Pesti Napló, 1904. szeptember (55. évfolyam, 241-270. szám)
1904-09-01 / 241. szám
1T0 jt 55-dik évfolyam. 241. szám ELŐFIZETÉSI ÁRAK: **ISX éne _ 98 kor. — fill. Féléne____1. . — „ Negyedéne — 7 , — „ tor*-----a . 40 „ Epres szám_____8 fill. Vidéken._______10 „PESTI NAPLÓ Budapest, 1904. Szerkesztőig és kiedeliratat VI., Andrássy-út 2? Csütörtök, szeptember 1. Apró hirdetések ács# Egy szó 4 fillér, vastagabb betűvel 8 fillér. Hirdetések nonpareiile szimitéegul, díjszabás szerint. Megjelenít minden nap, ünnep és vasárnap után is. Bajunk Olaszországgal. Budapest, augusztus 31. Nekünk nem ujsás az, hogy Ausztriát nem szeretik sehol sem, ahol valami dolga akadt. Sehol sem, ahová emlékek fűzik, vagy ahol az aspirációi kereskednek. Sem Keleten, sem Északon, sem Itáliában, de még magában Ausztriában sem. A magyar politika tisztában volt vele, hogy azok közé a nagy terhek közé, amelyeket a dualisztikus monarkia Magyarországra ró, igen nevezetes súlyú az a népszerűtlenség és az a gyanakvás, amely Ausztriát mindenfelé környékezi. A dualizmus mérlegében nincsen megállapítva az az erkölcsi tekintélyben és kedvességben való veszteség, amely Magyarországot az Ausztriával való közösség folytán éri, de jól tudja minden magyar politikus, hogy Magyarország ezen a téren is alaposan ráfizet a közösségre. A közösséggel járó kötelességek érzete most szinte arra szorítja a magyar közvéleményt, hogy aggódva nézzen Itália felé, ahol néhány hónap óta arról az ellentétességről suttognak és hangosan is beszélnek, amely Olaszországot az ő szövetséges társától, az osztrák-magyarmonarkiától elválasztja. Azt az ellentétességet nemcsak konstatálják, hanem szítják is. Szenvedelmesen, a politikai agitáció egész olasz apparátusával. Bújtógatják a nép indulatát, legendákkal rémítgetik a hiszékenységet és nagyhangú fogadkozással biztatják a fanatizmust. És végigzúg az olasz nép hangulatán a szövetséges társ ellen való harag, hogy elérve célját, ráijesztvén Ausztria politikusaira, megint lelohadjon. Olyan ez a föl-fölriadó hangulat, mint a Chioggia táján néhanapján mutatkozó «piszkos tenger», amikor egyszerre csak szürke lesz a kék Adria, és zavarosak lesznek a hullámai. A jelenség valamelyes ideig eltart, azután eltűnik. Nem tudják, hogy hogyan támadt, azt sem, hogy hogyan szűnt meg! Az a politikai izgalom is nem tudni, honnan zavarja a politikai béke szépséges kék hullámait. Nem szeretik Ausztriát, csakis ezt az egy magyarázatát tudjuk. De hiszen nem szeretik akkor sem, amikor a tenger nem piszkos, hanem kéken tündöklik. Bennünket az izgalom közepette érdekel valamelyest annak a konstatálása, hogy ez az osztrák-magyar monarkiának rontó gyűlölet Magyarországot még csak nem is környékezi. Még a borvám kérdése se izgatja ellenünk az olasz hangulatot. A borvám kérdése a politikusokat foglalkozi alja, a gazdákat mozgósítja, de nem kap bele az olasz néplelkületbe. Nem ispirál rémhíresztelést, nem termel legendákat, nem hevíti az olasz romantikus fantáziát. A bujtogatás és izgatás kórusában egyetlen olyan hang se hallatszik, amely Magyarországot valamiért is, valamivel is vádolná. Az egész riadalom Ausztriának szól, s csak közvetve a monarkiának, íme, demonstráltatik Ausztria népszerűtlenségének ránk eső része. A riadalom a szövetségest támadja, de a szövetségesnek egyik fele lelke a mienk. Éreznünk kell a másik félt érő haragot, gyűlöletet. Hiábavaló a finom distingválás, amikor a gyűlölség eredetét kutatjuk. A monarkia baja nekünk is bajunk, már pedig nagyon komoly bajnak tartja az olasz néplelkület izgalmát ez a mi hisztérikus monarkiánk. *1) Akkora bajnak tartja, hogy sikra szólítja ellene legbensőbb 'félhivatalosát. A «Pol. Corr.»