Pesti Napló, 1906. május (57. évfolyam, 119-148. szám)
1906-05-01 / 119. szám
A nemzetgyűlés. Budapest, április 30. Megszólalt a nemzet, ítéletet mond, mint a múltnak és jövendőnek bírája. Nem, igaz, hogy a múltat s jövendőt már megbünhödte e nép. Csak éppen a múltnak bűneiért szenvedtünk meg, de a jövendőt meg akarjuk óvni a, bűntől. A jövendőt a, nemzet meg akarja, menteni a maga számára. Ez a mentés az új országgyűlés dolga. Minden szavazat, amelyet a választók most leadnak, fogadkozás a nemzet jövendője dolgában. A nagy alkotmányozó országgyűlések óta ez az első olyan országgyűlés, amely a gondviselés dolgát végzi. A nemzetijövő intézését. Vájjon megihletibe-e ez a tudat a választókat? Vájjon meg fogja ihletni a választottakat? Ma volt a választások főnapja, a mai eredményből megformálhatjuk a végső eredmény képét. A nemzet többségre juttatta a függetlenségi pártot. A váluma félreérthetetlen. Nem azt jelenti, hogy most már,talán már holnap, le kell térnünk a közjogi alapról, hanem azt, hogy a mai közjogi alap nem egyéb az önállóságba való átmenetnél. A nemzet elítélte a közjogi dogmatizmust és szentesítette a reálpolitikát. A hatvanhetes alap mint dogma megbukott, a függetlenség, mint az államélet ideálja, a reálpolitika eszményévé avattatott. Leszáll itt alatt a dogmák magaslatából, ahol csak addig volt hűlve, amig a másik, a győzedelmes közösügyes dogma mindenhatóságával szemben elméleti tiltakozásképpen kellett szerepelnie. Ala a nemzet nagy többsége, azt manifesztálta, hogy a függetlenségi eszme már nem tiltakozás a közjogi állapot ellen, hanem hogy ez a mostani közjogi állapot arra való, hogy annak az eszmének diadalát szervezze. A függetlenségi reálpolitika a szervezés dolgát nem ronthatja el azzal, hogy fanatikusan türemetlenkedik. Tisztában kell vele lennie, hogy az átmenet nem végcél, hogy tehát az átmeneti időben nem érvényesítheti a végleges célokat, hanem csakis előkészítheti őket. És tisztában kell lennie azzal is, hogy az ilyen, hatalmas átmenet, az ilyen nagyszerű szervezés, az ilyen életbevágó előkészület idejét nem lehet előre körülhatárolni. Az ilyen átmenet addig tart, amíg a megoldás be nem következik. A függetlenségi politika eszménynek hirdetése, eszményért való agitáció volt addig, amíg a közjogi dogma, megdöntésén kellett munkálkodni, ele az eszmény győzedekne előkészitő gyakorlati politikájává kell lennie, mihelyt az a dogma megdőlt, s a, győzelem szervezés© lehetővé vált. Ez az, amit uj jelszóval úgy fejeznek ki, hogy ..hajtvaniletés alapon negyvennyolcas politika/1. A szavazó urnák elé sereglett nemzet most ezt a politikát szentesítette. Megadja a függetlenségi párnak az abszolút többséget. Annak a függetlenségi pártnak, amely függetlenségi reálpolitikát akar csinálni. Jól jegyezzék meg ezt maguknak azok, akik a megsemmisített Tisza-rendszer és a fölborult abszolutizmus romjai alól vádaskodó gúnyolódással azt hangoztatják, hogy a függetlenségi párt átvedlett hatvan hetes párttá, hogy régi elveit föladta, s a benne hívőket elárulta. Árulásról már azért sem lehet szó, mert hiszen a nemzet éppen a függetlenségi reálpolitika vállalása után juttatta a függetlenségi pártnak a többséget. A nemzet tudta, hogy a negyvennyolcas párt mire vállalkozott, s a nemzet éppen ezt a vállalkozást szankcionálta. A nemzet tisztán látja a régi hatvanhetes politika és az új függetlenségi reálpolitika közt való különbséget. Amaz a közjogi alapot dogmává merevítette, s a közjogi alap megváltoztatására való törekvést forradalmi törekvésnek mondotta , Amez azon a közjogi alapon, mint tényleges alapon, a függetlenségi eszme megvalósítását készíti elő. Számít a mai megvalósítás tagadhatatlan lehetetlenségeivel és előkészíti a jövendő megvalósítás lehetőségeit. Természetes, hogy a koalíció hatvanhettes pártjai nem segítik ebben a munkájában, de az ő ellenkezésük nem dogmatikus, hanem célszerűségi okokból fakad. Hatvanhétés Negyvennyolc kiszabadultak a dogmatizmus merevségéből és célszerűségi kérdésekké lettek. S a nemzet többsége a célszerűség nevében a negyvennyolc mellé csatlakozott, előtte és puha, szőke haj világért feléje. Lebegett, tündökölt, majd az árnyak között fi kiszállt a magasságba és sugaras szépségben elúszott fölötte. Oláh felszökött roskadtságából és karjait kitárta, hogy megölelje megtalált, elsuhant szerelmét, de elsötétedett körülötte minden és az éjszaka ráborította komor, vak leplét... Ezután mindig vele voltak az álmodozások. A magányos órák pillanatai, halk, de mégis lázas