mig meg nem engedi. Lipót úr felállt a székről és nagy fölény­nyel, sőt — mondják — szemtelenül moso­lyogva fogadta a száműzetést, s meghajtva magát, kilóbálta hoszszú, csontos tagjait az utcára, anélkül, hogy édesatyjára csak egyszer is visszanézett volna. Künn szemére csapta monokliját, kocsiba ült és elhajtatott. Azóta nem látták, — de tán előkerül. S ha előkerül, ah­oi kolosszális főnök lészen — ne­vetgéltek boldog jókedvvel az urak — láss valami finomat világ, — ilyen még nem volt! Lipót úr az üzlet élén! Grandiózus szerencse, ördög adtát, fölér egy «hupp» trefferrel. A pénz. — A Festi Napló eredeti tárcája. — Irta : Abonyi Árpád. (Utánnyom is tiltó.) Elöregedvén valami hatvan egynéhány esz­tendő súlya alatt, a nagy magyar Alföldön mindenfelé ismeretes Morawetz és Fia gabona­­kereskedő cég főnöke megtért őseihez. Amily egyszerű, rideg és becsületesen komoly volt élete százfelé ágazó üzlete élén, éppen oly egyszerű és rideg volt halála is. Ami rokona volt, javarészt külföldön élt. Hűséges legénye, az öreg Anzelm, nem tartotta szükségesnek levelet vagy sürgönyt meneszteni a «nehéz nevű» (eszvik nénjét például özvegy Sell­igshau­en Zbrwist Jan-nénak hívták ; első­rangú préselt-bör firma Norinbergben) rokonok­hoz, hogy méltóztassanak jönni, de felette gyor­san, mert ura nem igen szokott várakozni. Pontos volt üzleteiben, mint az óra — ponto­san fogja beadni a kulcsot a halálnak is. Mi­képpen azt csakugyan meg is cselekedte. A temetésén az üzlet valamennyi alkalma­zottja megjelent. Diskurálva kocsiztak ki a temetőbe a gyászhintó után, mely az öreg principális érckoporsóját vitte. A megboldogult­ról természetesen nem beszélt senki. Nyugod­jék — jó ember volt, bár kemény, mint a vas, s tréfátlanabb egy megvénült komondornál. A hasonlat élénk tetszést aratott. Az urak, sajnos, röhögtek, mintha csupa éretlen tacskó ült volna a kocsikban, kiknek a jóizlésről voltaképpen fogalmuk sincs. Tán úgy volt,­­ de bizonyos, hogy az általános derült hangulatot még a szitálni kezdő hideg októberi eső sem tudta egy kicsinyt lehűteni. Vigak voltak a gyászoló­k * Egy hét múlva aztán hazaérkezett Morawetz Lipót. Mindenek ámuló meghökkenésére előbb kivitt egy gyönyörű, drága koszorút boldogult édesapja sírjára, aztán megjelent az üzletben, szó nélkül bezárkózott apjának üvegfalakkal elválasztott irodájába, nekifeküdt, a rengeteg üzleti könyveknek, s mire kimerülve, éhesen, sápadt arccal ismét kinyitotta a magára zárt ajtót — másnap délután két óra volt. Tizen­kilenc óra hosszat dolgozott egyfolytában, s nem evett eközben egy falatot sem s nem be­szélt senkivel — az óráról-órára mindinkább kifiedező alkalmazott urak azt hitték ,• megbo­londul. 53-dik évfolyam. 31. szám. ELŐFIZETÉSI XRAE: Ejik éne _ 28 kor. — tw Félévié _ _X4 „ — B­liezjadévio _ 7 . e Ecr tiki— _ 3 . 40 „ Ejyes trim ... ... _ « fin. Tüskén— ...... 10» Szerkesztőség és kiadóhivatal: TI., Andrássy-út 27 ZprAbtrdottsck in: Est @re 4 al­óT, Tistagabb betűvel S fitter. Birdetésrk petit­inicitással, dysiabis szerint Megjelelt minden nap, ünnep és vasárnap után­­a. Budapest, 1902. F­őszerkesztő: Főmunkatárs: Ifj. Ábrányi Kornél. Surányi József. Szombat, február 1. Mai .­zárnunk I. oldal.

Next