Pesti Napló, 1907. május (58. évfolyam, 104-129. szám)

1907-05-01 / 104. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész éne____28 kor. — fill. Felérre________14 . — , Kegyedésre — 7 . — Egy hóra _ _ 2 , 40­­­58-dik évfolyam. 104. szám Egyes szám_________10 fill.PEST­I NAPLÓ Apróhirdetések ára: Eg­y szó 4 fillér, vastagabb betűvel 8 fillér. Hirdetések milliméter számítás­sal, díjszabás szerint. Megjelenik hétfő kivételével naponkint, ünnep után is. Budapest, 1907. Szerkesztőség és kiadóhivatal: V­., Andrássy-ut 27. Szerda, május 1. Május. Budapest, április 30. A szabványos frazeológiába meg­fontolás és ellenőrzés nélkül beiktatták a „vörös május“ szólamot. A szocialis­ták büszkén vállalták ünnepüknek ezt a m­űkifejezésszerű elnevezését, a polgári társadalom, pedig jó ideig úgy tett, mint­ha rémüldözne május elsejétől, amiért a neve olyan kellemetlenül jelképes. Azóta a szocialisták meggyőződhettek róla, hog­y annak a büszkeségüknek nin­csen magva, a polgári társadalom pedig meggyőződhetett róla, hogy május el­seje csak ártatlan konvenció. A híres kommunnisztiku­s kiáltvány végső szóla­mának konvencionális jelképezése. Már maguk a komoly szocialisták sem tart­ják egyébnek, és ki­­is mondották, hogy a szocialista tábor ott, ahol azt látja, hogy ennek a konvenciónak betartása nehézségekbe ütközik, ne erőszakolja a májusi ünneplést. Ez az úgynevezett vörös május érdekes tünete annak, hogy a szocialista tá­bor is n©Picsák a propa­ganda, nemcsak a szervezet, hanem a külsőségek dolgában is egyházi recipét követ. A szocializmust a sokaság szá­mé­ra olyan hitvallássá formálta, ame­lyet valóságos felekezeti szervezet kezel, s amely a maga szentséges dogimáival, szertartásaival, egyházi szervezetével a megtérített hi­veket együtt tartja, s ne­kik a hit malasztját biztosítja. Megvan a bibliájuk, megvan a val­­lás alapí­tó prófétájuk, vannak már szent­jeik is. Dogmáik szentek és sérthetetle­nek, s jaj azoknak, aki vét ellenük. Ki­­tagadtatik, kiátkoztatik. S az átok fo­ganatosítása ugyanúgy történik, mint ahogy a középkorban az egyházi átkot foganatosították. Az eretneket bojkott éri, amely lehetetlenné teszi számára a megélhetést. Üldözik, hajszolják, sa­nyargatják. Van szentszékük, vannak papjaik, hittérítőik, vannak szabványos szertartásaik, vannak professzióik egy­házi zászlókkal és jelvényekkel. Frazeo­lógiájuk javarésze a hitetlenek ellen való harcra buzdít, s a „kapitalista“ s a „polgári“ szavaik ugyanannyi gyűlöletet fejeznek ki, mint például a gyaur, vagy a pogány, vagy a hitetlen. A társadalmi forradalmat szakasztott úgy prédikál­ják, mint annak idején a barátok a ke­resztes hadjáratot, és jelvényük is van, amelyet mellükre tűznek. Vannak szent­­irá­zmagyarázóik, vannak dogmát fejte­gető egyházatyáik, és van martirologiá­­juk. Természetes­, hogy sátoros ünne­pekre is szükségük volt, kimondották tehát a párisi zsinaton, hogy május el­seje lesz a főünnep. Az egyházi szerve­zet és egyházi rendszer igen alkalmas a sokaságon való uralom biztosítására, hanem azért ez a hathatós rendszer sem akadályozhatja meg azt, hogy szent parancsok puszta konvenciókká ne ala­kuljanak. Ilyen konvencióvá lett május elseje. Egyházi szokássá, amelyet lehe­tőleg megtartanak a szocialista felekezet óhitűjei és szkizmatikusai is. Az egye­sültek és nem egyesültek, a síiták és a szunitá­k, a dogmatikusok és a refor­máltak, az ortodoxok és a neológok, a nemzetköziek és a nemzetin csillogók. Jómagunk a vallási türelem szem­pontjából is jónak tartjuk, ha a szocia­lista ünnep megünneplését a más vallá­snak nem zavarják meg, és megünnep­lését mindenütt megengedik. Kár azt latolgatni, hogy a vörös május ugyan mit is jelképez, teljesen elég annak venni, ami valójában: konvencionális társadalmi jelenségnek. A polgári­ társa­dalom nagyon sok izgatottságtól meg­­kímélhette volna magát, ha május else­jét csakis így értékelte volna. S ha so­hasem feledkezett volna meg arról, hogy május elsejének megünneplése tulajdon­képpen már régebben neki is konven­ciója. Világszerte a tavaszi hangulatnak ünnepe volt, és májusi fát állítottak, dí­szítettek, fölbokrétáztak, fölpántlikáz­tak már akkor is, amikor még nem volt szocialista dogma .Hadd lobogjon a má­jusi fákon piros kendő, piros pántlika is! Hadd ünnepeljek a tavaszi áhítatot, a kikelet reménységét azok is, akiknek társadalmi kitagadottságuk százszorta több okot ad rá, hogy szerelmetesek le­gyenek az ígéretes tavaszba. A polgári társadalomnak velük együtt kellene