Pesti Napló, 1904. március (55. évfolyam, 61-91. szám)
1904-03-01 / 61. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre _ 28 kor. — ED. Félévre — _ 14 . — „ Negyedévre _ 7 . — „ Egy bóra» _ 2 . 40 „ Egyes szám Vidéken— —8 EU. 55-dik évfolyam. 6L szám. . — 10PESTI NAPLÓ Apró hirdetések árai Egy szó 4 fillér, Vastagabb betűvel S fillér. Hirdetések nonpardille számítással, díjszabás szerint Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. Budapest, 1904. Szerkesztőség és kiadóhivatal, 11., Andrássy-ut 27-Kedd, március 1. A vasutas, mint társadalom nevelő. Budapest, február 29. A vasutasok mozgalma nagyszerű társadalomtudományi kísérlet. A szervezkedés erejét demonstrálja a magyar társadalomnak. Ezzel az erővel nagyon jó lesz megismertetni az embereket ott, ahol már-már megrögződött az a hit, hogy a jogot csakis ajándékba lehet kapni. Nem úgy: a jogot érvényesíteni lehet aképpen is, hogy megszervezik azt az erőt, amely a jogot megszerzi, és megőrzi. Ne úgy tekintse tehát a magyar társadalom a vasutasok mozgalmát, mint amely csak egy osztálynak a maga sorsa javítására való törekvése, hanem tekintse a társadalmi erők értékes próbatételének is. Ha a vasutasokat csakis az ő törekvésük ösztökélné, még akkor is melléjük kellene állania a társadalomnak, hiszen a társadalom egy igen nevezetes rétegének javát igyekszik gyarapítani az a mozgalom. De most ebben a mozgalomban nemcsak arról a sorsmegjavításról van szó, hanem a társadalmi erő szervezéséről is. Ezért kell ezt a mozgalmat országszerte elsőrangú eseménynek tekinteni. És ezért kell belőle a társadalomnak is, de a kormánynak is tanulságokat levonnia. Nekünk az a siker, amelyet a vasutasok szervezkedése máris elért, nagy elégtételünkül szolgál. Mert a mi igazunkat is bizonyítja. Mikor még magunkban állottunk a vasutasok törekvéseinek magyarázásával, és a joguk és igazságuk hirdetésével, már akkor is tudtuk, hogy igazunk van. De most igazat ad nekünk az egész közvélemény, amely azelőtt jórészt vagy egészen hidegen, vagy pedig jóakaratot színlelő közönyösséggel foglalkozott a vasutasok ügyével. Mi a jogot keresők szervezkedésének szükségességét kezdet óta hirdettük, és jólesik látnunk, hogy a közvélemény most, hogy a máris megtörtént szervezkedés neki imponál, ezt a szükségességet készségesen belátja. Ismételjük: örülünk ennek az utólagos bölcs belátásnak és bölcs hozzájárulásnak azért is, mert úgy vélekedünk, róla, hogy a szervezkedésnek társadalmi energia gyanánt való általános elismerését jelenti. Kiváncsiak vagyunk rá, hogy váljon a kormányzat is levonja-e a hatalmas mozgalom tanulságait? Az a kormányzat, amely teljesen egyformán kezeli a köteles méltányosságot, akárki fogja, is a kormány rúdját. Akár Hieronyminak, akár Lángnak, akár Hegedűsnek hívják a kormányost. íme, sikerült neki a fizetésrendezés ügyét úgy halogatni, a hivatalnokok jogos kívánságával úgy ügyeskedni, hogy most már ez ügy rendezésébe két hatalmi faktor szól bele: a kormány és a szervezett vasutas testület. Micsoda szemrehányásokkal illetheti a mai kereskedelmi miniszter az ő nagyhírű elődjét, Hegedűs Sándort, amiért ő a vasutasok mozgalmát, két balkézzel akarta elsimítani, és milyen vádoló tekintettel nézhet másik elődjére, Láng Lajosra, amiért ez szinte tervszerűen volt tervszerűtlen, és ügyeskedve ügyetlenkedte el a vasutasok mozgalmát. S ha végzett az elődei megvádolásával, juttasson vádat a kereskedelmi miniszter önmagának is, amiért hozta-halasztotta, és speciális tudását erőnek erejével érvényesíteni akarván, a tépelődésével, halogatásával elmérgesítette a mozgalmat. Bizonyára arra fog hivatkozni, hogy csak a teljes kormány taktikáját követte. Az előbbiét, a megelőzőét, a mostaniét. Hiszen az állami tisztviselők fizetésrendezése dolgát szakasztott így kezelte a kormány. Lelketlenül, autokratikus gőggel és agyafúrtsággal. És csakis akkor engedett valamelyest, amikor már veszedelmessé nőtt a forrongás. Most a vasutasokkal játszadozott! igy a kormányzat. Ki tudja, miért, célzatosan-e, a méltányosságtól elvből is irtózva, vagy pedig csak hagyományos intézkedési lomhaságból? Megint inába száll az autokratizmusa, mert megint észreveszi a veszedelmet. Mi ezért az Mai számunk 24 oldal. 