Pesti Napló, 1908. január (59. évfolyam, 1–27. szám)

1908-01-01 / 1. szám

­ Kérjük azokat a tűzték­ vidéki előfizetőinket, kiknek előfizetése december vé­gén lejárt, hogy előfizetésüket az illető postahivatalnál szívesked­jenek minél előbb megújítani, hogy a lap szétküldésében fennakadás ne legyen. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: tfist tvre___28 kor. — fill. »élésre________14 . _ , negyedéire — 7 , — , itjbér» 2 ■ 40 , tire* iz lm_________to fill. 59*dik évfolyam. 1. szám. ■eljelenik bétfi kivételével naponkint ünnep után is. PESTI Apróhirdatóink ára Egry szó 4 fillér, vastagabb betűvel 8 fillér. Hirdetések milliméter szémitáe* sál, díjszabás szerint. Budapest, 1908. Szerkesztőség és kiadóhivatal.­ VI., Andrássy-ut 27. Szerda, január 1. Uj esztendő. Budapest, december 31. Minden uj esztendőt egész bokré­tára való reménységgel fogadunk. Senki sem tudja, hogy miért, de mindenki végzetszerű bizalommal hiszi, hogy az esztendő fordulása a sorsot is jóra for­dítja. Hittel és reménységgel vagyunk tele most is. Szomorú esztedhtőt ha­gyniuk magunk mögött és éppen ezért még a szokottnál is erősebb hittel vár­juk az új esztendő csudatételét. Szükségünk van rá. Sokan vannak az országban, akik nem úgy szeretnék látni a dolgok folyását, mint ahogy folynak. Mást vártak, mást reméltek. A politikai égboltozaton tündöklő csillár­­ok tűntek fel. Ragyogásuk bearanyoz­ta a látóhatárt. A perspektíva nagysze­rű fényben tündökölt és mindenki a csillagokat nézte és betelt a ragyogá­sukkal. A csillagok azonban lidércfény tű­nő szikrásnak bizonyultak. Nem volt igazi csillag, nem volt igazi fény, nem volt igazi ragyogás. Megtévesz­tettek bennünket. Ezek a csillagok nem világítottak, ezek a csillagok nem voltak csillagok. És most nézzük az eget és várjuk az új csillagokat, az igaziakat, amelyekben talán nem fo­gunk csalatkozni. És reménykedik mindenki és jobb­ra fordulást várnak mindenütt. Nyo­masztó gond, megnehezült élet terhei keserítik meg a lelkeket. A gond bevo­nult oda is, ahol eddig nem ismerték és ahol eddig is mindennapos volt, immár kezd elviselhetetlenné válni. Aggódó fé­lelemi kapja meg a szíveket: hová fog ez fejlődni? Meddig tart a feszültség, meddig a kínos bizonytalanság, amely derékon töri a munkakedvet és útját állja az egyén boldogulásának? Az élet kálváriáján a szenvedések állomásai megszaporodtak és a kereszt megsúlyo­­sodott. Az ember gyötrődéssel zárja a keserves utat és várja a boldog meg­szabadulást. Honnan, merről? És mindenki be­letekint az új esztendő ismeretlen mesz­­szeségébe és ott keresi az üdvözülést, a fordulatot, így csalja magát az ember mindig ezer pont és kétségbeesés kö­­zött és igy hiteti el magával, hogy ha fordul az esztendő, fordul a szerencse kereke. A sok csalódás nem lépett meg A bán programmra. Irta,­ báró Bánffy Dezső. Budapest, december 31. Rakodczay bán programmot adott Zágrábban; a bán adott programmal a közjogi vonatkozásban, és nem a ma­gyar kormány. Már ebben a tényben benne van a magyar állam egységének nagy sérelme. Az az állami közösség, mely száza­dok történeti fejlődésén alapult és me­lyet az 1868. évi XXX.­­cikk is kifeje­zésre juttat, azt parancsolta volna, hogy a magyar kormány nyilatkozzék első­sorban a horvát-szlavón országok­nak nevezett nyolc vármegye területén előállott és föltétlen rendezést paran­csoló tarthatatlan helyzet mikénti ren­dezésének kérdésében. Az 1868. évi XXX.