Pesti Napló, 1908. február (59. évfolyam, 28–53. szám)

1908-02-01 / 28. szám

) 59-dik évfolyam, 28. szám. Apróhirdetések ára: Egy szó 4 fillér, vastagabb betűvel 8 fillér. Hirdetések milliméter számítás­sal, díjszabás szerint. Megjelenik hétfő kivételére­ naponkint ünnep után is. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre — 28 kor. — fill. Félévre--------14 , — , Negyedévre _ 7 , — » Egy búza-----2 , 40 , Egyes szám_________10 fill. Budapest, 1908. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VI., Andrássy-ut 27. Szombat, február 1. Erdély. Budapest, január 31. Két nap óta Erdélyivel foglalkozik is képviselőház. Erdélynek nem minden bajával és veszedelmével, csak a sok közül egygyel, amely szegénynyé tette az erdélyi nép ránk nézve legértékesebb rétegét, a székelységet és gazdaggá, dús­gazdaggá azokat, akik élelmesek és lel­ketlenek voltak. Magyarországnak nincs egyetlen vidéke sem, ahol annyi a baj és a veszedelem, mint ebben a gyönyörű ■országban. Ahová lép az ember, ott egy­­egy megoldhatatlan probléma mered elé. Ahova nyúl, ott darázsfészekre talál. Amit megérint, az összeomlással fenye­get. Ott tömörül össze egy maréknyi magyarság a román és a szász nemzeti­ség gyűrűjében. Ott él még ma is régi érvényében az abszolutizmus törvényke­zésének sok maradéka: az osztrák jog a napi élet száz és száz vonatkozásában. Ott van a legsúlyosabb nemzeti problé­mának, a választói jognak legsebesebb helye. Onnan mered felénk a legnagyobb talány, amelynek megoldásától függ ta­lán a jövő állami alakulásának egész karaktere. Ez a ragyogó múltú, tüneményes szép ország van most a nagy kérdések napirendjén. Egyelőre amiatt a sok baj miatt, amit az erdeivel, a birtokaival, a tagosításaival és arányosításaival má­sok elkövettek. Ennek a bajnak korrup­ció volt a vezetője és lelketlen pénzvágy az élesztője. Vessen magára mindenki, mert ebben sokan a hibásak. Hibás a közigazgatás, amely szemet hunyt, hol kényelemszeretetből, hol patópálosko­­dásból, hol rosszabb okokból is olyan üzelmek felett, amelyekről tudnia kel­lett, hogy céljuk és előidézőjük csak visszaélés lehet. Hibás az erdélyi úri osztály, amely nem mindenütt értett egyet a nép érdekeivel és bizony a maga fajtájának a kedvéért tűrte, hogy a nyo­morult és tudatlan tömegek érdeke könnyelmű piacra kerüljön. Hibás a nép sok vezetője, a közbirtokosságok vezetősége, akik gyakran maguk is ré­szesei­­voltak azoknak az üzelmeknek, amelyek fölött ma aggódó lélekkel ül bírói tisztet a népképviselet. Hibás a bíróság, amely a betű tiszteletétől elká­bulva, feláldozta a lényeget, és az igaz­ságot a formajog tengerébe sülyesztette. És mindenekfelett hibás a kormányzat, mindegyik kivétel nélkül, mert tűrte esztendőkön át azokat a gazságokat, amelyeknek botrányos részleteit egyre­­másra szellőztette a sajtó és amelyek­nek a rémes pusztításairól a kormány mindenkinél jobban volt értesülve. Most összefogódzott mindenki és világra jön egy törvény, amely inten­ciója szerint legalább meg fog szüntetni minden bajt és veszedelmet. De ebben sem hisz mindenki és sokan mondják, ismerői a vidéknek és a viszonyoknak, hogy csak a szándék jó. A fegyver azon­ban tökéletlen és főleg nagyon későn töltötték meg. Akkor sem golyóra, csak sörétre. Kívánjuk, hogy azoknak legyen cset, amely a derékben a legszűkebb. Meg­rövidíti mintegy a felső testét, hogy alábbi része annál hosszabbnak, nyúlánkabbnak tűnjék fel. A fej viselete is magasba törek­szik úgy, hogy amikor minden nő sokkal ma­gasabbnak látszott, mint amilyen volt. Már két évtized múlva épp az ellenke­zőjét látjuk ennek. A harmincas évek nője derékban igyekszik a legkarcsúbb lenni. Újra divat a fűző, amely az empire-korban egyál­talán nem szerepelt. A derék karcsú látszatát fokozzák a széles, buggyos ujjak, amelyek egyre nagyobb terjedelműek, sonkanjjá, arü­­cpanbbá, sőt „elefánttá“ nőnek meg úgy, hogy a harmincas években a nő vállban csaknem épp oly széles, mint amilyen magas. A szok­nyája pedig a derekától fogva szélesen, bő­ven ömlik szét, fokozza a karcsú benyomást és kezd újra a krinolin felé nőni. Az empire­nő­ pálca, a Louis Philippe korabeli nő és a biedermeier­ nő pedig­ orsó. Ez a külö­nbség, ez az egyenes kontraszt mintha magában a korok változásában gyö­kereznék. Az empire­ nő már a toalettjével is szinte vissza­tükrözte­ti a nagy napoleoni idők szárnyalását, magasba törését, epokális