Pesti Napló, 1903. október (54. évfolyam, 268-298. szám)

1903-10-01 / 268. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre _ 38 kor. — fill. Félévre _ _ 14 , — „ Negyedévre „ 7 , — „ Egy bóra... _ 2 , 40 „ Egyes szám ... ... _ 8 fill. Vidéken__________10 „ 51-dik évfolyam. 268. szám. Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. PESTI Apró­hirdetések irat Egy szó 4 fillér, vastagabb betűvel 8 fillér. Hirdetések nonpareille számitás­­sal, díjszabás szerint. Budapest, 1903. Szerkesztőség és kiadódnatal: VI. Andrássy-út 2?, Csütörtök, október 1. Kérjük azokat a tisztelt vidéki előfizetőinket, kiknek előfizetése szeptember 30 án lejárt,hogy előfizetésü­ket az illető postahivatalnál szívesked­jenek minél előbb megújítani, hogy a lap szétküldésében fennakadás ne legyen. Sötétség. Budapest, szeptember 30. Megállt ismét az ország dolga és nincsen, aki tovább lódítsa. Nincs kor­mány, még ügyvivő minisztérium sin­csen, nincs többség, s ha van, nincsen programmja, nincsen rendes parlament, s ha volna, éppen úgy nem végezne semmit, mint ahogy most sem végzett. Mert ne tévedjünk el s a fától lássuk meg az erdőt is. A Khuen-Héderváry bukása esemény, a bukásának módja még nagyobb esemény, de a válság megoldása, az már mégis csak külömb esemény. Ez volna tán a kérdés, mely­től fáj az ország feje, s nem az, ki hogy szava, ki hogy bukik, s ki hogy jut kormányra. Mert minden eseménynek az or­szág életében csak egy célja lehet: ezt az életet előbbre vinni, s a föltételeket számára biztosítani. Amelyik esemény nem ezt szolgálja, vagy nem erre vo­natkozik, az káros, mert idő- és erőpa­zarlást jelent. Világos hát, a válság megoldása, ez a kérdés s ezt nem szabad semmi­féle, bármily örvendetes dolog kedvéért szem elől tévesztenünk. Nos hát, ami­kor olyan diadalmas jókedv ül az arco­kon, amikor a képviselőház és pártjai olyan elégtétellel hitegetik magukat, hogy tettek valamit, nézzük csak, ugyan mit végeztek? Szomorú bizony, de a válság egy lépéssel sem jutott közelebb a megol­dáshoz. Sőt mondhatjuk, súlyosan ki­élesedett. Azt mondják, új helyzet állt be. De hisz régiek az emberek! Az új, súlyosabb helyzetben ugyanazok­ az elvek és ugyanazok az érdekek kelnek majd­ tusára, amelyek miatt eddig nem volt megoldható a válság. Nem változott senki és semmi. A korona álláspontja ugyanaz, a nemzeté is, tudjuk, válto­zatlan. Hát a politikusoké, akik a meg­oldásra hivatvák? Azokéról senki sem tudja, hogy milyen. Ha olyan az állás­pontjuk, amilyen volt, hol akkor a ki­bontakozás? Hisz a király azért volt kénytelen újból gróf Khuen-Héderváryt bízni meg a kormányalakítással, mert a többinek álláspontja nem felelt meg felfogásának. Ha pedig megváltozott egyik-másik politikus álláspontja#2 ha­jolt valamelyest a ki­ány­é felé,­akkor mi lesz a nemzet harcával, amelyet tíz hónapon át vívott, amelyen annyit kockáztatott? És akkor az a politikus könnyen a Khuen-Héderváry sorsára juthat. Hol itt a kibontakozás? Nem lát­juk s talán senki sem látja az ország­ban. Csak egy az, ami történt : Khuen­t Héderváry el van távolítva a miniszter­­elnökségre jelölt urak útjából. De hogy mi jön, ki jöhet, azt senki sem tudja. Azt sem tudhatjuk, nem robbanik-e ránk ismét valami legfelsőbb megnyi­latkozás Mürzstegből, ahol a király és a cár vadászik­, mint ahogy ránk rob­bant Chlopyból és Bécsből.. A mostani bécsi császárlátogatá­­soknak különös és jelentős­­szerepük lesz a magyar történelemben. Edvárd angol király látogatása után kaptuk a chlopy-i hadparancsot, a Vilmos császár, vizitje nyomán a Khuenhez intézett ki­rályi leiratot, ezt a valósággal második hadparancsot. Nem félő-e, hogy a Miklós cár látogatása szintén valami efélyt termel a számunkra? A hata­lom érzése mindenkor megnő az ilyen császártalálkozásokon. És a zavar, a bonyodalom soha bántóbban nem hat, mint amikor a gyengeség látsza­tában tüntetheti fel azt, aki egyivású­­nak érzi magát hatalmas vendégével. Ilyen pillanatban csapott be most már harmadszor a magyar válság újabb fellobbanásának híre Bécsbe. Vájjon bizonyos-e, hogy a Khuen távozása más, a magyar képviselőháznak tet­­szőbb ember jöttét jelenti? És is­merve az osztrák és az udvari csel­szövést, nem történhet-e olyan fordu­lat, amilyennel az utóbbi hetekben Bécsben is, idehaza is sokszor megfe­nyegettek