ün­nepelnie május elsejét. Ne motropolizál­ Szalad a föld. Irta: Sas Ede. (Utánnyomás tilos.) "­ Lassan, lassan, kinyitott hát az idő. Az utolsó fehér folt is eltűnt a mezőről, a hegy­oldalakból; messze feketélik a zsiros ugat; frissen hányja ki a fejét az őszi vetés, gyö­nyörűséggel töltvén el a sziveket biztató, ne­vető szik­ével. Azt tartja a példaszó: nem eszi meg a farkas a telet, így mondják a ta­pasztalt öregek, amikor még szent Kará­csony tájt is vidám napsütésben járunk. No, az idén igazán nem ette meg. Próbára tett bennünket ugyancsak, sőt nem is akart tő­lünk elszakadni, akárcsak valami nehéz nya­valya, amely oly makacsul befészkelte ma­gát a csontjainkba, hogy semmiféle ezerjólű, semmiféle tudós asszony nem bir vele. De a jó Isten felhőkergető, gondűző napja mégis csak győzedelmeskedik. Igaz ugyan, hogy nehezen. Mert még most is kegyetlenül hű­vös szelek fütyüldeznek a határban. S regge­lenként még meg is hártyásodik a kút mel­lett kiöntött viz és egyéb pocsolya. De azért a fák, — kivált az elbizakodott fiatalja, — vakmerően nekifognak a rügybontásnak. A piros bogarak, a­z Isten tehénkéi, elevenen nyüzsgő gyűlést tartana­k­a déli verőn. A ve­rebek pedig, akiknél legkönnyebben áll a jókedv, olyan lármás örvendezést visznek véghez a vén, ágas-bogos fákon, mintha már nyár dereka volna. Ők már bizonyosra ve­szik, hogy az idén is megkapják az ő tavalyi abroszukat a tablón... Csak­ az ember —­ az ember szánja rá magát legnehezebben a bi­zakodásra, az örvendezésre. Az ember szívé­ről enged le leglassabban a vastag jégkéreg. Az ember tudja, hogy aratásig, szüretig, de nagy idő van még, addig de sok csapás sújt­hatja még kicsendü­lő, édes reménységeinket. Bizony, bizony, a fűt, fát, minden teremtett állatot, az egész mindenséget, hangos ujjon­­gásra bir a tavasz — miért van az mégis, hogy az ember lelkével bir legnehezebben a vigasztaló, csalogató napsugár? II. A város szélén eleinte szeliden emelked­nek a dombok, majd mindig magasabb és magasabb hegyek következnek, itt-ott egy­­egy olyan m­eredek, csupasz, szakadékos orom is ágaskodik az ég felé, amelynek kö­veire még a szőlőtőke sem bír fölkapasz­kodni. Pedig be szeret magasra törni a ve­nyige! Ám mégis különbözik az emberiség nagy kapaszkodóitól, mert azok, mennél stréberebbek, annál üresebbek; a derék ve­nyige pedig, mennél magasabbra kapaszko­dott, annál nemesebb italt terem. A dombok­ról belátni az egész várost, amely egyre ter­jeszkedik; utcáit, házsorait, lármás, forrongó életét egyre kisebb tolja a hegyek mélázó csöndességébe. Mert mai napság­ a vidéki városkákban sem látjuk meg azt az idilli békességet, amiről a régi írók levendina­­szagú és muskátlivirágos könyveiben oly szép dolgokat olvastunk. A bogárdünnyögés, a tücsökcirpelés, a madárcsicsergés világában idehallik a villamos vasút csilingelése, a szünetlen kocsirobogás, a gyárkürtök bugása, amelyek fekete fátyolt lengetnek a kék ég alatt, mint valami ellenséges hadsereg zász­laját, amely betört ide és birtokába vette ezt a világvárosoktól távol eső völgykatlant is. Az ember szinte érzi azt a nyugtalanságot, azt az életküzdelmet, azt a lázat, amely a városból lassan-lassan a mezőkre, a he­gyekre is átterjed. Hiszen a föld népének szerény hajlékai, a parányi kunyhók ma már nem a boldog, igénytelen elégedettség fészkei. A bogárhátú házikók födeleit súlyos aggodalmak sóhajtásai emelgetik; gazda, zsellér, napszámos mindig redőzöttebb hom­lokkal, mindig sötétebben összevont szemöl­dökkel lát a munkájához. Figyeljük csak meg: ma már nem fütyü­­észve, dalolva, de mindig némábban, mindig kedvetlenebb­ül végzi dolgát a munkás. Csak a madárlelkű leánynépség viháncol a szőlőpástya közt, mint akiket nem érintett még meg a gondok szele. Délebéd utáni pihenő alatt lapokat ol­vasnak, vasárnaponként egyre gyüléseznek, sorsuk javításáról tanakodnak: ha lehet, szépszerivel; ha másképpen nem megy, hát erővel. Elégedettség? Békesség? A lelkek nagy, mély csöndessége? Mese az ma már csak, mese! Olyan régen volt, hogy talán nem is igaz ... Lázát, viharait, forradal­mát ide küldi a venyigék közé a város, hogy, szinte remegni látszanak belé a töméntelen, nagy hegyek,­hogy szinte, azt várjuk, mikor c­­ak tűzhányókká, mikor nyitják meg Aresinya krátereiket, mikor öntik el a lávájukkal azt a gyanútlan virulást. körülötte végbemenő óriás változásról is sejtve, ma is úgy fakad a rügy, úgy a virág az örök, változatlan természet ölében," mint valaha, régen, nagyon régen... ’mai számunk 32 v­ra.

Next