élettel perdültek le benne és a képzelete ilyenkor kavargó egymásutánban sodorta előtte a néma látomásokat. Néha, egész alakjában állott előtte a leány és szólt hozzá, áhitatos vallomásokkal áldozott előtte, de ő csak állott, némán, mozdulatlan, az" éjszaka szivében és ilyenkor Oláh vad gyűlöletre ébredt. Máskor csupán a koronás homloka lebegett meg előtte, gondolatok világítottak le róla, melyek — érezte— az üzenetét hozták és az agya belezsibbadt a töprengésbe, de a Rejtelmet megfejteni nem tudta. Egy szerelmes éjszaka az Íróasztala mellett ült. A virágok tavaszi nászából neki is jutott. Nagy orgonacsokor lélekzett mellette, Oláh újra ott járt az akác után és belemerült a futó pillanatok gyönyörűségeibe, amikor először látta a leányt, — de csak a lelkét érezte a találkozásnak, csak a leány szemeinek sugaras forróságát, csak a kincses hajának illatát, selymes finomságát érezte; ő maga, az alakja ebben a káprázatban elillant. És a leány ekkor váratlan meglátogatta . . . Megszorította Oláh kezét, meleg, kicsiny kezével átkulcsolta és benne pihentette sokáig. A Szerelem. (Utánnyomás tilos.) Irta: Révész Béla, egymást, Oláh ment, bandukolt, a buja sátorban és kereste a szerelmét. És találkozott Oláh megigézve bámult a plein-air szépségekre, amint ringtak, fölragyogtak előtte. Ölébe eresztette a palettát és a hegyoldalról lenézett a kék árnyakkal titkos, heves lényutakkal teleszántott tölgybe, a tekintetét ráemelte a sugaras fejű erdőkre, befúrta a tölgyek közé, ahol komor kodó, fekete szinek bujvele ... az akárut elején fehér ruha villant Egy fiatal leány közeledett, mellette egy öregebb nő ment. Oláh megállt és rábámult a fehér leányra. És azjött feléje, mint álmainkban a legszebb álmunk. Puha, selymes aranykorona volt a fején, az ajaka piros volt, mint a szive vére. Oláh meghökkent s mire fölocsúdott, a leány az akác után eltűnt. Alkonyodott, mikor a városba ért. Egy fiatal utcán keresztül ment hazafelé. A büszke dostak. Fáradtan dűlt le a földre, hanyatt terültet szagos fűben, forró feje fölött vadrózsabokor ingott és bókolt. A tavaszi föld ölelgette Oláh fiatal testét. A mélységekből feltört a friss élet forradalma, paskolta, energiákra ébreszthette az egymásra ágyazott, szendergő földrétegeket, a porszem, a rög, a begy, az egész föld lázadt és áradozva lehelte új fiatalságát a levegőbe. Oláh remegett, a szíve szilaj lüktetéssel ijesztgette. Két kezével görcsösen belekapott a földbe és kúszott a hátán, ráháló nyugtalansággal, a vadrózsa-bokor alá, mely hívta. Szirmokat dobált az arcára és szűz illatával hajtogatta érintetlen szivét, mely kívánta, kereste a szerelmet. . . " Mikor Oláh elindult a hegyoldalon, ődöngő volt a járása, acélos teste roskadt a perjedelmiektől, amelyek érvényeskedve szakadtak ki vágyaiból és forró fantomokkal jobbantották képzelétét. Fehér sátor elé jutott, vékony mezei útra, az akáclombok összeborultak fölötte, roskadó ágaik, mint állomos karok megkeresték egymást és az akácvirágok nászos gyönyörűségben ölelgették fiatal utca, mosolygott. A tavaszi nap bucsus sugaraival ostromolta az utca tide arcát. Az uj paloták délcegen sorakoztak egymás mellett és a tavaszi gyönyörűségektől csillogtak a szemeik, a nagy, széles ablakok. Az új koszorúban a piros gránitkockák harmatosak voltak. Az emberek ballagtak, futottak a palotá alatt — és senki se volt Oláh körül,, a kocsik kocogtak, robogtak a gránitkockákon — és Oláh nem hallotta . . . csak magamagát látta, csak a lelke zsongását hallgatta. Érzései egymásba hajoltak, egységessé erősödtek és az egyetlen érzés, a vágyakkal szárnyas szenvedély terelte magányos útján, a leány felé . . . • Mikor hazaért, beleroskadt egy karosszékbe és kicsiny műterme benépesedett az alkonyat árnyaival, meggyötört a gyárnak fáradt képzelődéseivel. Belémerengett a homályba, mely nőtt, ködösödött körülötte és rászakadt a nesztelen csöndnek beszédes ideje. A szive megszólalt, titokzatos, bús énekek szállottak fel belőle és fiatal, tiszta életének minden ismeretlen gyönyörűsége megzengett benne ... A homály méhe ekkor megnyílott 57-dik évfolyam. 119. szám. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre____28 .ror. — fill. Félévre_____ 14 . — , Negyedévre — 7 . — , Egy Lóra-----2 , 40 , Egyes szám______8 fill. Vidéken _________ 10 „ Apró hirdetések ára: Egy szó 4 filér, vastagabb betűvel 8 fillér. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. Budapest, 1900. Szerkesztőség és kiadóhivatal, VI., Andrássy ut 27. Kedd, május 1. Mai számunk 36 oldal.