Pesti Napló, 1909. március (60. évfolyam, 51–76. szám)

1909-03-02 / 51. szám

Tisza a fórumon, Budapest, március 1. Gróf Tisza István ma megszegte szótlansági fogadalmát, amelylyel rövid, de annál szerencsétlenebb kormányzati korszaka után önkéntes számkivetésbe vonult. Megjelent a főrendiházban és az ujoncvita során hosszabb beszédet mondott az annexióról és az annak folyamataként kifejlődött külügyi helyzetre való hivat­kozással általános felhívást intézett min­den illetékes tényezőhöz, hogy oldják meg végre a katonai kérdéseket. Önkéntes száműzetése óta csak egy­szer szólalt meg a főrendiházban. Ami­kor gróf Andrássy Gyula valamelyik biharmegyei szolgabíró ellen hozott va­lamiféle határozatot. Azóta nem érdek­lődött semmiféle politikai kérdés iránt. Hívták, szólítgatták politikai barátai, de se fúzió, se új pártalakulás, se a régi barátokkal való kibékülés gondolata nem csábította el őt az eke szarva mellől. A boszniai , annexió azonban a fórumra szólította. És Tisza megjelent és megint megmutatta magát népének. Még él és élni akar. Vegyenek róla tudomást és ne tartsák m­ég egész halottnak. Az ön­kéntes száműzetés ne tegye elbizako­­dottakká az ellenfeleket. Gondoljanak rá és számoljanak vele. És hogy el ne felejtsék, hát ma meg­jelent a főrendiházban és beszédet mon­dott a katonai kiegyezés mellett. Az annexió mellett is. Szerbia ellen is. Németország mellett. És a nagyhatalmi politika mellett. És amellett, hogy a monarkiának erősnek kell lenni, mert csak úgy van tekintélyünk, ha a­­monar­­kia erős. És a külügyek is akkor folynak rendben, ha nagy, erős hadseregünk van. Katonai politikánknak tehát oly irányt kell követnie, hogy a hadsereg erős le­gyen és hogy erős lehessen, el kell in­tézni a katonai viszályokat. Bécsben örülni fognak e beszédnek. Pedig nemcsak ott adnak ám igazat neki, hanem már itthon is sokan vannak, akik azt fogják mondani, hogy Tiszának igaza van. És ha itthon mondják el valakiről, hogy jól beszélt, úgy Bécsben nem igen vannak róla hasonló véleménynyel. Ez­úttal azonban örülni fognak Tiszának. Örülni fognak, hogy megjelent a csata­téren és a koalíció az ő nevében mene­dektett láthat, amely idelenn riaszthat, odafenn pedig reményeket támaszthat. És örülni fog neki a király, mert látja, hogy száműzött Alkibiádesze nem veszi komolyan a száműzetést, és amikor szolgálatot lehet tenni a nagyhatalmi politikának és eszközének, a hadsereg-­­ nek, nagyon hamarosan a küzdőtéren te­rem. És a Habsburgok tudják értékelni is az ilyen szolgálatokat. A hadsereg nekik mindig szemük fénye volt és aki háború küszöbén, a szerencsétlenül szol­gált nagyhatalmi politika veszedelmes következményeként jelentkező annexiós háború küszöbén népszerűvé igyekszik tenni az annexiót, és ennek a révén a hadsereget: ez az ő emberük. Tisza István jól ismeri a bécsi fü­leket. Tudja, mit szeretnek hallani. És mikor idelenn ég a föld a kormány talpa alatt, előbújik geszti rejtekéből, és lágy fuvolahangjain jelenti, be magát fent és lent mindenkinek. És amikor minden érdekelt tényezőt arra szólít fel, hogy rendezzék végre a katonai kérdéseket, minden illetékes tényezőt egyúttal figyel­meztet is arra, hogy itt van ő, aki a kérdések rendezésének szükségét ismeri és az elintézést sürgeti is. A kormány nem fog örülni neki. Akik meghaltak, ne kísértsék többé az élőket. És akiket szeretnek is halottnak tartani, egyáltalán ne jelentkezzenek az élők között. Elegen kínálkoznak most fölfelé. Veszedelem lehet belőle, ha a jelöltek száma gyarapodik. A kormány válságos helyzete alig bírja el a belső fondorlatokat. Hogyan bírj­á el az udvar­nak kedves hangok romboló hatását!? Ugyan Tisza István esküt tett arra, hogy besedével a legtávolabbról sem akarja mijeit előtérbe állítani, de hát ezt he­lyébe elvégzi maga a beszéd, amit tar­tott. És hiába jelenti ki, hogy nincs célja a jövőt illetőleg sem, Bécsben m­égis följegyzik az eseményeket és szük­ség esetén emlékezni fognak erre a be­szédre. Vagyis az annexiónak íme, milyen A híres iró. Irta: Szász­ Zoltán. (Utánnyomás tilos.) Már másodszor jelentette a hotel-portás Enyedinek, hogy egy fiatal leány szeretne vele beszélni. Reggel kilenckor az író még álmos volt, nem is fürdött még meg, az éjszakai uta­zás utóhatásait még ott érezte minden izében,, azzal a meggondolatlan feijelentéssel utasította tehát vissza a látogatót, hogy délelőtt tizenegykor szívesen fogadja. Közben