Pesti Napló, 1905. október (56. évfolyam, 271-301. szám)

1905-10-01 / 271. szám

7­56-dik évfolyam. 271. szám. KLonzárási Ibse: Egha éne _ 38 fcgc. — EB. Félévre _ _ 14 a « „ Negyedévre _ 7 , — „ Egy bóra­. _ 3 , 40 ,, Egyes szám . Vidéscen_ .... ____8 EK­. ------1O „PEST­I NAPLÓ topr* hirdetések: ár« Egy szó 4 fillér, Vastagabb betűvel 8 fillér. Hirdetések milliméter számítás­­sal, díjszabás szerint Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. Budapest, 1905. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VL, Andrássy-út 27. Vasárnap, október 1. Kérjük azokat a tisztelt vidéki előfizetőinket, kiknek előfizetése szeptember vé­­gén lejárt, hogy előfizetésüket az illető postahivatalnál szívesked­­jenek minél előbb megújítani, hogy a lap szétküldésében fennakadás ne legyen. Nem hiszem! Irta: ifj. Ábrányi Somuél. Budapest, szeptember 30. Utolsó leszek­, aki elhiszem, hogy Fé­­yl'­-'tenc József inkább fogja beváltani fe­nyegetését, amire nem esküdött meg, mint megtartani az alkotmányt, melyre megesküdött. Igaz, hogy gyermekkorában nem az alkotmányosságot oltották vérébe, akik nevelték, ifjú korában nem alkotmá­nyos uralkodónak szánták, akik trónra emelték. De Ferenc József nyitott sze­mekkel ment keresztül az élet iskoláján: az alkotmányos uralkodás újjászülő ha­talmát nem könyvekből, hanem a ta­pasztalásokból tanulta meg, és az ő lel­kületében mindenkor épp oly mély volt a kötelességtudás, mint a vallásos érzü­let. Csak ez a kettő mentette meg, s tar­totta fenn őt a megpróbáltatások súlyos óráiban, csak e kettőnek köszönhette, hogy újjáalkothatta összetört, birodal­mát. Míg e kettővel összhangban ma­radt, a legnagyobb katasztrófák útvesz­tőjében is megtalálta az ariadnei fona­lat; ha e kettővel meghasonlik, meg­szűnt garázsv­essző lenni kezében, rá jogat. Mikor Ferenc József visszaállította az 1848-iki alkotmányt, s arra — az or­szággyűlés által tett módosítások után — megesküdött, tisztában volt azzal, hogy arról az Útról, melyre önként, a saját elhatározásából lépett, nem lehet visszatérés Nemcsak azért, mert­ ezt parancsolja az eskü szentsége, hanem azért is, mert ezt parancsolja az, ami Ferenc József előtt épp oly szent, mint az eskü: a fér­fiúi szó. A férfiúi szó, melyből Ferenc József nemcsak mint uralkodó, nem­csak mint ember, hanem, mint­ katona is, valóságosan a lovagkorba illő kultuszt teremtett. Ezért lett mindenekfölött tisz­telt, szinte legendás alak egész Európa szemében. Ez emelte őt mindazon Habs­burgok fölé, akik a forradalmakat csak elnyomni tudták, de sohasem tudták le­győzni. S akik éppen ezért vesztették el világtörténeti pozíciójukat, melyben a dominium mundi-ról álmodozhattak, ezért szorította őket a végzet oda, hogy csak ama nemzetek által tarthatták fenn trónjukat, melyeknek elnyomói voltak. Ferenc József tisztában volt azzal, hogy midőn esküt tett az alkotmányra, neki kell bebizonyítania azt, hogy a debreceni országgyűlésnek az a nyilat­kozata, mely szerint «Híjában volt min­den ujabb kötés, — minden újabb ki­rályi eskü az uralkodóház ajkairól egy ujabb hitszegés kezdete volt» — csak­ a múltra nézve lehetett igaz, de a­ jö­vőre nézve nem. Meglehet, hogy a mostani megpró­báltatás, mely Ferenc József ő felsége,­­mint alkotmányos uralkodó előtt meg­jelent, sokkalta súlyosabb és sokkal megrendítőbb minden eddiginél. Mert nemcsak érzelmi momentumok teszik azzá, hanem oly okok is, melyeknek az előzmények az objektivitás látszatát kölcsönzik. Hogy Ferenc József ő felsége, alkot­mányos kötelességeivel szemben le tudja győzni az érzelmi momentumokat, arról tanúbizonyságot tett már az egy­házpolitika­. Bizonyosra vehető tehát, hogy a jelen esetben is, amikor arról van szó, hogy az utolsó szál is elszakad­jon, melynél fogva a régi Habsburg-Ha­­gyományok — melyekkel Ferenc József­nek­, mikor az alkotmányra megeskü­dött, szakítania, kellett, — még valah­a visszatérhessenek: érzelmi momentu­mok, bármennyi oldalról szuggeráltat­­nak is a végletekre, döntő szerepet netre játszhatnak az uralkodói jog és alkot­mányos kötelesség mérlegelésében. De sokkal nagyobb súlylyal esnek a mérlegbe azok­ az objektíveknek látszó okok, melyeknél fogva Ferenc József ő felsége azt hiheti, s talán érzi is, hogy ő arra, amit ma a nemzet többsége kí­ván tőle, törvény szerint nincs köte­lezve, mert neki az az alkotmány,­­melyre megesküdött, ezen a téren oly pozitív jogokat biztosított, melyeket Apró kép. Irta: Fetelei István. (Utánnyol­.is tilos.) Annus levele. Nem tudok­ írni Csárám, a benyomásaim­ról. Ez oly nagyszerű. Mikor a roppant tengert megláttam a hegyekről, sírtam, iszonyú gyö­nyörű. Ezenfelül a tengervízben sziklaormon áll egy Mária-szobor. Köve már fekete. Két összetett keze imára kulcsolva, szeme égre függesztve: isteni szép. A habok tajtéka lá­gyan omlik­ le a lábáról. Mit mondjak még a kereskedelmi hajókról?