Pesti Napló, 1902. augusztus (53. évfolyam, 209-239. szám)

1902-08-01 / 209. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK: 5B-d?l­ évfolyam. 209. szám. jEgész évre _ 28 kor. — fill. Félévre ... 14 , — „ Negyedévre — 7 * — „ Egy bóra... _ 2 , 40 v Egyes Siám _ ^ — 8 fill. Vidék­en_ w ~ 10 „PESTI NAPLÓ Apróhirdetések ára Egy szó 4 fillér, vastagabb betűvel 8 fillér. Hirdetések petti számítássá^ díjszabás szerint Megjelenik minden nap, itinap és vasárnap után is. Budapest, 1902. Szerkesztőség és kiadóhivatal, 21., Andrássy-út 27. Péntek, augusztus 1. Angol gondok és remények. Budapest, julius 31. (i­n) Csak gyarmatügyi minisztere Angliának Chamberlain, de a politikai vezéré is. Nem a kormányelnök a ve­zető államférfi, hanem ez a szikár, rideg ember, akinél inkább nem gyűlöltek és nem szerettek egyhamar államférfit az angolok. Ez a rideg, minden izében aka­ratember, aki a kormányzatba bevitte megint az idealizmust, amely a «nagy öreg ember» halála óta kiveszett az an­gol politikából. Másfajta idealizmus az övé, mint Gladstoneé volt. A birodalmi nagyság fanatikusa­­, míg Gladstone a birodalom becsületességének volt rajon­gója, úgy akarta látni hazáját, mint amely minden népének jogát, szabadságát re­spektálja. A home rule politikusa más világban élt, mint az imperializmus hőse. A szabadság és népjog idealizmusa moz­gatta. Chamberlain is szabadságot és jogot akar tenyészteni, de csak az angol fensőség alatt. Az angol dölyf, amely a kultúra tenyésztésének monopóliumát követeli ma­gának, amely az angol polgári szabad­ságot rá akarja kényszeríteni arra a vi­lágra, mely megelégszik a maga korlá­tolt szabadságával és kultúrától való el­zártságával, megtestesült Chamberlainben, Anglia vezérében. Anglia is az emberiség ama feltevői közé tartozik, akik elpusz­títják azokat, akik nem akarnak boldo­gok lenni. A szabadság és fölvilágosodás nagy terroristái közé, akik a kultúrát vérben füröszlik, hogy erős, életbíró, a világot boldogító legyen. Chamberlain ennek az Angliának legigazibb kifejezője , kellett, hogy vezérévé legyen hazájának, hogy uralkodjon azokon a szenvedelme­ken,­ indulatokon, akaratokon, amelyek­ből az angol néplélek formálódik. És Chamberlainen, a kíméletlen ve­zéren, az akarat tántoríthatatlan mesterén ime eluralkodott a bölcseség. A bölcse­­ség, amely szépít és békít. A fanatizmust enyhíti a szemlélődés, az indulatot mér­sékli a fontolgatás. A diadal, a nehéz, a keserves diadal vitte a bölcseség útjára. A diadal, amelytől ma Angliát félelmetes nagyságban látja, amelytől­ mintha meg­térnének az imperializmus ellenségei is, s amely százféle néplakta, százféle kul­túrát hordó óriási birodalomban pirkadni kezd az egység napja. Az a beszéd, am­elylyel Chamberlain az angol kép­­viselőház tegnapi ülésén a világbirodalmi politikát ismertette,­­ ennek a diadalban fogant bölcseségnek n­yilvánulása. A kímé­letlen akarat alig-alig szólal meg benne, a bölcs latolgatás, a nemes fontolgatás szólal meg érdekes mondataiban. S ennek az uralomra jött bölcseségnek nyo­mában a gondok is felütik a fejüket. A világbirodalmi nagyság intézője egyszerre A két gyerek a kút mellett, egy dézsára fektetett deszkaszálon hintázott s valamelyik barackon egy feketerigó fütyölt időnkint. Filó kisasszony a verandán ült és hímezett. Egész skálája a himzőselymek színeinek feküdt előtte az asztalon s a vén kisasszony tűje alatt soha nem látott alakú és szinü virágok teremtek az elefántcsontszinü, rámára feszített nagy darab selymen. Csodálatos formájú vízililiomok, vékony, hul­lámosan hajló karcsú szárakon, hervadó, bá­gyadt fűszálak agyoncsókolva a nap szerelmé­től, amint színtelen sápadtsággal hajodak meg a merengő liliomok lábainál. Filó kisasszony negyven évesnél több le­hetett, de a haja még fekete volt és simára fésülve, szoros fonatokban simult a tarkójára; az ajka szigorú, de a lelke titkait nem tudja megőrizni; selyem oltárterítökre rakja le. Amint végig simítja ujjával a selymet, ahogy belefűz a tűjébe, a mozdulatai mind olyan színtelenek, mint az imádságos könyvbe zárt rózsa s a hangja nyugodt és tompa csen­gésű