-t, amely olyan a cáfolgató és magyarázgató félhivatalosok közt, mint a gőzfecskendő a tűzoltóság vizipuskái közt. Csak akkor vonulnak ki vele, amikor nagy tűztől tartanak, íme, megszólalt a «Pol. Corr.» körmönfont szentimentalizmussal, és elszomorodva mondja, hogy «kínos hatást és csodálkozást kell keltenie annak, hogy Olaszország és Ausztria-Magyarország közt háborús bonyodalmak lehetőségéről beszélnek.» Azután egyenként vizsgálgatja azokat a súrlódási felületeket, amelyeken Olaszország és monarkiánk közt baj támadhatna, és kimutatja róluk, hogy azok a felületek olyan szépségesen simák, hogy lehetetlen rajtuk a súrlódás. Ez az érzelgős és komor nézésű félhivatalos közlemény bizonyára nagy meglepetést kelthet Olaszországban, ahol a politikai «piszkos tenger» jelensége épp úgy nem döbbent meg senkit, mint akár a chioggiai vizzavarodás. De attól a publikációtól a monarkia aggodalmát azoknak is kér d tisztességes emberek. Irta: Thury Zoltán. : (L'ta..nyomás tilos) — Valami különöset gondoltam, — mondta egy fiatal ember a másiknak s mosolygott. Olyanformán azonban, hogy elgondolkozott amellett s látszott a szemein, hogy nem mulatságos az, amit különösnek mondott. Éppen csak vértezte magát a mosolygással az ellen, hogy a másik esetleg kineveti. — Gyere, neked mondom el először. — Elhúzódtak. Aki még a teremben volt, nem igen figyelt rájuk. Kártyáztak egy asztal körül, amire a tömegen át csak fölágaskodva lehetett belátni, nagy pénzben; a fal mellett a széles bőrdiványokra némelyek a lábaikat is fölrakták és halkan beszélgettek; másfelé indulatos szóváltás hallszott; egy asztal fölé két emberfej borult, mintha rövidlátók lettek volna, bámulták a sakktáblát, mellettük fakó képű, kiéhezett formájú ember egy virzsimavéget rágva, révedezve, nem igen nagy figyelemmel nézte a játékot; a terem közepén pedig billiárdgolyók kocogtak s a szörnyű füstből kiválva, meg újra elveszve benne, emberek kerülgették az asztalt. A két fiatal ember behúzódott egy sarokba s az, aki valami különöset gondolt, beszélni kezdett. — Hogy ez a népség itt nagyon is vegyes, azt magad is látod. Nem gondolkozom valami bolond arisztokratikusan, hanem roszszulérzem magamat ebben a társaságban. Ahogy az így körülnézek, nemcsak, hogy egyikhez se köt semmi, hanem mindeniktől elriaszt valami. Vagy én ismerek valami fekélyt rajtuk, vagy mások beszélnek eféléről. És olyan mosolyogva, annyira tréfába véve a fogyatkozásokat, ami jellemző a morális felfogásra, ami ebben aüdösségben dühöng. Ebben a robantásban derülten tárgyalják le például azt, hogy valaki közülünk lopott, kezet fognak az illetővel s míg magukban mosolyogva mondják, hogy: tolvaj, tolvaj, leülnek vele szemben az asztal mellé kártyázni. Van itt szó például, akinek soha egy eredeti gondolata nem volt — innen is, onnan is elcsen valamit — s megbénult alak. Rettenetes az, hogy a bohémben nincs becsület. Úgy általában tudniillik... Én Istenem, az, hogy az ember küzd a mindennapi kenyérért, nem ok még arra, hogy hátat fordítson a tisztességnek. Rosszul érzem magam itt. Nincs bennem semmi abból a cinizmusból, ahogy itt felfogják az igazmondást, meg egyéb kellemetlenséget, amivel az embernek meggyűlik néha a baja. Az lenne a természetes, ha be se tenném ide a lábamat. Azonban társaság nélkül se tudok élni. Valakire, akárkire szüksége van az embernek, hogy szót váltson vele. Egyedül nagyon is egyedül vagyok. A múltkoriban például megesett velem az, hogy ültem a korcsmában ebéd után és sehogy se tudtam fölkelni az asztal mellől. Mit csináljak, hova menjek, ha bezárul mögöttem a vendéglő ajtaja? Idegenkedtem attól, hogy az utcára menjek s aztán körülbámuljak, hogy merre is induljak meg hát. Nem vár senki. Hát elkezdtem diskurálni egy ,úri emberrel, akire máskülömben nem tudok undorodás nélkül nézni. Rávitt a szükség. A társaság után érzett vágyakozás. Ez az ember, — mondják — mielőtt megnősült, az anyósának volt a szeretője. A házasság csak arra való volt, hogy az öregasszony mindig maga mellett tudja a legényt. Társaság nélkül tehát nem lehet megélni. Azonban mi áll útjában annak, hogy az ember egy, az igényeinek megfelelő társaságot hozzon össze? A tisztességes emberekét ... Ez az, amire gondoltam... A másik ember mosolygott. — Nagy arrogancia. — A fiatal ember megütközve nézett reá. — Miért? Hát például te nem szivesebben jönnél el hetenkint egyszer-kétszer ülvén társaságba, mint ide, a sokadalomba? Kevesen lennénk. Szigorúan összeválogatott kis csoport, amiben azonban egy se akadna kivetni való. Mégis csak jó az, ha az ember tudja, hogy kivel ül egy asztal mellett. Annyi ember között mindenféle akad, de a mi kis társaságunkban csak becsületes emberek volnának. Egy kis sziget volnánk az óceánban. S megközelíthetetlenek. Szegények, de korrektek, fanatikusan tisztességesek... Ha egy kéz átnyúlna az asztalon a boros palackért, tudnám, hogy tiszta... A másik kedvetlenül dunnyogott. — Jó, jó... — Nem tetszik neked a gondolat? Mai számunk 20 oldal.