Pesti Napló, 1903. február (54. évfolyam, 32-58. szám)

1903-02-01 / 32. szám

1903. július elseje. In Budapest, január 31. (k. t.) Széll Kálmán­ miniszterelnök tíz a furfangos szabóra emlékeztet. Úgy volt, hogy az ostromlott várban egy falat kenyér sem volt már, amikor a szabó a falakra ment és kecske módjára vígani szaladgált. És ha, gondolta magá­ban a pökhendi vezér, ha ezeknek még eleven kecskéjük van, akkor nem győ­zöm őket ostrommal. És fölszedte a sá­torfáját. .Valami ilyesféle ravaszságot je­lent, mikor Széll Kálmán a be­nyújtott kiegyezési javaslatok hatá­lyát július elejére teszi. Az ellen­zék obstruál és köpi a markát, hogy az újoncjavaslatból ugyan nem lesz törvény. Föltéve, hogy az obstrukció ez­úttal is csak olyan demonstráció lesz, amilyen az indemnity-vita volt, hát az is harmadfél hónapig tartott. Ebben az esetben március közepéig. Május el­sején lejár az indemnity, költség­­vetés pedig még nincsen. Tehát vagy költségvetés, vagy indemnity tárgyalása okvetetlenül lesz, még­pedig befejezőleg május elsejéig. Már most ne számítsuk a civillista emeléséről szóló javaslatot, mely lényegesen összefügg — sőt mi­­voltánál fogva előtte tárgyalandó — a «siagsg,.. . -i'-.-ii.■■■ "■ ....... . ■ ■ költségvetéssel: nem rettentő rövidlá­tás, vagy vérlázító elbizakodottság, ha Széll Kálmán úr másfél hónap alatt letárgyalandónak és elfogadandónak ítéli a kiegyezési javaslatok komplexu­mát? Ez a dátum fölötte érdekes és éke­sen szóló. Vagy szuverén lenézése az ellenzéki erőfeszítésnek, vagy kételke­dés annak komolyságában. Ezt a július elsei dátumot semmi külső körülmény, avagy törvényes utasítás nem diktálta a kormánynak, ezt a kormány a maga jószántából válogatta ki. A kiegyezés életbeléptetése nincs határnaphoz kötve, még csak nem is kellene dátumot a javaslatba fölvenni. Elég a záradék: ezek a törvények szentesítésük napján lépnek életbe, vagy életbelépésük ide­jének meghatározása a kormányra bi­­zatik, ahogy illik is olyan törvényeknél, melyek elkészülte különböző esetlegek­től függ. De ime — Széll Kálmán olyan nehézségek közepette, a munka halmozatának e példátlan idejében — mert arra a Bánffy ellen való obstruk­­ción kívül még nem volt példa, hogy a költségvetési javaslatnak a tárgyalá­sáról se legyen szó a március­ áprilisban — szinte megjósolja, hogy a nehézségek el fognak simulni és a a kiegyezési harc­nak július elsején vége lesz. " Mit szól ehez az ellenzék? Bizony nem hallottuk a szavát. Ez az apodik­­tikus bizonyosság megrágalmazása az ellenzék mostani akciójának és ke­­ny­­lése annak a fogadkozásnak, melylyel a kiegyezést a gazdasági önállóság ér­dekében megostromolni fogják. Szinte föltolja az embernek a kérdést: csak nincs neki valami olyan garanciája, melyről a nyilvánosság nem tud?. Ez az odavetett dátum vagy olyan horog, melyen a kormány fönnakad, vagy olyan horog, mely az ellenzéket m­aszla­­golja. Minden obstrukció, minden or­szágos mozgalom ellen azt mondja: 1903. július 1-éig meglesz az újonc­­törvény, meglesz a költségvetés, vagy legalább az újabb indemnity, meglesz a civillista és meglesz a kiegyezés, a­melynek normális tárgyalására magára sem sok egy fél esztendő. Meri ezt a kormány megtenni minden garancia nélkül, s ha meri, szabad-e megtennie anélkül, hogy a becsmérelt, a szándé­kaiban meggyanúsított és erejében, ko­molyságában kicsinyeit ellenzék tor­kára forrasztaná a szót? Ez a dátum különben egyebet is jelent. Nemcsak minálunk hallatlan könnyelműség és optimizmus, vagy el­bizakodottság kell hozzá, hanem Ausz­triára való tekintettel is hallatlan. Hát Románc az Önzésről. Irta: Szomáliait­’ István. (Utánnyomás tilos.) A fiatal grófot öreg nagyanyja a jezsuiták intézetében neveltette, s mikor érettségi után Budapestre jött az egyetemre, egy fiatal és igen szentéletű­ papot adott mellé, a kis László­­utcai kastélyba, mely a szüleitől reája maradt. Az öreg­asszony valahol a vidéken lakott, Buda­pestre sohase járt, s eleintén az volt a terve, hogy az unokáját sem engedi a romlott Babi­lonba, hanem Kolozsvárott végezteti vele a jogot, amire, mint leendő főispánnak, szük­sége lesz. De az üres palota kedvéért még­is megváltoztatta szándékát, főképp azért, mivel a püspök, a ház régi barátja, a legkedvesebb fiatal papját adta nevelőül a gróf mellé. A László­ utcai ház, melyben mindeddig egy lusta gondnok élvezte a szórakozás örömeit, egy­szerre benépesült, a szobákat