Pesti Napló, 1909. október (60. évfolyam, 232-258. szám)

1909-10-01 / 232. szám

Kérjük azokat a tisztelt vidéki előfizetőket, süknek előfizetése szeptember vé­gén lejárt, hogy előfizetésüket az illető postahivatalnál szívesked­­jenek minél előbb megújítani,­­■XHjHtw hogy a lap szétküldésében fennakadás ne legyen. ifi Nyomorúság, AW/ Budapest, szeptember 30. Kaim, nem szabad különösen komo­­ly­ra venni a politikát. Legkiváltképpen pedig annak kell ezt belátnia, aki úgy érzi, hogy elszoruló szívveréssel és gon­dokkal terhesen látja az egyre feketébb fellegek gomolygását. Abban a pillanat­ban, mikor valaki ezt a diagnózist meg­állapítja magán : csomagoljon és fusson el gyógyulni valamerre, ahol jobb a klíma. Teszem, Oroszországba, vagy a marokkói szultán birodalmába. Mert ott sincs kevesebb köze a közdolgok irányí­tásához a jámbor polgárnak, mint ná­lunk, de legalább nem is hitetik el vele, hogy közvetett része van a nemzet sorsa alakulásainak alkotmányos irányításában. A közjogi ábécé szerint a nemzeti akarat és a király elhatározásának egybeolvadása kormányozza az országot. Jövel, rabulisztikák mestere s taníts meg, hol keressem meg azt a kótát, amelyik­ről leolvashatom ezt a harmóniát! Nem­zeti akarat? Húszmillió magyar ember lesi — ki emésztő izgatottsággal, ki kárörömmel, ki unott közönynyel, de egyformán kíváncsian — mi történik most Bécsben. Még a parlament sem fejezheti ki a nemzet zömének kívánsá­gait, mert egyforma nagyságú két tábor áll abban egymással szemben, s egyik­nek sem adatott meg a mód, hogy aka­ratát a válság megoldására döntő hatá­rozottsággal kifejezhesse. A kormány megbukott anélkül, hogy erre a parla­ment magatartása kényszerítette volna s tárgyalt a helyzet orvoslásáról, anélkül, hogy bárki ebben a szép országban csak sejtette is volna, mit akar és hová tö­rekszik? A nemzet jövőjéről van szó, de azok közül, akik nagyképpel járnak Budapest és Bécs között s bezárkóznak a miniszteri tanácskozótermek kipárná­zott ajtai mögé, informálta valamelyik a nemzetet elejtett szóval is arról, hogy miről suttognak és mit hallanak ? Én is, te is, a harmadik is adófizető polgár, képviselőválasztó, akinek a kortesek a fülébe harsogtatták, hogy gondolja meg, kire adja a voksát, mert ez végzetes fontosságú elhatározás; de hol látom, hogy az én adóm, az én voksom ere­jéig is figyelembe veszik meggyőződé­semet, elveimet és kívánságaimat ott, ahol rólam is határoznak? Azok, akik odabotlottak az ország élére, úgy al­kusznak az ország sorsáról, mintha egé­szen az övék volna. És Wekerle Sándor mai audienciájáról kijövet arra a kérdésre, hogy mi történt? ezzel a ci­nikus tréfával felelt: — Szóval megokol­tam a királynak a kormány írásos lemondását! A kereskedő felelhet ilyen hangon, ha az üzleti titkait firtatja valami in­diszkrét kérdés. És aki nem is mond­hat mást, mert egyelőre ő se tudja, hogy a gyáros, akinek a hiteléből és a szeszélyéből él, mikor teszi torkára a kezét. A nemzeti akarat lenge frázisa tehát abban a pillanatban elmosódik, amikor előtűnik a másik faktor: a király elhatározása. És itt megint rá kell jönnünk, hogy egyszerűen dőreség, ha az ember a poli­tika gondjaival rontja étvágyát és az ide­geit. Futkosunk idehaza sok ezeren és a törvénykönyv paragrafusaival, az emberi jogok kódexének axiómáival, az alkot­mányosság eszméivel körülárkoljuk azt az utat, amelyre az ország szeke­rének rá kell kerülnie. Remélünk és aggódunk, izgulunk és csatázunk, tak­tikázunk és kétségbeesett gyanúval nézzük az ellentábor taktikáit, pedig ez mind meddő játék. Húszmillió ember akaratának érvényesítése megtörik azon az ajtón, amelyik a király dolgozószó­szobájába vezet. Soha nem jelentkezett ez a bizonyosság olyan félreérthetetlen módon, mint ma. Hatvanhetes kormány, negyvennyolcas kormány, fúzió vagy újabb koalíció, darabont-rezsim, vagy katonai erőszak: mindez egyforma való­színűséggel bekövetkezhetik. S abban a pillanatban, mikor elhatározódott, itt is van. Az alkotmányos uralkodó parancsa Első szerelem. Irta: Francois Coppée. Sophie Cherubin még a színpadon játszott, mikor Fabrec kinyitotta a kis öltöző ajtaját és bekiáltott rajta: — Kukuk! Fabrec — a szép képviselő, akit aranyszőke szakálláról éppen úgy ismernek, mint kaland­jairól — egy idő óta sokat forgolódott a bájos színésznő körül és most, hogy a szobát üresen találta, némi kellemetlen