Pesti Napló, 1905. október (56. évfolyam, 271-301. szám)
1905-10-01 / 271. szám
756-dik évfolyam. 271. szám. KLonzárási Ibse: Egha éne _ 38 fcgc. — EB. Félévre _ _ 14 a « „ Negyedévre _ 7 , — „ Egy bóra. _ 3 , 40 ,, Egyes szám . Vidéscen_ .... ____8 EK. ------1O „PESTI NAPLÓ topr* hirdetések: ár« Egy szó 4 fillér, Vastagabb betűvel 8 fillér. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. Budapest, 1905. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VL, Andrássy-út 27. Vasárnap, október 1. Kérjük azokat a tisztelt vidéki előfizetőinket, kiknek előfizetése szeptember végén lejárt, hogy előfizetésüket az illető postahivatalnál szíveskedjenek minél előbb megújítani, hogy a lap szétküldésében fennakadás ne legyen. Nem hiszem! Irta: ifj. Ábrányi Somuél. Budapest, szeptember 30. Utolsó leszek, aki elhiszem, hogy Féyl'-'tenc József inkább fogja beváltani fenyegetését, amire nem esküdött meg, mint megtartani az alkotmányt, melyre megesküdött. Igaz, hogy gyermekkorában nem az alkotmányosságot oltották vérébe, akik nevelték, ifjú korában nem alkotmányos uralkodónak szánták, akik trónra emelték. De Ferenc József nyitott szemekkel ment keresztül az élet iskoláján: az alkotmányos uralkodás újjászülő hatalmát nem könyvekből, hanem a tapasztalásokból tanulta meg, és az ő lelkületében mindenkor épp oly mély volt a kötelességtudás, mint a vallásos érzület. Csak ez a kettő mentette meg, s tartotta fenn őt a megpróbáltatások súlyos óráiban, csak e kettőnek köszönhette, hogy újjáalkothatta összetört, birodalmát. Míg e kettővel összhangban maradt, a legnagyobb katasztrófák útvesztőjében is megtalálta az ariadnei fonalat; ha e kettővel meghasonlik, megszűnt garázsvessző lenni kezében, rá jogat. Mikor Ferenc József visszaállította az 1848-iki alkotmányt, s arra — az országgyűlés által tett módosítások után — megesküdött, tisztában volt azzal, hogy arról az Útról, melyre önként, a saját elhatározásából lépett, nem lehet visszatérés Nemcsak azért, mert ezt parancsolja az eskü szentsége, hanem azért is, mert ezt parancsolja az, ami Ferenc József előtt épp oly szent, mint az eskü: a férfiúi szó. A férfiúi szó, melyből Ferenc József nemcsak mint uralkodó, nemcsak mint ember, hanem, mint katona is, valóságosan a lovagkorba illő kultuszt teremtett. Ezért lett mindenekfölött tisztelt, szinte legendás alak egész Európa szemében. Ez emelte őt mindazon Habsburgok fölé, akik a forradalmakat csak elnyomni tudták, de sohasem tudták legyőzni. S akik éppen ezért vesztették el világtörténeti pozíciójukat, melyben a dominium mundi-ról álmodozhattak, ezért szorította őket a végzet oda, hogy csak ama nemzetek által tarthatták fenn trónjukat, melyeknek elnyomói voltak. Ferenc József tisztában volt azzal, hogy midőn esküt tett az alkotmányra, neki kell bebizonyítania azt, hogy a debreceni országgyűlésnek az a nyilatkozata, mely szerint «Híjában volt minden ujabb kötés, — minden újabb királyi eskü az uralkodóház ajkairól egy ujabb hitszegés kezdete volt» — csak a múltra nézve lehetett igaz, de a jövőre nézve nem. Meglehet, hogy a mostani megpróbáltatás, mely Ferenc József ő felsége,mint alkotmányos uralkodó előtt megjelent, sokkalta súlyosabb és sokkal megrendítőbb minden eddiginél. Mert nemcsak érzelmi momentumok teszik azzá, hanem oly okok is, melyeknek az előzmények az objektivitás látszatát kölcsönzik. Hogy Ferenc József ő felsége, alkotmányos kötelességeivel szemben le tudja győzni az érzelmi momentumokat, arról tanúbizonyságot tett már az egyházpolitika. Bizonyosra vehető tehát, hogy a jelen esetben is, amikor arról van szó, hogy az utolsó szál is elszakadjon, melynél fogva a régi Habsburg-Hagyományok — melyekkel Ferenc Józsefnek, mikor az alkotmányra megesküdött, szakítania, kellett, — még valaha visszatérhessenek: érzelmi momentumok, bármennyi oldalról szuggeráltatnak is a végletekre, döntő szerepet netre játszhatnak az uralkodói jog és alkotmányos kötelesség mérlegelésében. De sokkal nagyobb súlylyal esnek a mérlegbe azok az objektíveknek látszó okok, melyeknél fogva Ferenc József ő felsége azt hiheti, s talán érzi is, hogy ő arra, amit ma a nemzet többsége kíván tőle, törvény szerint nincs kötelezve, mert neki az az alkotmány,melyre megesküdött, ezen a téren oly pozitív jogokat