1 A Vámosok fogadott fia. Irta: Nagy Endra. (Utánnyomás tilos.) ELSŐ fejezet. Az öreg Vámos és a felesége, amint karonfogva kijöttek az Operaházból, az utcán cigánymuzsika csapta meg a fülüket. A hatalmas, tömör Wagner-áriák után úgy hatott ez a zümmögő, cincogó, csenevész muzsika, mintha valami pajkos visszhang tréfája lenne. Az öreg Vámos elmosolyodott, mint akinek jó diákos csíny jutott az eszébe. — Mamus, menjünk át a kávéházba! Az asszony ijedt szemrehányással nézett rá. — Node ilyet!... — Igen, igen. Menjünk át, mamus. Nézni fogjuk az embereket, muzsikát hallgatunk, lumpolunk. Az éjszaka úgyis elég hosszú nekünk. A mamus nem akarta elrontani a férj© örömét. Hiszen hálát kellene adnia az Istennek, hogy még van kedve a férjének az ilyesmire a tengernyi, gyógyíthatatlan, vigasztalan gyász után! Oh, irigylésreméltó, könnyen felejtő férfiak! Beültek a kávéházba, amely immár telistele volt füstbe burkolt néppel. Elfogódva telepedtek egy kis asztal mellé — nem volt itt több öreg ember kivülök — és teát rendeltek. Különös öreg pár volt. Ma is akad még olykor ebből a fajtából, amelyiknél az öregség nem kórság, hanem csak állapot. Az idő ez embereknek külön jelmezt készít öregségükre és nem régi fiatalságuk megtépett díszeit felejti rajtuk. Hajuk hófehér, kezük ráncos, de azért nem látszik meg rajtuk, hogy mindez csak ifjúságuk romja; hogy ne mondjam: mintha skatulyából vették volna ki az öregségüket. A férfi magas, szálas növésű ember, tömött fehér bajuszszal, gondosan ápolt szakállal; az asszony alacsony, gömbölyű teremtés, akinek mérhetlen gyászán keresztülmosolygott derűs szivjósága. Az asszony valami képes újságot nézegetett szórakozottan, a férfi pedig teáját kavargatva bámulta a népet. Hát amint egy kis sarokasztalhoz ért a pillantása, egyszerre elsápadt és rémülten bökte meg a feleségét. — Nézd csak! Nézd azt a fiatalembert! Az öregasszony óvatosan kandikált ki az újságjából és elszörnyedve rebegte: — Borzasztó! — Ha nem tudnám, hogy ébren vagyok!... — Istenem, mintha csak Őt látnám! — Szakasztott olyan, mint a mi fiunk volt! Annál a sarokasztalnál egy kopottas fiatal ember ült. Arca barna volt, mint a cigányoké, szeme apró, fekete és ferde metszésű. Homloka lapos, szögletes volt és vad, kemény, fekete haj borította be félig. Nem vette észre, hogy szemmel tartják és komor fásultsággal bámult üres kávécsészéjébe. A két öreg pedig összehajolva sugdosott: — Nézd a homlokát! — És a bajuszkáját! Ő is mindig így kipederte! — Istenem, Istenem! Ha így elnézem, azt hiszem, hogy ő maga az! Vámos mély hangon dürmögte: — Szó, ami szó... Már én magam se tudom — Vámosné megtörölte a szemét és elfojtott sírással kérte: — Apus!... Szólítsd meg! — Hát úgy teszek. Megszólítom. Köhécselt, néhányszor megigazította a kravátliját és úgy tett, mintha menésre készülne. De aztán csak visszaült szépen a helyére. — Nem tudom, hogy szólítsam meg! Csak elkezdeni nem tudom! — Menj hozzá, apus, meglásd, hogy néniharagszik meg. Talán sohse látjuk többet, ha most elszalasztjuk. Vámos boszosan mondta: — Dehogy szalasztjuk, dehogy! Te mamus, mindjárt a legrosszabbon kezded. Meg fogom szólítani, ha mondom. Meg lesz én! Az öregasszony kitörő örömmel csípte meg a karját. — Nézd csak’ most! Nézd, nézd! Nézd az ujjait! A fiatalember heves, ideges mozdulattal belemarkolt az üstökébe, úgy hogy hosszú, vékony ujjai begörbültek, mint a saskörmök.. — Még ez is! Éppen igy szokott volt csinálni ő is! Vámos fölegyenesedett és tétovázva, lassan ment a sarokasztal felé. A tisztes arcú, fehér hajú öreg úr tolvaj-léptekkel, sandán lépegetett, mintha lopni indult volna. Az asztalnál megállott és bizonytalanul mondta: — Bocsánat, uram, szabad ezt az újságot?. .. — Csak tessék. — Köszönöm, uram. Engedje meg, hogy bemutassam magam. Én Vámos Mihály vagyok. A fiatalember csodálkozva nézett rá. Egy