Pesti Napló, 1903. december (54. évfolyam, 329-358. szám)

1903-12-01 / 329. szám

Remények. Budapest, november 30. A reménykedők munkáját ne za­varják a kétségbeesettek. Azok, akik m­ár nem bíznak benne, hogy fölvirrad­hat még a nemzeti béke. íme, a vész­szel viselős felhők közül kiragyog a bé­kességnek egy gyönge sugara, valami messze csillagnak tündöklése a fekete éjszakában. És akadnak néhány­an, akadnak sokan, akik azt hiszik, hogy a csillag után járván, eljuthatunk oda, ahol az elméken a bölcseség uralkodik. A politikusokén és hazafiakén, akiknek a látását olyan nagyon megzavarja az aggodalom. A jogokat féltvén s a nem­zeti energiáért aggódván, nem egészen­ biztosak a veszedelmek megítélésében, de nem egészen biztosak annak a meg­ítélésében sem, hogy tulajdonképpen hol is kezdődik az az állami szüksé­gesség, amelynek alája kell rendelni mindent, nemzeti ideált és parlamenti jogot is ? Ebben a végzetes bizonytalan­ságban hadakozik egymás ellen a két tábor; az egyik, amely a nemzeti kö­vetelményekért a végletekig elszántan küzd, s a másik, amely ugyancsak a végletekig elszántan igyekszik kielégí­teni az állami szükségességeket. Már­pedig a végletek világában a meggyő­ződés gyűlöletté fajul és az eszközök válogatásánál nem igen érvényesül sem az ízlés, sem a méltányosság. Még a lelkiismeretesség sem. Aki bírja, erő­szakoskodik; aki ért hozzá , mesterke­dik ; akinek módjában van: földül min­­­dent, ami útját állja s akinek tehetsége van hozzá: tőrbe csal mindenkit, aki le akarja ütni, így viaskodik most ma­gyarral a magyar. Ez a viaskodás nem­zetrontás, országbontás. És nem a bű­nöse, hanem csak az áldozata az ádáz küzdelemnek mindegyik fél. A nemzeti ellentállás tábora is s az állami rend ármádiája is. Megint éjszaka borult a magyar nemzetre, ki tudja, hogy ezer év óta hányadszor! A napot most is a régi felhők sötétítették el: a lidérc­­nyomásos aggodalom, az indulatos gyű­­lölség, a haragos gyanakvás. Hát kö­szöntsük éjnek keserves éjszakáján azt a gyönge sugárt is, amely világítva bele­szeg a sötétségbe! Halovány világításá­tól is meglátjuk a nemzet lelkiismere­tének ébredését. Mélységesen aludt a szenvedelmek sugalása alatt. Vájjon fölébredhet-e egé­szen ? Hogy megérttesse egymással azo­kat, akiknek okvetetlenül össze kell egyeztetniük a célju­kat, hogy ne pusz­títsák egymást és a nemzet javát a cél szentesítette­ eszközökkel. Íme, ma a parlament ülésén fölmerült annak a lehetősége, hogy a becsületes küzdel­met becsületes békével megszüntessék. Olyannal, amely a nemzeti energiákat tetemesen meggyarapítja. A késhegyig menő küzdelem kellő közepén egy pilla­natra félretették a késeket, hogy a meg­békélésről gondolkozzanak. E pillanat olyan a gyülölséges harcban, akár va­lami oázis a sivatagban. Amikor a pusztaságon számom tombol végig, minden, ami él, az oázisra menekül. Hát meneküljön mindenki ebbe a pilla­natba. A meggondolás szigetére, ame­lyet elkerül a pusztító indulat! Milyen tengersok dolgot kell a küzdőknek ab­ban az egy pillanatban meggondolni! Azt is, hogy a békét tulajdonképp nem is maguk számára kötik, hanem a nem­zet számára. S hogy éppen azért a béke lehetőségét nem szabad abból a szem­pontból megítélniük, hogy váljon az ő programmjukból mennyit elégít ki, ha­nem abból, hogy a nemzet erélyét meny­nyivel gyarapítja? Ennek a békének a­ becsületességét nem az dönti el, hogy a megkötésének módja milyen volt, s hogy a diadalmasság hogyan oszlik meg a békekötők közt, hanem pusztán, csak az, hogy a nemzet azokért a szertelen áldozatokért, amelyeket a tizenkéthóna­­pos hadjáratban hozott, mit kap, meny­nyit kap? A béke csak akkor becsüle­tes, ha a nemzetet kárpótolja az áldo­zataiért, a veszteségeiért.