bennünket? Halál. írta: Kóbor Tamás. (Utánnyomás tilos.) Azt akarom, ha itt az órám, engedjenek meghalni, mint a kutyát. Ne ácsorogjon, ne siránkozzék körülöttem senki, majd boldogu­lok egymagamban is. Önzésből akarom így és önzetlenségből. Meghalni látni valakit rosz­­szabb, mint maga a m­eghalás. És én brutális­nak és embertelennek tartom, hogy erre a kín­szenvedésre éppen azokat kárhoztatják, akik legkedvesebbek a haldoklónak. A természet egy adót rótt ki ránk: a halált, az ember még egyet teremtett hozzá: a halálnézést. Mire való? Az utolsó lehellet úgyis csak a haldokló ajkáról szabadul el és akkor magánosan van. Mi történik benne, míg utolsót lélegzik, a kö­rülötte állók éppenséggel nem tudják. Beto­lakodnak a maguk rettentő szenvedése árán egy misztériumba, melynek zavartalan megis­merésére a haldoklónak szent joga van. S amaz ismeretlen árnyvilágba földi tudatosság­gal csak az vethet látó tekintetet, aki elha­gyatva hal meg. Csukjátok rám a szoba ajtaját és állítsa­tok elébe két égő gyertyaszálat. De odabent eresszétek le a kárpitokat s ne zavarjatok ad­dig, mig nem szólok, most már meghaltam. Mert ezt megmondhatom. Ahol ember meghal, ott az utolsó lélegzettel jeges fuvarat hat át ajtókon, falakon ahhoz, aki a halottban valakit veszített. És aztán sírjatok, amennyi jólesik. Addig tiszteljétek emberi jogomat: magamban jöttem, magamban megyek, málhára nincs szük­ségem, az élet kedves úti társasága folytassa a maga utazását a maga célja felé. Nem beszélek, mint vak a színekről: én már sokszor meghaltam. S mindannyiszor ke­gyetlen, embertelen öröm szállt meg s szinte diadalmasan ordított valami bennem: állat va­gyok! Hiába hamisítottak meg évezredes kul­túrákkal, hiába állítottak az öntudat, a sza­bad akarat, a lekötött erkölcs millió rétnyi koturnusaira, — a halál pillanatában érzem, hogy lefoszlik rólam a mesterséges különbség­­tevés; egy vagyok veled, egyetlen nemes, di­cső, önző, piszkos és örökkévaló természet, nem nyestek le rólam egyetlen ösztönt sem, nem oltottak belém egyetlen műtulajdonságot sem. A tied vagyok, rettenetes enyészet, mely­től irtózom, mig csak látom elkerülhetetlensé­gedet, de melylyel egybeolvadok boldog harmó­niában, mihelyest érzem, hogy elkerülhetetlen vagy. Ha tudnák az emberek, hogy élni any­­nyit jelent, mint: meghalni! Dehogy állnák körül a halottasággal! Hiszen így a bölcsőtől kezdve állhatnának körül az egész életen ke­resztül, lesve utolsó lélegzetemet! Az állatok tudják ezt, — mihelyest valamelyikük életre képtelen, otthagyják — annyi már, mintha meg volna halva. Mihelyest valamelyik érzi, hogy végét járja, a zivatar közepében is szög­letet, vagy rejtekhelyet keres: hadd legyen magában s ne zokogjon fölöttte tovább néma könyörtelenséggel az élők világa. Bennök lük­tet egyre a halál,­­— első ösztönük ébredésé­vel már védekeznek a halál ellen, már készül-­­ nek a halálra. Zörren a bokor, a gyík tova­­siklik. Azt hiszi, hogy a haláltól menekült meg. Egy kézmozdulattal elhesegetem a le­gyet: úgy érez, mint az a boldog ember, aki épkézláb került az égő házból a mentőpony­vába. Ha botom elől eloldalog a kutya, akkor a halál elől oldalgott el. A kis halacska úszó­jának minden libbenésében benne van a pre­­ventíva a nagyobb halacska gyomrába kerülése ellen. Halál, mindig és mindenütt halál! A szülői szeretet az állatoknál ugyancsak józan matematika a halálról. A fogoly messzire sza­lad el fészkétől, ahol fiókái vannak, úgy­­ rö­pül föl, a gyilkos vadász szemét magára kény­szerítve. Vele kevesebb élet pusztul el, mint a kicsinyekkel, akik előtt még az az élet­kvantum is van, melyet ő már elfogyasztott. A tyúk életét hagyja ott a tojásért, melyet költ, de azt a tojást, melyet nem költ ki, maga is megeszi, mint a kavicsot. Meghalni közönséges dolog, bármely percben lehetséges. Meghalva lenni nem is iszonyú, az állat­merő közömbösen nézi bajtársa holttestét. De a szenvedés, amivel a halál jár, az rettenetes. Amelyik állat természetszerűen hal meg, el­bújik és várja a véget. Mi lelte az embert, hogy élni tud mind­végig, nem gondolva a halállal? Művelt lett, mindent megismer a tudatával, ennélfogva tu­datlanabb az állatnál. Az élet és halál fogal­mát ketté hasította s közéjük ékelt egy fik­ciót: a betegséget. Én nem tudom, olyik tekintetben mért Mai számunk 24 oldal.

Next