felfrissítették, a könyvtárból kitisztították a pókhálókat, a földszinti helyiségekbe szakács, kukta, kul­csárnő költözött, az istállóban szénfekete lo­vak topogtak, s a család egy öreg kocsisa fényesítgette naphosszat az ezüst lószerszá­mokat, az emeleten pedig a falusi birtokról felvezényelt lakások álltak a gróf és a nevelője szolgálatára. Vidámnak azonban nem igen lehetett mon­dani a legényháztartást, a fiatal pap gondo­san ügyelt arra, nehogy véletlenül valami imád­ságról megfeledkezzenek, s amikor csak le­hetett, mindig elvitte a növendékét a tem­plomba, ahol a méltóságos és kegyelmes vi­lág imádkozni szokott. A gróf szorgalmasan gyónt, néha vivott, tavasz idején egy nyu­galmazott huszárkapitánynyal a fasorban le­vágott, s esténkint franciául olvasta a Bossuet beszédeit. A nagykorúságát már jóformán el­érte, amikor még mindig lesütötte a szemét, ha ismeretlen nőszemélylyel találkozott. Természetes, hogy a vizsgálatai kitűnően sikerültek, s nemsokára — tréfásan — ezt az aláírást küldötte öreg nagyanyjának a fa­lura: «Kezeit csókolja — szerető és engedel­mes unokája — dr. gróf Borzaváry Miklós.» A szentéletű méltóságos asszony ezt még öröm­mel olvashatta, de a következő napon influen­zát kapott, s hat nap múlva, az utolsó kenet ájtatos felvétele után, csendesen megtért az övéihez. A gróf és a nevelője az első gyors­vonattal hazaérkeztek, végighallgatták a ke­gyelmes püspök beszédét, virágot tettek a családi kriptában a márvány koporsóra, aztán — megadva az utasításokat a jószág kormány­zójának, aki félszázad óta állt a grófi csa­lád szolgálatában,­­ csendes szomorúság­gal tértek vissza a budapesti palotába. Itt a papot nagy meglepetés érte; mikor ebéd után, szokás szerint, meg akarta kezdeni or­gonahangversenyét, növendéke komolyan in­tett neki, hogy foglaljon helyet az ebédlőasz­tal mellett. — Parancsol valamit a gróf úr ? — kér­dezte az abbé meglepetve. — Igen, kedves főtisztelendőm, kérni aka­rom ... Az éjjel sokat gondolkodtam a jö­vendőmről, s elhatároztam, hogy önálló éle­tet kezdek. Őseim, nevem, vagyonom megkö­vetelik, hogy a közügyek terére lépjek. Remé­lem, nem magyarázza hát félre, kedves főtisz­telendőm, ha végtelen hálámat kifejezve, most már felmentem a kötelesség alól, hogy tovább bíbelődjék velem . . . — A gróf azt kívánja, hogy távozzam az ol­dala mellől? * — Boldog lennék, ha ezután is megosztaná velem a házamat, de nem mint a nevelőm, ha­nem mint őszinte jó barátom. A huszonhatéves férfi már tartozik önmagának azzal, hogy a saját esze után cselekedik. Hiszen most már én vagyok a családom feje . . . A fiatal pap értett a szóból, s pár hét múlva visszautazott a püspöke székvárosába. A gróf egyedül maradt a László­ utcai kastély­ban. Egy darabig még imádkozással és olva­sással töltötte az idejét, de később merész lé­pésre határozta el magát: páholyt bérelt az operett-színházban, amelynek a nevét hallva a tanítója, mindig keresztet vetett magára. A sok fiatal Lány, akik a színpadot benépesítették, a ledér áriák, a körülötte ülő hölgyek fehér válla, a primadonna trikója, aranyos mellé­nye, kardja, mindezek csodálatosan feliz­gatták és érdekelték. Délelőtt már hideg fu­tott végig a hátán arra a gondolatra, hogy este ismét a színházba mehet. Főképp egy szőke, franciababa-arcú, mosolygó leány do­bogtatta meg a szívét minden áldott nap; e bájos művésznő csak megjelenésének gráciájá­­­­val vett részt az előadásban, mindig mosoly­gott, de sohase beszélt, csak néha a karját lóbálta, vagy meghajolt, avagy táncolt, de so­hase önállólag, hanem többnyire tíz vagy húsz társnőjével egyetemben. Ha a karját lóbálnia, táncolnia, meghajolnia nem kellett, mindig lán­goló pillantásokat vetett a páholy felé, amely­ben a gróf ült, sőt egyszer, észrevétlen, csó­kot is intett neki a színpadról. A gróf tüzelő arccal ült bársonyszékén, a szive vert és a fejében különös gondolatok jártak. Egy este, előadás alatt, a színházi szolga cédulát ho­zott a páhob­ban, amelyen e szavak állottak: «Kérem, várjon meg a hátulsó kiskapunál. 1 54-dik évfolyam, 32. szám. .......................­........................" ■ ■ ■ "­­.......... Apró hirdetések ára­ Eg­y szó 4 fillér, vastagabb betűvel 8 fillér. Hirdetések petit számítással, díjszabás szerint Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. Budapest, 1903. Szerkesztőség és kiadóhivatal: TI, Andrássy-út 27. Vasárnap, február 1. Mai számunk 28 oldal.

Next