Pesti Napló, 1904. szeptember (55. évfolyam, 241-270. szám)

1904-09-01 / 241. szám

1T0 jt 55-dik évfolyam. 241. szám ELŐFIZETÉSI ÁRAK: **ISX éne _ 98 kor. — fill. Féléne____1. . — „ Negyedéne — 7 , — „ to­­r*-----a . 40 „ Epres szám_____8 fill. Vidéken._______10 „PESTI NAPLÓ Budapest, 1904. Szerkesztőig és kiedelir­atat VI., Andrássy-út 2? Csütörtök, szeptember 1. Apró hirdetések ács# Egy szó 4 fillér, vastagabb betűvel 8 fillér. Hirdetések nonpareiile szimitéeg­ul, díjszabás szerint. Megjelenít minden nap, ünnep és vasárnap után is. Bajunk Olaszországgal. Budapest, augusztus 31. Nekünk nem ujsás az, hogy Ausz­triát nem szeretik sehol sem, ahol va­lami dolga akadt. Sehol sem, ahová em­lékek fűzik, vagy ahol az aspirációi ke­reskednek. Sem Keleten, sem Északon, sem Itáliában, de még magában Ausz­triában sem. A magyar politika tisztá­ban volt vele, hogy azok közé a nagy terhek közé, amelyeket a dualisztikus monarkia Magyarországra ró, igen ne­vezetes súlyú az a népszerűtlenség és az a gyanakvás, amely Ausztriát min­denfelé környékezi. A dualizmus mér­legében nincsen megállapítva az az er­kölcsi tekintélyben és kedvességben való veszteség, amely Magyarországot az Ausztriával való közösség folytán éri, de jól tudja minden magyar poli­tikus, hogy Magyarország ezen a téren is alaposan ráfizet a közösségre. A kö­zösséggel járó kötelességek érzete most szinte arra szorítja a magyar közvéle­ményt, hogy aggódva nézzen Itália felé, ahol néhány hónap óta arról az ellenté­tességről suttognak és hangosan is be­szélnek, amely Olaszországot az ő szö­vetséges társától, az osztrák-magyar­­monarkiától elválasztja. Azt az ellentétességet nemcsak kon­statálják, hanem szítják is. Szenvedel­­mesen, a politikai agitáció egész olasz apparátusával. Búj­tógatják a nép indu­latát, legendákkal rémítgetik a hiszé­kenységet és nagyhangú fogadkozással biztatják a fanatizmust. És végigzúg az olasz nép hangulatán a szövetséges társ ellen való harag, hogy elérve célját, rá­ijesztvén Ausztria politikusaira, me­gint lelohadjon. Olyan ez a föl-fölriadó hangulat, mint a Chioggia táján néha­napján mutatkozó «piszkos tenger», ami­kor egyszerre csak szürke lesz a kék Adria, és zavarosak lesznek a hullámai. A jelenség valamelyes ideig eltart, az­után eltűnik. Nem tudják, hogy hogyan támadt, azt sem, hogy hogyan szűnt meg! Az a politikai izgalom is nem tudni, honnan zavarja a politikai béke szépséges kék hullámait. Nem szeretik Ausztriát, csakis ezt az egy magyará­zatát tudjuk. De hiszen nem szeretik akkor sem, amikor a tenger nem pisz­kos, hanem kéken tündöklik. Bennünket az izgalom közepette ér­dekel valamelyest annak a konstatá­­lása, hogy ez az osztrák-magyar mon­­arkiának rontó gyűlölet Magyarorszá­got még csak nem is környékezi. Még a borvám kérdése se izgatja ellenünk az olasz hangulatot. A borvám kérdése a politikusokat foglal­kozi alja, a gazdá­kat mozgósítja, de nem kap bele az olasz néplelkületbe. Nem ispirál rém­hí­­resztelést, nem termel legendákat, nem hevíti az olasz romantikus fantáziát. A bujtogatás és izgatás kórusában egyetlen olyan hang se hallatszik, amely Magyarországot valamiért is, valamivel is vádolná. Az egész riadalom Ausztriának szól, s csak közvetve a mon­­arkiának, íme, demonstráltatik Ausztria népszerűtlenségének ránk eső része. A riadalom a szövetségest támadja, de a szövetségesnek egyik fele lelke a mienk. Éreznünk kell a másik félt érő haragot, gyűlöletet. Hiábavaló a finom distingvá­­lás, amikor a gyűlölség eredetét kutat­juk. A monarkia baja nekünk is bajunk, már pedig nagyon komoly bajnak tartja­ az olasz néplelkület izgalmát ez a mi hisztérikus monarkiánk. *1) Akkora bajnak tartja­, hogy sikra szólítja ellene legbensőbb 'félhivatalo­sát. A «Pol. Corr.»-t, amely olyan a cá­fol­gat­ó és magyarázgató félhivatalosok közt, mint a gőzfecskendő a tűzoltóság­ vizipuskái közt. Csak akkor vonulnak ki vele, amikor nagy tűztől tartanak, íme, megszólalt a «Pol. Corr.» körmön­font szentimentalizmussal, és elszomo­rodva mondja, hogy «kínos hatást és csodálkozást kell keltenie annak, hogy Olaszország és Ausztria-Magyarország közt háborús bonyodalmak lehetőségé­ről beszélnek.» Azután egyenként vizs­­gálgatja azokat a súrlódási felületeket, amelyeken Olaszország és monarkiánk közt baj támadhatna, és kimutatja ró­luk, hogy azok a felületek olyan szép­ségesen simák, hogy lehetetlen rajtuk­ a súrlódás. Ez az érzelgős és komor nézésű félhivatalos közlemény bizo­nyára nagy meglepetést kelthet Olasz­országban, ahol a politikai «piszkos tenger» jelensége épp úgy nem­ döbbent meg senkit, mint akár a chioggiai viz­­zavarodás. De attól a publikációtól a monarkia aggodalmát azoknak is kér­ d tisztességes emberek. Irta: Thury Zoltán. : (L'ta.