­­cikkel biztosított tartományi jellegű autonómia törvényes keretein és korlátain túlterjedő hatáskört ragad­ta magához a bán ebben, mikor a ma­­gyar állam kiegészítő részét képező hor­­vát-szlavén területnek az egységes ma­­­­gyar államhoz való közjogi viszonyáról­­ nyilatkozik. Kétségtelen, hog­y el lehet és el kell fogadni, hogy amit Rakodczay mondott, az a Wekersie-kormány állás­pontját képviseli, de a magyar állam egységes jellegének sérelme nélkül eb­ben a nagy kérdésben, mely első­sorban a magyar állam állami jellegének egy­ségét érinti, a kormány terveit nem Zágrábból kellene meghallanunk, ha­nem itt Budapesten, a magyar képvise­lőházban, a miniszterelnök szájából kel­lene megértenünk. Már ebben a tényben a drávántúli széthúzó törekvések képviselőinek győ­zelmét lehet látnunk és engedményt fel­állított követeléseik javára. A bán, mint a király által a magyar állami mi­niszterelnök javaslatára, a magyar kor­mány felelőssége mellett kinevezett ve­zetője a horvát autonóm ügyeknek, az állami közösséget, az állami egységet érdeklő kérdésekben nem képviselhet önálló politikát, sőt ellenkezőleg, nem lehet egyéb, mint a magyar kormány politikájának a végrehajtója. Ez a fel­fogás jutott a magyar képviselőházban az előző időkben ismételten kifejezésre, ha nem egyszer a múltban a horvát­­szlavón területen összeütközések tör­téntek. Egész sorát az idézeteknek le­hetne ideiktatni azokból a beszédekből és felszólalásokból, melyek nem egyszer elhangzottak gróf Apponyi Albert, Kossuth Ferenc, Ugrón Gábor és sok mások ajkairól. Mindig vádolták az akkori kormányokat azokért a gyenge­ségekért és engedményekért, melyeket a múltban magának megengedett. Akkor az ellenzéki padokról beszélve mindig igen sok volt, ami a horvát-szla­­vón nyolc vármegye együttes autonómiá­jának átengedve lett, és ma a Rakod­czay programmja énelmében úgy ala­kul a helyzet, hogy a régi kormányok az 1868. évi XXX. tcikkel biztosított autonóm jogokat sem adták meg a ho­r­­vátoknak, tehát most már eljött az ide­je, hogy a horvátok állítólag jogos igé­nyei kielégíthessenek. Kielégíthessenek pedig egy oly kormány idejében, amely kormányban döntő szavuk van azoknak, akik a múltban a meg nem engedett, törvényileg nem biztosított engedmé­nyekért is vádolták az akkori kormá­nyokat. .­­ Az 1868. évi XXX.­­cikk kétségte­lenül az akkori idők nyomása alatt jött létre; kétségtelenül az abszolút kor­m­­ányt követő helyzetben sok tekintet­ben a viszonyokat nem ismerő tájéko­zatlanság következménye volt és szem­ben a történelmi fejlődéssel, az állami egység rovására a közösség kifejezésé­nek hangoztatása mellett­­ oly autonó­miát biztosított a horvát-szlavón terüle­ti nyolc vármegyének, mely már létre­jötte percében magában rejtette ama nehézségek magvait, melyek főként azért, mert az egymásután következő kormányok a horvát-szlavén területen alakuló viszonyokat figyelmük és ellen­őrzésük tárgyává nem tették, természet-éé­­szerűen vezethetett oda, ahol ma va­gyunk. Az állami egység,­az állami kö­zösség rovására ellenőrizetlenül nőttek nagyra a paritás gondolatai. A közoktat­­ás teljes szabad, ellenőrizetlen önkor­mányzata lehetővé tette, hogy most már majdnem két nemzedéket neveltek fel abban a tudatban, abban az érzés­ben, hogy a horvát állam jogosultsága megvan ,és a viszony Magyarországgal nem is az állami egység és közösség szempontjából bírálandó meg, hanem szerződéssel rendezendő. Áthidalhatlan ellentét ez magában az alapfelfogásban, mely felett keresz­­tü­lsiklani Zágrábban a bán szájából el­hangzott még oly jóak­aratúnak látszó kijelentésekkel sem lehet. Természetszerűen láttam, már évek óta a helyzet elvadulását és már minisz­terelnök koromban aggódtam — mert szét minden illúziót. Mikor ma boldog , új esztendőt kíván magának és feleba­­­­rátjának az ember, babonás hittel hiszi, hogy ennek meglesz a kellő foganatja. Adja az Isten, hogy ez a remény­ség valóra váljék és ebben a hitében senki se csalatkozzék. A szenvedésekből és­ a keserűségekből kijutott már bőven. Teljék meg végre a bőség szaruja is a számunkra és uralkodjék jólét és békes­ség ezen a földön! Mai számunk 42 oldal.

Next