felkelt, megfürdött, le­ment a kávéházba reggelizni, elolvasta a lapo­kat, a helybeli szerkesztővel beszélgetett a vá­ros viszonyairól, melyet nem ismert s melynek este felolvasást fog tartani s igy természetesen csodálkozva vette tudomásul, hogy visszautasí­tott látogatója pontosan megjelent s újra bebo­csátást kér. — Ugyan mit akarhat olyan sürgősen — kérdezte a szerkesztőtől, aki felkisérte lakásá­ba, mely két, meglehetősen vidéki zordonságu hotelszobából állott. — Át fogja adni a verseit, meg egy regény­kéziratot, vagy fel fogja szólítani, hogy szövet­kezzék vele egy színdarab r­egírásához. Itt Kis- Erdődön minden máso­dik leány irónő. — Úgy, akkor tessék csak bemenni ide a másik szobába. S kérem, vagy öt perc múlva jöjjön be azzal a sürgős kijelentéssel, hogy Pestről, a szerkesztőségből a telefonhoz hívnak. Vagy mondjon valami effélét. Mindenesetre óv­jon meg attól, hogy a kisasszony kiteregesse előttem irodalmi egyéniségét. Halk, az ütések egymásutánján megőrződő idegességgel végzett kopogtatás után egyszerre belépett a látogató. Tizenhat—tizenhét éves, finom külsejű és elegáns öltözetű leány volt. Látszott, hogy a felsőbb osztályok gyermeke s bár nagy elfogódottság reszketett­­minden mozdulatában, az előkelő származás és finom nevelés tünetei imponálóvá tették föllépését. Nagy fekete szeme, melyet a hosszú pik­aszö­­rök koszorúja ragyogó, sötét csillaggá tett, szinte nyugtalanító fényben égett. Orrának bá­jos, gyermekes, finom piszesége izgató ellentéte volt ennek a két túlérett, túlszenvedélyes szem­párnak. Szája pedig, melyet mindig némi ned­vesség borított, tudattalan, szűzies csók-mohó­­ságot sejttetett. Az iró meglepődve nézte a szelíd szűzies­ségnek és féktelen szenvedélyességnek ezt a vegyülékát. Az ablak felel, melynél állt, érdek­lődve ment a leány elé, kezét nyújtotta neki s rögtön fogva is tartotta a kezét: — Mivel szolgálhatok, kedves nagyság? A leány egy ideig nem felelt, de benn hagyta kezét a férfi kezében. Aztán azonban hirtelen, szinte meglepő nyugalommal szólt: — Kedves mester, én azért jöttem el, hogy egy nagy illetlenséget kövessek el. Azért jöt­tem, hogy szemtől-szembe megkérdezzem ön­től: hiszi ön mindazt, amit ír? Enyedi csodálkozva nézett a leányra. Za­varba nem jött, mert az a gondolat, hogy egy kérdésre esetleg nem tud felelni, sohse kapott helyet agyában. De meghökkentette kissé a leány, egy egész ismeretlen leány merész kér­dése, melynek felvetése már gyanakodást, sőt vádat, a rosszhiszeműség gyanúját és a hazug­ság vádját jelentette. — Kedves nagyság, önnek nem csak a meg­jelenése, de föllépése is rendkívüli. Ön röviden értésemre adja, hogy rosszhiszeműnek tart. Föl­tételezi rólam, hogy én vizek prédikálok és bort iszom. — Uram, téved. Én azt tételezem fel, igen most már így merem mondani, hogy ön bort prédikál és vizet iszik. E szavak elhangzása után az író még figyel­mesebben nézte a leányt, akin, miközben szem­héját mint egy hosszú, sötétroltos függönyt el­­fogódottan lebocsátotta, enyhe remegés futottét . Ahá, elmélkedni is m­éltóztatik. Előbb csak éreztette, hogy bűnösnek tart, most már a bű­nfajtát is sejteti. Maga egyszóval azt gon­dolja, hogy én jobb vagyok, mint a­milyennek írásaimból látszom, de viszont vádol azzal, hogy én a rosszat másoknak ajánlom. — Ilyen ridegen én nem merem mondani. Csak ismételten kérdem: hiszi mindazt, amit itt Enyedi nem felelt rögtön, hanem egy ideig fel s alá sétált a szobában. Néhányszor moso­lyogva végignézte a leányt. Látszott rajta, hogy tetszik neki a kis izzószem­ű­ boszorkány hetyke kételkedése. — Jó, nem bánom, mondok innek valamit Én tényleg az a megfordított svindler vagyok amilyennek maga engem, gondol. Én tényleg csak mások számára hirdetem a kéj, a gyönyör, a szenvedély, a szerelem harsogó himnuszát s magam a józanság hive vagyok. De ez nem azért van, mintha én­ nem hinném ennek az élv­­hajhászó álláspontnak a jogosságát, hanem mi-' 60-dik évfolyam. 51. szám. t (tut AAASI Kgia 4m___38 kor. — ill. Félévre______14 . — . Phcythérre____7 » — . Egi tón — — 3 . 40 . Egyes ek­m__ M 10 fill.PESTI NAPLÓ APE­LHIRDETÉSEK ÁR­A Egyes saó 4 fillér, vastagabb b­etőtei 8 fillér. Hirdetések milliméter számítás*­sal, díjszabás szerint. Megjelenik hétfő k­ivét­elére­ naponkint, ünnep után is. Budapest, 1909. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VI., Andrássy-út 27. Kedd, március 2. Mai számunk 32 oldal-

Next