csalódást érzett. A kö­vetkező percben azonban megpillantotta az öl­­töztetőnőt, aki egy spanyolfal mögül jött elő. — Méltóztassék néhány percig türelemmel lenni, Fabrec úr,­ madame jelenése öt perc múlva véget ér. Fabrec egy karosszékbe süppedt, keresztbe tette a lábait és mialatt az öreg­asszony a toalettasztalkát hozta rendbe, gondolataiba mé­­lyedt. Mit is akart tulajdonképpen Sophietől? Szerelemről szó se volt köztük. Egy napon, mi­kor kissé merészebb lett, a színésznő a külön­ben pajzán vidámságához nem illő méltóságtel­jes arckifejezéssel mondotta neki: — Legyen okos, Fabrec! Nekem százezer frank adósságom van... és az ön részére is el­múlt a panamarészvények szép korszaka... Eljöhet hozzám néha egy kis baráti csevegésre, de mások, mint jó barátok, mi sohase leszünk. őszintén szólva, Sophienak igaza volt, de Fabrec azért mégis majdnem minden estéjét itt töltötte. A szép színésznő él­es, kissé cinikus ötleteivel pompásan mulattatta és ez is egy módja annak, hogy az ember az ideje egy részét eltöltse. Gondolataiba mélyedve, Fabrec gépies te­kintettel nézett az öreg asszonyra, aki nemez­cipőiben nesztelenül járkált ide-oda és akinek egyenesen elrémítő csúnyasága felzavarta ál­modozásaiból. Milyen múmia! Milyen groteszk alak! Sovány, ráncos, szemeinek fénye kialudt, fonnyadt ajkai, amelyek közül kilátszott egyet­len, sárga foga, kékesek és egész megjelenése félelmet és undort kelt az emberben. És vala­mikor ez is fiatal volt, talán csinos is és való­színűleg szerették, — gondolta magában Fabrec. Bár nem volt rossz ember, e percben legszíve­sebben kiutasította volna az öreget a szobából. Úgy tűnt fel neki, mintha a vén boszorka­­szott kezei az elegáns toalettasztalka apróságait meg­­szentségtelenítették volna. Hirtelen nyílott az ajtó és sikkes kosztüm­jében, rózsával a füle mögött, Sophie besurrant a szobába, frissen, mint egy tavaszi hajnal, a fiatalság és életkedv derűjében sugározva. — Óh, Fabrec, — szólt vidáman, — mintha csak a kívánságomra jött volna el ma, mert van egy szabad negyedórám. Ma este eljátsz­­szuk ugyanezt a darabot a Gaiteben is, kosz­tümben megyünk oda és míg Constance össze­szedi a ruháskosaramat, elcseveghetünk. Az öreg asszony már eltűnt egy spanyolfal mögött és a szép színésznő csipkedni kezdte Fabrecet a Nouveaut és egy kis csillaga iránt érzett vonzalma miatt. Hanem a képviselő ezen a ponton nagyon tartózkodónak mutatkozott. Az igazi műkedvelő mindig diszkrét, szereti az asszonyokat önmagukért és kerül minden kér­kedést. Sophie kiváncsi kérdéseire csak tréfák­kal felelt, ami a színésznőt türelmetlenné tette. — Milyen titoktartó maga, Fabrec! Tehát sohase fog nekem elmondani egyet se a kulissza­sikerei közül? Csak egyet mondjon el, kérem. — Jól van, drága Sophie, — felelt moso­lyogva Fabrec. — Amiért olyan nagyon kívánja, elmondom egyik színházi szenvedélyem törté­netét, az első szerelmemét. — Amit egy színésznő iránt érzett? — Azt, — de figyelmeztetem, hogy a tör­ténet nem a Rue Richelinben játszódik le és az én szerelmem nem a Comedie Francaise tagja volt. Tizenkilenc esztendős voltam akkor, az időtájt kezdtem meg jogi tanulmányaimat, egyszóval naiv és bátortalan voltam, de meny­nyire! Egy este ellátogattam a Rue des Robe­­linsben levő színházba, ahol éppen „Az emig­ránsok hintója“ című rémdrámát adták. Itt lát­tam először Blanche Lilast! Ah, Blanche Lilas! Mintha villámütés ért volna, amikor megláttam. Szép volt-e, fiatal volt-e, ezt még ma sem tudom eldönteni, mert tisztában vagyok azzal, hogy milyen könnyen széppé és fiatallá tudják vará­zsolni magukat a színésznők és hogy naiváink legnagyobb részének felnőtt fiuk van, aki már huszárhadnagy vagy alpréfet. Mégis akkor Lilas Blanche volt számomra az, aki után min­den nőnél jobban vágyakoztam. Csak róla ál­modtam és minthogy az a vándortársulat, amelyhez tartozott, felváltva játszott a Szajna balpartjának mindhárom színházában, eladtam a könyveimet, csak hogy estéimet az ő közelé­ben tölthessen f­el. Csakhamar ismertem­ az egész repertoárt, milyen szép is volt Blanche „A 60-dik évfolyam, 232. szám. APRÓHIRDETÉSEK JEK' Egya u. * täte, vaitapibb bettrrel • UM& Elrdftének minimét«? tiJmSUt­­ml. dljaMhái ucrimt. ■egjeleslk hétfS Uréte Mv* upm­Unt, ELontp­öté» hk Budapest, 1909. Sssrker a tőség és kiadóhivatal: VL,Andrássy-út 27. Péntek, október 1. Mai szűm­ünk 28 oldal

Next