je­lentőségét. És viszont a harmincas évek nője mintha a nyárspolgár egyszerűbb, termé­szetesebb igényeit igyekeznék kielégíteni. * Ami eleven napjainkban is ilyesmit lá­tunk. Aki nem jártas a divat misztériumai­ban, kérdezze meg a hölgyeket, hogy a „mo­­lottság“ mennyire nem divatos ma. Még nem igazak, akik bíznak a törvény jó szándé­kaiban. Erdély ellenséges népfoltok közé szorult magyarságának megmentéséről, fentartásáról, biztosításáról van szó. És különben is annyi ott még az elinté­zendő probléma, hogy igazán örülni kel­lene, ha egygyel kevesebb lenne. Néhány ideális lelkületű államférfiunk volt, aki szüntelenül hangoztatta, hogy a magyar kormánynak és a társadalomnak a leg­­éberebb figyelemmel Erdélyre kellene tekinteni, mert innen fenyeget a legtöbb veszély és ott van a legtöbb baj. Az or­szágra nézve is és az ottani magyarságra különösen. Ha soha, hát most a válasz­tói jog reformjánál tapasztalhatja ,min­denki, aki csak egy keveset foglalkozott az általános választói jog esélyeivel és lehetőségével, hogy Erdélynek micsoda jelentőségteljes szerepe van e kérdés mi­kénti megoldásánál. Ha Erdély nem lenne olyan, amilyen, Magyarország ta­lán már rég túl volna a választói reform vajúdásain és nagyon kevesen lennének azok, akik még elvből is ellenzik ennek az elkerülhetetlen reformnak a megva­lósítását. A magyar politikának olyan területe van fenn Erdélyben, amelyen fajunk legkiválóbb erőinek kellene álla­­ni, mint a kormányzat és a közigazgatás vezetőinek. És soha, de soha sem tartot­ták irányadónak ezt a szempontot sem a kormányok, sem az autonómiák. Erdély­ből mamelukszállító telepet neveltek, ahol elnyomták az önállóságra való tö­rekvést és az öntudatos nemzeti politika érdekeit mindig alárendelték a pilla­is olyan régen, — mert emlékezhetünk rá —■ a telt keblet, a telt idomokat favorizálta a divat, ma karcsú, sovány, légies, languissante igyekszik lenni a párisi és londoni divat­­hölgy, spindeldürr és szecessziós a német dáma. Az úgynevezett párisi fűző, amely hosszú, darázsderakat varázsol elő azzal, hogy elnyomja a csípőt és leszorítja a gyom­rot, egyre jobban grasszál, akárhogy is til­takoznak ellene az orvosok. A „décadence“ jele volna ez? A francia nő, némely divattudós szerint, lemondott jó­formán arról, hogy anya legyen, mert a méhe meddő, amit a franciaországi sorozások siralmas eredménye, a katona mérték foly­tonos alábbszállítása is bizonyít. Íme még statisztikai és természettudományi érvekkel is meg lehetne alapozni azt a föltevést, hogy az emberiség folytonos testi hanyatlásban van, hogy nőinek nincs szüksége csípőre, erős medencecsontokra, mert egyre meddőbb és végül, hogy­ a divat is követi a világnak ezt az általános, fizikai dekadenciáját. De akkor tíz-tizenöt évvel ezelőtt miért volt oly divatos a molett hölgy még Parisban, is? Másfél évtized alatt rongyolódott volna le az emberiség a meddőségig, a csípőtlenségig? Azt sem szabad elfelejteni, hogy az empire után néhány évtized múlva újra divatba ju­tott a fűző és nem is lett többé hűtlen a nőik karcsú derekához. És ha már dekadenciáról van szó, az igazi dekadensek nem mi vagyunk, hanem nagyapáink, akik a harmincas években rend- jegyzetek a divatról. Irta: Színi Gyula. (Újlanyomás tilos.)" Mindnyájan olyan ruhát viselünk, amely csak kis mértékben egyéni, csak legkisebb mértékben a mienk és inkább azé a koré, amelyben, élünk. A divat olyan tükör, amelyből mindnyá­junk képe mosolyog vissza és amelyben ma­gunkra ismerhetünk. Mindenkinek joga van tiltakozni az ellen, hogy az a tömegkép, amit a tükör mutat, az övé volna, de akarva­­a­karatlan ő is benne van. Tömegpszichológiá­­jnak a visszatükrözte­tésére csakugyan legal­kalmasabb a divat. A divat bakugrásai csúffá teszik a logi­kát, a szépérzést és egyéb ilyesmit. Mintha csakugyan egy csoport majommal állnánk szemben, amely vakon követi azokat a gro­teszk mozdulatokat, amiket néhány hím, vagy nőstény produkál előttük. De mégis érezzük, hogy e majom-allureökben­ valami mélyebb, emberibb pszichológia rejtőzködik. * Az empire-korszak nője a ruhájával ma­gasabbnak, karcsúbbnak, szoborszerűbbnek akar feltűnni, mint amilyen. Nem hord kü­lön derekat, hanem egybe szabott ruhlát, amely a vál­lától a lábujjáig omlik alá és szorosan hozzája simul. Közvetetlenül a melle alatt szorosabbra fűzi a testét és ezzel meghamisítja a természetes emberi propor­­ iat számunk 28 oldal.

Next