­ és stb. stb., de mind e fenséges képek összefolynak a fejemben, mert minden érzésemet a szomszédunk foglalja el, kedvesem. Nagyon meg vagyok hatva. Bár itt volnál, harám. Még búsulni se lehet magunk­ban, kedvesem. Öröm, köny kettős lesz, ha kedves barátnékka­l oszthatjuk meg. Megfe­lezzük és mégis nő. Ilyen az élet! Igen. Egy fiatal leány érkezett ide hoz­zánk a múlt héten az édes­anyjával. Csónak­ban hozták (világos baju­szt, halvány lilában volt, sötétebb nyakfodorral, roppant ízletes) és a lábán ment fel a balkonos emeleti szo­bába, de azóta nem láttuk itt kinn. Az anyja fényes úri dáma, magas, előkelő, de fáradt­nak látszott. A leány is színtelen volt, csak éppen az arca csontja égett pírban és a szeme (nagyon szép szeme volt), az ajaka azonban keskeny és halvány. A lakásukat a mi hote­lünkben rendelték meg táviratilag, és igen finom utiládáik voltak. Erdélyből valók (igy tudja a felszolgáló asszonyunk), tehát jó távolról jöttek és a leány azonnal lepihent s kinyitották a ten­gerre nyíló ablakokat; azon nap elhiva a dok­tort, egy fiatal, csinos (aranyos, szőke pehely a szakála; elegáns, sötétkék, szűk ruhát hord, lakkcipőt, ezüstgombos botot, aranykeretű szemüveget) embert. Ismerősünk (mareschal Niel-rózsával udvariaskodott nekem a minap), és amikor lejött a fövényre, mosolyogva refe­rált a betegről: «Semmi komoly baj (ilyenkor simogatja a bajusza selymét), egy kis gyo­­morromlás és nagy ijedtség. Egyéb semmi. Ha­marosan kigyógyítjuk.» És csinosan bókolt nekünk. Aznap nagy zene volt a kioszkban, min­denféle trombitákkal, kinn volt a sétán az egész közönség, de a beteg leány ablakait be­tették. A doktor az estét náluk töltötte. A felszolgáló asszony élénken rajzolta le az ál­tala látott képet: «A beteg — Máriának hív­ják — felkönyökölt az ágyból s merőn nézte a doktort. Félénken, zavartan («remegő ajak­kal», a hirt hozó asszony szerint) kérte, hogy fogadjon el egy csésze teát az anyjától. És szüntelen ügyelte, nézte, csodálta a doktort és hallgatta a fecsegését. Egy ízben az any­jához fordult váratlanul és igy szólt: «Nem úgy találod-e, mama? Mily csodálatosan ha­sonlít ... ezen úr mozdulata. Amint a csészét megfogja, a kést amint tartja; a haját amint simogatja, nem emlékeztet tégedet valakire, mama? De kivált a szája mozgása... kivált... oh mama!» És erre könynyel telt meg a szeme és az édes­anyja szeme is kifényesedett a könyben. Minden indok­ nélkül persze.» A ki­szolgáló asszony beszédén igen csodálkoztunk. Nem lehetett megérteni, tudod, kedvesem. Másnap sokat beszélgettünk az esetről,­­mert az idő megromlott s a szemelgető esd bezárt mindnyájunkat a verandára. A doktort alig láttuk: «Semmi komoly baj, — mondta csinosan mosolyogva. — Aggódás valóban in­dokolatlan lenne.» A felszolgáló asszony beszé­desebb volt, mint a doktor: «A máltóságos asz­­szony, — beszélte — nem feküdt le az éjjel se. Egy karosszékben üldögélt; nézte a leá­nyát és szólt hozzá nyájasan, édesen, ha vagy, egy igét hallhatna. A leány inkább ingerült szótagokat ejt ki; izgatott: a világításra, a sötétségre, az emberi zajra, a csikorgó aj­tóra. És — tette hozzá —, a kisasszonyt ébren tartja a láz, — de az anyja dől el, mert ha­lálos fáradtság okán alig áll.» Alig ettek valamit. A doktor náluk reg­gelizett ismét. Virágot vitt neki — így, ta­vasz elején fenségesen szép La France virág­zik itt és kivált a Nifeton csodálatos hófehér parfümös flaconja. A délutánt is velük­ töltötte — s a fel­szolgáló asszony azt mondta nekünk: «A be­teg a doktort ügyeli s mosolyog is rá. Ma rózsaszín szalagot kötött a nyakára — mily sovány nyaka van — és a keze csuklójára. A haját frou-frou-ra fésülte s estére fel akart kelni. Azonban visszaesett és az anyjára nézett.» — Látod, mama, — így szólt hozzá — én meg fogok halni. Látod! ezt tudom, mama, én érzem, akárhova viszel gyógyulni, mikor Mai számunk 36 oldal.

Next