amint kiszól a veranda ablaka alatt álló fiatal parasztasszonyhoz. — Mit csinál a fia, Sára? A szikár, csontos arcú, szomorú szemű asszony elmosolyodik. — Tessen csak kinézni ! Rossz gyerekkocsiban, nagy, ducos kenyérre hajtott fejjel, másféléves fiúcska szunnyadt. A feje féloldalt billent a kenyér ducos hátán, az arca ki volt pirulva s a délutáni meleg nap­sugár az arcába sütött. A vén kisasszony elmosolyodott. — Jó párnája van a gyereknek! Hány ke­nyér van a kocsiban , csak érzi, hogy ideálja mellé tolakszik a felelősség. A nap igazán nem tér nyu­govóra Chamberlain birodalmában, de a gondok nemcsak az éjszaka álomrontói, hanem a napolnak kötelességre figyel­meztetői is. A diadal nemcsak dicsősé­get, hanem munkát, nehéz munkát is ad az angol politikának, a nagyság nemcsak fényességgel tündöklik, hanem tűrő me­legséggel befut is. Chamberlain úgy látja, hogy álma teljesedni kezd, de azt is látja, hogy a kezdet folytatása még keservesebb munka, mint amilyen nagy a teljesedés megkez­dése volt. A birodalmi érzés hódítani kezd, de a hódító útján olyan ellenke­zésre talál, amely azelőtt, amíg föl nem ébresztették, egyáltalában nem zavarta az angol politikát. A gyarmatok a birodalmi érzést nemcsak lelkesedéssel táplálják, hanem art is kérnek érte az anyaország­tól. Ausztrália azt akarja, hogy áldozza föl, érte Anglia a maga dicsőséges gazda­sági hagyományait, Kanada azt kívánja, hogy a hadikészülődést bírálhassa. És a népjog és a népszabadság becsületén való alkudozást kívánja a délafrikai gyar­mat egyesítése az angol világbiroda­lommal. Így lehet, hogy a nehézségeket le tudja és le fogja küzdeni a Chamber­lainek Nagy-Britanniája, de most úgy tornyosulnak, úgy ránehezednek a bi­rodalmi álmot állaodók mellére, hogy — Négy, — felelt az asszony. — Kettő meg a hátamon. Tetszik látni? Filó kisasszony bólintott a fejével s elko­molyodott. — Magának is kijutott a bajból, Sára. Leg­alább boldogul ezzel a kenyérsütéssel? Az asszony keserűen vállat vont. — Csakhogy éppen éhen nem halunk. A búza drága, a helypénz sok, a strapa nagy, de hát mit tegyek? Ezelőtt egy kenyérnél többet nem dagasztottam be, most meg tizet, tizenkettőt is bedagasztok egyszerre. — Hát a szülei ? — kérdezte Filó kis­asszony. Az asszony a földre nézett és szomorúan rázogatta a fejét. — A szüleim most se akarnak rólam tudni semmit. Igen ha ... — Itt elhallgatott s a szája széle keserűen rándult meg. — Hát még mindig azon vannak a szülei, — kérdezte a kisasszony csodálkozva — hogy hagyja ott az urát ? Azt a beteg embert ! Ej, ej . . . E percben egy piros napernyővel kinyitot­ták az alacsony utcaajtót s egy fehérruhás fiatal nő a verandának tartott. Sára nagyot sóhajtott az ablak alatt. — Azt biz’a kérem. Pedig hát a világ kin­cséért se hagynám el. Az utolsó mondatot a piros napernyős is hallotta s a veranda lépcsőjén mosolyogva állt meg. — Kit nem hagyna el a világ kincséért sem, Tóthné ? — nézett vissza a lépcsőről s lehajolt, hogy a keblére tűzött rózsát meg­szagolja. — Az uramat — szólt az asszony. Egyedül. Mozdulatlan, hallgatag a tenger. Szél se rezdül, hab se fodrozik. Szürke égbolt felhős sejtelemmel Ráborítja lomha árnyait. Vad vihar, mi végigszántott rajta, Elcsitult most, szélvész elpihent. Napsugárt se tükröz vissza habja . — Mindenütt nyomasztó néma csend ... Mint a tenger­e megbénult csendben, ő­ van mozdulatlan, hallgatag, Gondredőtlen, vá­ytalan a lelkem, Benne gyönyör, bánat nem fakad. Átölel a végtelen nagy Semmi, Bu­hai nem bánt, kedvem nem derül... — Jó nekem igy egymagamban lenni, Társtalanul járni, egyedül.. . Cserg­­i Hugó. Asszonyok sorsa. — A Pesti­­Napló eredeti tárcája. — Irta: Lux Terka. A Filó kisasszony kertjére melegen sütött le az áprilisi napsugár s a barackfa hullatta a virágot. Minden fehér volt a földön. A törpe pöszmetebokrok, a tüzes liliom széles, kardfor­­májú levelei, az alacsony, rossz kis deszkakerí­tés s túl a kerítésen Werther, a német kertész kis leánya mesélgetett a hatesztendős öcscsé­­nek, hogy a Filó kisasszony kertjében éjjel tündérek hintáznak a fehér barackfákon. Mai számunk 16 oldal.

Next