Pesti Napló, 1903. február (54. évfolyam, 32-58. szám)
1903-02-01 / 32. szám
1903. július elseje. In Budapest, január 31. (k. t.) Széll Kálmán miniszterelnök tíz a furfangos szabóra emlékeztet. Úgy volt, hogy az ostromlott várban egy falat kenyér sem volt már, amikor a szabó a falakra ment és kecske módjára vígani szaladgált. És ha, gondolta magában a pökhendi vezér, ha ezeknek még eleven kecskéjük van, akkor nem győzöm őket ostrommal. És fölszedte a sátorfáját. .Valami ilyesféle ravaszságot jelent, mikor Széll Kálmán a benyújtott kiegyezési javaslatok hatályát július elejére teszi. Az ellenzék obstruál és köpi a markát, hogy az újoncjavaslatból ugyan nem lesz törvény. Föltéve, hogy az obstrukció ezúttal is csak olyan demonstráció lesz, amilyen az indemnity-vita volt, hát az is harmadfél hónapig tartott. Ebben az esetben március közepéig. Május elsején lejár az indemnity, költségvetés pedig még nincsen. Tehát vagy költségvetés, vagy indemnity tárgyalása okvetetlenül lesz, mégpedig befejezőleg május elsejéig. Már most ne számítsuk a civillista emeléséről szóló javaslatot, mely lényegesen összefügg — sőt mivoltánál fogva előtte tárgyalandó — a «siagsg,.. . -i'-.-ii.■■■ "■ ....... . ■ ■ költségvetéssel: nem rettentő rövidlátás, vagy vérlázító elbizakodottság, ha Széll Kálmán úr másfél hónap alatt letárgyalandónak és elfogadandónak ítéli a kiegyezési javaslatok komplexumát? Ez a dátum fölötte érdekes és ékesen szóló. Vagy szuverén lenézése az ellenzéki erőfeszítésnek, vagy kételkedés annak komolyságában. Ezt a július elsei dátumot semmi külső körülmény, avagy törvényes utasítás nem diktálta a kormánynak, ezt a kormány a maga jószántából válogatta ki. A kiegyezés életbeléptetése nincs határnaphoz kötve, még csak nem is kellene dátumot a javaslatba fölvenni. Elég a záradék: ezek a törvények szentesítésük napján lépnek életbe, vagy életbelépésük idejének meghatározása a kormányra bizatik, ahogy illik is olyan törvényeknél, melyek elkészülte különböző esetlegektől függ. De ime — Széll Kálmán olyan nehézségek közepette, a munka halmozatának e példátlan idejében — mert arra a Bánffy ellen való obstrukción kívül még nem volt példa, hogy a költségvetési javaslatnak a tárgyalásáról se legyen szó a március áprilisban — szinte megjósolja, hogy a nehézségek el fognak simulni és a a kiegyezési harcnak július elsején vége lesz. " Mit szól ehez az ellenzék? Bizony nem hallottuk a szavát. Ez az apodiktikus bizonyosság megrágalmazása az ellenzék mostani akciójának és kenylése annak a fogadkozásnak, melylyel a kiegyezést a gazdasági önállóság érdekében megostromolni fogják. Szinte föltolja az embernek a kérdést: csak nincs neki valami olyan garanciája, melyről a nyilvánosság nem tud?. Ez az odavetett dátum vagy olyan horog, melyen a kormány fönnakad, vagy olyan horog, mely az ellenzéket maszlagolja. Minden obstrukció, minden országos mozgalom ellen azt mondja: 1903. július 1-éig meglesz az újonctörvény, meglesz a költségvetés, vagy legalább az újabb indemnity, meglesz a civillista és meglesz a kiegyezés, amelynek normális tárgyalására magára sem sok egy fél esztendő. Meri ezt a kormány megtenni minden garancia nélkül, s ha meri, szabad-e megtennie anélkül, hogy a becsmérelt, a szándékaiban meggyanúsított és erejében, komolyságában kicsinyeit ellenzék torkára forrasztaná a szót? Ez a dátum különben egyebet is jelent. Nemcsak minálunk hallatlan könnyelműség és optimizmus, vagy elbizakodottság kell hozzá, hanem Ausztriára való tekintettel is hallatlan. Hát Románc az Önzésről. Irta: Szomáliait’ István. (Utánnyomás tilos.) A fiatal grófot öreg nagyanyja a jezsuiták intézetében neveltette, s mikor érettségi után Budapestre jött az egyetemre, egy fiatal és igen szentéletű papot adott mellé, a kis Lászlóutcai kastélyba, mely a szüleitől reája maradt. Az öregasszony valahol a vidéken lakott, Budapestre sohase járt, s eleintén az volt a terve, hogy az unokáját sem engedi a romlott Babilonba, hanem Kolozsvárott végezteti vele a jogot, amire, mint leendő főispánnak, szüksége lesz. De az üres palota kedvéért mégis megváltoztatta szándékát, főképp azért, mivel a püspök, a ház régi barátja, a legkedvesebb fiatal papját adta nevelőül a gróf mellé. A László utcai ház, melyben mindeddig egy lusta gondnok élvezte a szórakozás örömeit, egyszerre benépesült, a szobákat