­­ A békének ma még csak a remény­sége dereng, de mintha már kivehetnők a szürkületben a tájékot, amelyet me­leg verőfénynyel be akar világítani, Kossuth Ferenc beszédéből is, még in­kább a miniszterelnökéből. Valami ko- Elment nagyapó. Irta: Krúdy Gyula. (Una­jo­ni, tilos. ) Ha behunyom a szemem, az ősz nyirkos ködén is látom­ ragyogni a szőlőhegyeket ott a Bakony körül és a napsugár játszik a gondo­lataimmal, midőn visszaszállnak, mint vándor­madarak arra a tájra, hol egykor nagyapóék laktak... Talán, mert nagyapóék laktak ott, azért oly napsugárosak a sárga szőlőhegyek, a gyermekmesék összekeverednek a valóság­gal, a palotai szőlődombon sem én jártam ta­lán, hol a Bakony végződik, mint egy nagy erdővé válott legenda, — s tab­an a másik legenda kéklik, mint az álom, a Balaton... Nagyapó — talán százesztendős volt, mint a mesebeli ember — mindennap feljárt bort inni a hegyre és mindennap nem birtuk hazahozni. Elnyomta, az öreget a fáradtság a vén dió alatt. Leheveredett a fűre a bundájára és a falevele­ken át aranyfoltokat rakott ruhájára a délutáni nap. Csendesen pihent ott fehér szakál­lával az öreg, meleg szél járt a dombokon és a szil­vásban sárga rigó furulyázott___ Estefelé mindig megdörzsölte a szemét és halkan károm­kodott: — Nézdd meg csak, öcskös, még mindig nem jönnek azzal a szekérrel?... Azzal a szekérrel, amin nagyapót haza szoktak vinni. Dehogy is nem jöttek. A sárga dülőúton már kocogott a kis szekér és a nagyehető Lő­rinc, a nagyapó legénye, a kocsi mellett bal­lagva, tépdeste az útjába eső gyümölcsfákat. Nagyapónak mikor ezt hírül vittem, megint csöndesen káromkodott: — Sohasem ér ide az a kutya Lőrinc!... De bizony Lőrinc egyszer mégis a domb­tetőre ért és nagyapót hosszadalmas és han­gos biztatásokkal segítettük a szekérre. — Sohasem jövök ide bort inni, — fogad­­kozott nagyapó, mikor a szekér csendesen el­indult vele. De másnap, alighogy megettük az ebé­det, titkosan intett felém a kampós botjával és lopva elszöktünk hazulról, miután nagy­apó ellopta a pincekulcsot. Alattomos nevetés­sel döcögött nagyapó a kertek alatt és bőkezű ígéreteket tett: — Meglásd, öcskös, el nem alszom a vi­lágért se... Dehogy alszom... Kemény legény vagyok én. Ilyen beszélgetések között ballagtunk min­dennap a hegyre. A rigók, mikor már jönni láttak, nevetve bújtak el a lombok között, a kóbor szél kötekedve tépdeste nagyapó fehér szakállát. Hisz tudták előre, hogy nagyapó megint csak elalszik a diófa alatt... Aféle hatesztendős gyerek voltam, s így nem tud­tam annyit, mint a rigók és a szél. Történt-történt, hogy egyszer mégis csak odakünn felejtették a hegyen. Nagyapó va­lami valószínű hazugság ürügyével szökött el hazulról, — tán éppen azt mondta, hogy vala­melyik öreg barátja látogatására megy, — eljött az este, nagyapó káromkodva dörzsölte a szemét, de a nagyehető Lőrinc csak nem jött. Jött azonban egyéb. Még­pedig egy nagy, fekete felhő a Bala­ton felől, egy másik felhő a Bakony felől. Az én gyermekszemeimmel úgy néztem ezt a két felhőt, mint két fekete komondort, amelyik most az ég kékségében vicsorgatja egymásra a fogát. Még az alakjuk is a komondoroké volt... A gyermeknek még nincs egyéb dolga,­ mint a felhők alakjait figyelni. Nagyapó is észrevette a felhőket, ha más­ról nem, az árnyékukról, amely a dombra ve­tődött. .­­­­ ! — Be hamar esteledik, — mormogta — és Lőrinc még nem jön! A két komondor pedig mindig nagyobb lett odafent az égen. Olyan nagyok lettek, hogy eltakarták az eget,­­ a Bakony a dom­bok mögött elsötétedett, mint az éjszaka, a Balatonra piszkos, sárga fátyol húzódott. S egyszerre nagyot zendült az ég a messze­ségben. Nagyapó ezt már észrevette. Nagy nehezen felemelkedett a bundáról és haragosan fenye­getőzött: - - Szíjat hasitok a Lőrinc hátából. A vén dió levelein nagyokat koppantak az esőszemek és nagyot villámlott a sötét égben A borház ajtaja nyitva volt. Nagyapó oda­­huzodott be. Leterítette a bundáját és komoran nézett ki a zivatarba. Hosszú, sötét volt ez a borház. A régi el­használt hordók halomban hevertek a hátul­jában. Talán még patkány is lakik ott a sötét­ben . . Közel húzódtam nagyapóhoz s egyszerre azt vettem észre, hogy nagyapó nehezen, hö­rögve lélekzik. Nagyon fehér volt az arca, a szakálla pedig torzonborzan feküdt mellén. 5á-dik évfolyam, 329. szám ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre _ 38 köt. — fill. Félévre­-- 14 , — „ Negyedévre ... 7 , — „ Egy hóra......... 3 . 40 „ Egyes szára ____8 fill. Vidéken_ ...______ 10 .,PESTI NAPLÓ Budapest, 1903. Szerkesztőség és kiadóhivatal, VI., Andrássy­ út 27. Kedd, december 1. Apróhirdetések ital Egy szó 4 fillér, vastagabb betűvel 8 fillér. Hirdetések nonpareille számítás­sal, díjszabás szerint Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. Mai számunk 24 oldal.

Next