biztosított, melyeket Apró kép. Irta: Fetelei István. (Utánnyol.is tilos.) Annus levele. Nem tudok írni Csárám, a benyomásaimról. Ez oly nagyszerű. Mikor a roppant tengert megláttam a hegyekről, sírtam, iszonyú gyönyörű. Ezenfelül a tengervízben sziklaormon áll egy Mária-szobor. Köve már fekete. Két összetett keze imára kulcsolva, szeme égre függesztve: isteni szép. A habok tajtéka lágyan omlik le a lábáról. Mit mondjak még a kereskedelmi hajókról? és stb. stb., de mind e fenséges képek összefolynak a fejemben, mert minden érzésemet a szomszédunk foglalja el, kedvesem. Nagyon meg vagyok hatva. Bár itt volnál, harám. Még búsulni se lehet magunkban, kedvesem. Öröm, köny kettős lesz, ha kedves barátnékkal oszthatjuk meg. Megfelezzük és mégis nő. Ilyen az élet! Igen. Egy fiatal leány érkezett ide hozzánk a múlt héten az édesanyjával. Csónakban hozták (világos bajuszt, halvány lilában volt, sötétebb nyakfodorral, roppant ízletes) és a lábán ment fel a balkonos emeleti szobába, de azóta nem láttuk itt kinn. Az anyja fényes úri dáma, magas, előkelő, de fáradtnak látszott. A leány is színtelen volt, csak éppen az arca csontja égett pírban és a szeme (nagyon szép szeme volt), az ajaka azonban keskeny és halvány. A lakásukat a mi hotelünkben rendelték meg táviratilag, és igen finom utiládáik voltak. Erdélyből valók (igy tudja a felszolgáló asszonyunk), tehát jó távolról jöttek és a leány azonnal lepihent s kinyitották a tengerre nyíló ablakokat; azon nap elhiva a doktort, egy fiatal, csinos (aranyos, szőke pehely a szakála; elegáns, sötétkék, szűk ruhát hord, lakkcipőt, ezüstgombos botot, aranykeretű szemüveget) embert. Ismerősünk (mareschal Niel-rózsával udvariaskodott nekem a minap), és amikor lejött a fövényre, mosolyogva referált a betegről: «Semmi komoly baj (ilyenkor simogatja a bajusza selymét), egy kis gyomorromlás és nagy ijedtség. Egyéb semmi. Hamarosan kigyógyítjuk.» És csinosan bókolt nekünk. Aznap nagy zene volt a kioszkban, mindenféle trombitákkal, kinn volt a sétán az egész közönség, de a beteg leány ablakait betették. A doktor az estét náluk töltötte. A felszolgáló asszony élénken rajzolta le az általa látott képet: «A beteg — Máriának hívják — felkönyökölt az ágyból s merőn nézte a doktort. Félénken, zavartan («remegő ajakkal», a hirt hozó asszony szerint) kérte, hogy fogadjon el egy csésze teát az anyjától. És szüntelen ügyelte, nézte, csodálta a doktort és hallgatta a fecsegését. Egy ízben az anyjához fordult váratlanul és igy szólt: «Nem úgy találod-e, mama? Mily csodálatosan hasonlít ... ezen úr mozdulata. Amint a csészét megfogja, a kést amint tartja; a haját amint simogatja, nem emlékeztet tégedet valakire, mama? De kivált a szája mozgása... kivált... oh mama!» És erre könynyel telt meg a szeme és az édesanyja szeme is kifényesedett a könyben. Minden indok nélkül persze.» A kiszolgáló asszony beszédén igen csodálkoztunk. Nem lehetett megérteni, tudod, kedvesem. Másnap sokat beszélgettünk az esetről,mert az idő megromlott s a szemelgető esd bezárt mindnyájunkat a verandára. A doktort alig láttuk: «Semmi komoly baj, — mondta csinosan mosolyogva. — Aggódás valóban indokolatlan lenne.» A felszolgáló asszony beszédesebb volt, mint a doktor: «A máltóságos aszszony, — beszélte — nem feküdt le az éjjel se. Egy karosszékben üldögélt; nézte a leányát és szólt hozzá nyájasan, édesen, ha vagy, egy igét hallhatna. A leány inkább ingerült szótagokat ejt ki; izgatott: a világításra, a sötétségre, az emberi zajra, a csikorgó ajtóra. És — tette hozzá —, a kisasszonyt ébren tartja a láz, — de az anyja dől el, mert halálos fáradtság okán alig áll.» Alig ettek valamit. A doktor náluk reggelizett ismét. Virágot vitt neki — így, tavasz elején fenségesen szép La France virágzik itt és kivált a Nifeton csodálatos hófehér parfümös flaconja. A délutánt is velük töltötte — s a felszolgáló asszony azt mondta nekünk: «A beteg a doktort ügyeli s mosolyog is rá. Ma rózsaszín szalagot kötött a nyakára — mily sovány nyaka van — és a keze csuklójára. A haját frou-frou-ra fésülte s estére fel akart kelni. Azonban visszaesett és az anyjára nézett.» — Látod, mama, — így szólt hozzá — én meg fogok halni. Látod! ezt tudom, mama, én érzem, akárhova viszel gyógyulni, mikor Mai számunk 36 oldal.