felfrissítették, a könyvtárból kitisztították a pókhálókat, a földszinti helyiségekbe szakács, kukta, kulcsárnő költözött, az istállóban szénfekete lovak topogtak, s a család egy öreg kocsisa fényesítgette naphosszat az ezüst lószerszámokat, az emeleten pedig a falusi birtokról felvezényelt lakások álltak a gróf és a nevelője szolgálatára. Vidámnak azonban nem igen lehetett mondani a legényháztartást, a fiatal pap gondosan ügyelt arra, nehogy véletlenül valami imádságról megfeledkezzenek, s amikor csak lehetett, mindig elvitte a növendékét a templomba, ahol a méltóságos és kegyelmes világ imádkozni szokott. A gróf szorgalmasan gyónt, néha vivott, tavasz idején egy nyugalmazott huszárkapitánynyal a fasorban levágott, s esténkint franciául olvasta a Bossuet beszédeit. A nagykorúságát már jóformán elérte, amikor még mindig lesütötte a szemét, ha ismeretlen nőszemélylyel találkozott. Természetes, hogy a vizsgálatai kitűnően sikerültek, s nemsokára — tréfásan — ezt az aláírást küldötte öreg nagyanyjának a falura: «Kezeit csókolja — szerető és engedelmes unokája — dr. gróf Borzaváry Miklós.» A szentéletű méltóságos asszony ezt még örömmel olvashatta, de a következő napon influenzát kapott, s hat nap múlva, az utolsó kenet ájtatos felvétele után, csendesen megtért az övéihez. A gróf és a nevelője az első gyorsvonattal hazaérkeztek, végighallgatták a kegyelmes püspök beszédét, virágot tettek a családi kriptában a márvány koporsóra, aztán — megadva az utasításokat a jószág kormányzójának, aki félszázad óta állt a grófi család szolgálatában, csendes szomorúsággal tértek vissza a budapesti palotába. Itt a papot nagy meglepetés érte; mikor ebéd után, szokás szerint, meg akarta kezdeni orgonahangversenyét, növendéke komolyan intett neki, hogy foglaljon helyet az ebédlőasztal mellett. — Parancsol valamit a gróf úr ? — kérdezte az abbé meglepetve. — Igen, kedves főtisztelendőm, kérni akarom ... Az éjjel sokat gondolkodtam a jövendőmről, s elhatároztam, hogy önálló életet kezdek. Őseim, nevem, vagyonom megkövetelik, hogy a közügyek terére lépjek. Remélem, nem magyarázza hát félre, kedves főtisztelendőm, ha végtelen hálámat kifejezve, most már felmentem a kötelesség alól, hogy tovább bíbelődjék velem . . . — A gróf azt kívánja, hogy távozzam az oldala mellől? * — Boldog lennék, ha ezután is megosztaná velem a házamat, de nem mint a nevelőm, hanem mint őszinte jó barátom. A huszonhatéves férfi már tartozik önmagának azzal, hogy a saját esze után cselekedik. Hiszen most már én vagyok a családom feje . . . A fiatal pap értett a szóból, s pár hét múlva visszautazott a püspöke székvárosába. A gróf egyedül maradt a László utcai kastélyban. Egy darabig még imádkozással és olvasással töltötte az idejét, de később merész lépésre határozta el magát: páholyt bérelt az operett-színházban, amelynek a nevét hallva a tanítója, mindig keresztet vetett magára. A sok fiatal Lány, akik a színpadot benépesítették, a ledér áriák, a körülötte ülő hölgyek fehér válla, a primadonna trikója, aranyos mellénye, kardja, mindezek csodálatosan felizgatták és érdekelték. Délelőtt már hideg futott végig a hátán arra a gondolatra, hogy este ismét a színházba mehet. Főképp egy szőke, franciababa-arcú, mosolygó leány dobogtatta meg a szívét minden áldott nap; e bájos művésznő csak megjelenésének gráciájával vett részt az előadásban, mindig mosolygott, de sohase beszélt, csak néha a karját lóbálta, vagy meghajolt, avagy táncolt, de sohase önállólag, hanem többnyire tíz vagy húsz társnőjével egyetemben. Ha a karját lóbálnia, táncolnia, meghajolnia nem kellett, mindig lángoló pillantásokat vetett a páholy felé, amelyben a gróf ült, sőt egyszer, észrevétlen, csókot is intett neki a színpadról. A gróf tüzelő arccal ült bársonyszékén, a szive vert és a fejében különös gondolatok jártak. Egy este, előadás alatt, a színházi szolga cédulát hozott a páhobban, amelyen e szavak állottak: «Kérem, várjon meg a hátulsó kiskapunál. 1 54-dik évfolyam, 32. szám. ..............................................." ■ ■ ■ ".......... Apró hirdetések ára Egy szó 4 fillér, vastagabb betűvel 8 fillér. Hirdetések petit számítással, díjszabás szerint Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. Budapest, 1903. Szerkesztőség és kiadóhivatal: TI, Andrássy-út 27. Vasárnap, február 1. Mai számunk 28 oldal.