­.nyom­ás tilos) — Valami különöset gondoltam, — mondta egy fiatal ember a másiknak s mo­solygott. Olyanformán azonban, hogy elgon­dolkozott amellett s látszott a szemein, hogy nem mulatságos az, amit különösnek mon­dott. Éppen csak vértezte magát a mo­solygással az ellen, hogy a másik esetleg ki­neveti. — Gyere, neked mondom el először. — Elhúzódtak. Aki még a teremben volt, nem igen figyelt rájuk. Kártyáztak egy asz­tal körül, amire a tömegen át csak fölágas­kodva lehetett belátni, nagy pénzben; a fal mellett a széles bőrdiványokra némelyek­­ a lábaikat is fölrakták és halkan beszélgettek; másfelé indulatos szóváltás hallszott; egy asz­tal fölé két emberfej borult, mintha rövid­látók lettek volna, bámulták a sakktáblát, mellettük fakó képű, kiéhezett formájú em­ber egy virzsim­avéget rágva, révedezve, nem igen nagy figyelemmel nézte a játékot; a te­rem közepén pedig billiárdgolyók kocogtak s a szörnyű füstből kiválva, meg újra elveszve benne, emberek kerülgették az asztalt. A két fiatal ember behúzódott egy sarokba s az, aki valami különöset gondolt, beszélni kezdett. — Hogy ez a népség itt nagyon is ve­gyes, azt magad is látod. Nem gondolkozom valami bolond arisztokratikusan, hanem­ rosz­szul­­érzem magamat ebben a társaságban. Ahogy az így körülnézek, nemcsak, hogy egyik­hez se­ köt semmi, hanem mindeniktől elriaszt valami. Vagy én ismerek valami fekélyt raj­tuk, vagy mások beszélnek eféléről. És olyan mosolyogva, annyira tréfába véve a fogyat­kozásokat, ami jellemző a morális felfogásra, ami ebben a­­­­üdösségben dühöng. Ebben a roban­tásban derülten tárgyalják le például azt, hogy valaki közülünk lopott, kezet fog­nak az illetővel s míg magukban mosolyogva mondják, hogy: tolvaj, tolvaj,­­­ leülnek vele szemben az asztal mellé kártyázni. Van itt szó például, akinek soha egy eredeti gondo­lata nem volt — innen is, onnan is elcsen valamit — s megbénult alak. Rettenetes az, hogy a bohémben nincs becsület. Úgy álta­lában tudniillik... Én Istenem, az, hogy az ember küzd a mindennapi kenyérért, nem ok még arra, hogy hátat fordítson a tisztesség­nek. Rosszul érzem magam itt. Nincs ben­nem semmi abból a cinizmusból, ahogy itt felfogják az igazmondást, meg egyéb kelle­metlenséget, amivel az embernek meggyűlik néha a baja. Az lenne a természetes, ha be se tenném ide a lábamat. Azonban társaság nél­kül se tudok élni. Valakire, akárkire szüksége van az embernek, hogy szót váltson vele. Egyedül nagyon is egyedül vagyok. A múlt­koriban például megesett velem az, hogy ül­tem a korcsmában ebéd után és sehogy se tudtam fölkelni az asztal mellől. Mit csinál­jak, hova menjek, ha bezárul mögöttem a ven­déglő ajtaja? Idegenkedtem attól, hogy az utcára menjek s aztán körülbámuljak, hogy merre is induljak meg hát. Nem vár senki. Hát elkezdtem diskurálni egy ,úri emberrel, akire máskü­lömben nem tudok undorodás nél­kül nézni. Rávitt a szükség. A társaság után érzett vágyakozás. Ez az ember, — mondják — mielőtt megnősült, az anyósának volt a szeretője. A házasság csak arra való volt, hogy az öreg­asszony mindig maga mellett tudja a legényt. Társaság nélkül tehát nem lehet megélni. Azonban mi áll útjában annak, hogy az ember egy, az igényeinek megfelelő tár­saságot hozzon össze? A tisztességes embere­két ... Ez az, amire gondoltam... A másik ember mosolygott. — Nagy arrogancia. — A fiatal ember megütközve nézett reá. — Miért? Hát például te nem sziveseb­­ben jönnél el hetenkint egyszer-kétszer ülvén társaságba, mint ide, a sokadalomba? Keve­sen lennénk. Szigorúan összeválogatott kis csoport, amiben azonban egy se akadna ki­vetni való. Mégis csak jó az, ha az ember tudja, hogy kivel ül egy asztal mellett. Annyi ember között mindenféle akad, de a mi kis társaságunkban csak becsületes emberek vol­nának. Egy kis sziget volnánk az óceánban. S megközelíthetetlenek. Szegények, de kor­rektek, fanatikusan tisztességesek... Ha egy­ kéz átnyúlna az asztalon a boros pa­lackért, tudnám, hogy tiszta... A másik kedvetlenül dunnyogott. — Jó, jó... — Nem tetszik neked a gondolat? Mai számunk 20 oldal.

Next