Pesti Napló, 1909. október (60. évfolyam, 232-258. szám)
1909-10-01 / 232. szám
Kérjük azokat a tisztelt vidéki előfizetőket, süknek előfizetése szeptember végén lejárt, hogy előfizetésüket az illető postahivatalnál szíveskedjenek minél előbb megújítani,■XHjHtw hogy a lap szétküldésében fennakadás ne legyen. ifi Nyomorúság, AW/ Budapest, szeptember 30. Kaim, nem szabad különösen komolyra venni a politikát. Legkiváltképpen pedig annak kell ezt belátnia, aki úgy érzi, hogy elszoruló szívveréssel és gondokkal terhesen látja az egyre feketébb fellegek gomolygását. Abban a pillanatban, mikor valaki ezt a diagnózist megállapítja magán : csomagoljon és fusson el gyógyulni valamerre, ahol jobb a klíma. Teszem, Oroszországba, vagy a marokkói szultán birodalmába. Mert ott sincs kevesebb köze a közdolgok irányításához a jámbor polgárnak, mint nálunk, de legalább nem is hitetik el vele, hogy közvetett része van a nemzet sorsa alakulásainak alkotmányos irányításában. A közjogi ábécé szerint a nemzeti akarat és a király elhatározásának egybeolvadása kormányozza az országot. Jövel, rabulisztikák mestere s taníts meg, hol keressem meg azt a kótát, amelyikről leolvashatom ezt a harmóniát! Nemzeti akarat? Húszmillió magyar ember lesi — ki emésztő izgatottsággal, ki kárörömmel, ki unott közönynyel, de egyformán kíváncsian — mi történik most Bécsben. Még a parlament sem fejezheti ki a nemzet zömének kívánságait, mert egyforma nagyságú két tábor áll abban egymással szemben, s egyiknek sem adatott meg a mód, hogy akaratát a válság megoldására döntő határozottsággal kifejezhesse. A kormány megbukott anélkül, hogy erre a parlament magatartása kényszerítette volna s tárgyalt a helyzet orvoslásáról, anélkül, hogy bárki ebben a szép országban csak sejtette is volna, mit akar és hová törekszik? A nemzet jövőjéről van szó, de azok közül, akik nagyképpel járnak Budapest és Bécs között s bezárkóznak a miniszteri tanácskozótermek kipárnázott ajtai mögé, informálta valamelyik a nemzetet elejtett szóval is arról, hogy miről suttognak és mit hallanak ? Én is, te is, a harmadik is adófizető polgár, képviselőválasztó, akinek a kortesek a fülébe harsogtatták, hogy gondolja meg, kire adja a voksát, mert ez végzetes fontosságú elhatározás; de hol látom, hogy az én adóm, az én voksom erejéig is figyelembe veszik meggyőződésemet, elveimet és kívánságaimat ott, ahol rólam is határoznak? Azok, akik odabotlottak az ország élére, úgy alkusznak az ország sorsáról, mintha egészen az övék volna. És Wekerle Sándor mai audienciájáról kijövet arra a kérdésre, hogy mi történt? ezzel a cinikus tréfával felelt: — Szóval megokoltam a királynak a kormány írásos lemondását! A kereskedő felelhet ilyen hangon, ha az üzleti titkait firtatja valami indiszkrét kérdés. És aki nem is mondhat mást, mert egyelőre ő se tudja, hogy a gyáros, akinek a hiteléből és a szeszélyéből él, mikor teszi torkára a kezét. A nemzeti akarat lenge frázisa tehát abban a pillanatban elmosódik, amikor előtűnik a másik faktor: a király elhatározása. És itt megint rá kell jönnünk, hogy egyszerűen dőreség, ha az ember a politika gondjaival rontja étvágyát és az idegeit. Futkosunk idehaza sok ezeren és a törvénykönyv paragrafusaival, az emberi jogok kódexének axiómáival, az alkotmányosság eszméivel körülárkoljuk azt az utat, amelyre az ország szekerének rá kell kerülnie. Remélünk és aggódunk, izgulunk és csatázunk, taktikázunk és kétségbeesett gyanúval nézzük az ellentábor taktikáit, pedig ez mind meddő játék. Húszmillió ember akaratának érvényesítése megtörik azon az ajtón, amelyik a király dolgozószószobájába vezet. Soha nem jelentkezett ez a bizonyosság olyan félreérthetetlen módon, mint ma. Hatvanhetes kormány, negyvennyolcas kormány, fúzió vagy újabb koalíció, darabont-rezsim, vagy katonai erőszak: mindez egyforma valószínűséggel bekövetkezhetik. S abban a pillanatban, mikor elhatározódott, itt is van. Az alkotmányos uralkodó parancsa Első szerelem. Irta: Francois Coppée. Sophie Cherubin még a színpadon játszott, mikor Fabrec kinyitotta a kis öltöző ajtaját és bekiáltott rajta: — Kukuk! Fabrec — a szép képviselő, akit aranyszőke szakálláról éppen úgy ismernek, mint kalandjairól — egy idő óta sokat forgolódott a bájos színésznő körül és most, hogy a szobát üresen találta, némi kellemetlen csalódást érzett. A következő percben azonban megpillantotta az öltöztetőnőt, aki egy spanyolfal mögül jött elő. — Méltóztassék néhány percig türelemmel lenni, Fabrec úr, madame jelenése öt perc múlva véget ér. Fabrec egy karosszékbe süppedt, keresztbe tette a lábait és mialatt az öregasszony a toalettasztalkát hozta rendbe, gondolataiba mélyedt. Mit is akart tulajdonképpen Sophietől? Szerelemről szó se volt köztük. Egy napon, mikor kissé merészebb lett, a színésznő a különben pajzán vidámságához nem illő méltóságteljes arckifejezéssel mondotta neki: — Legyen okos, Fabrec! Nekem százezer frank adósságom van... és az ön részére is elmúlt a panamarészvények szép korszaka... Eljöhet hozzám néha egy kis baráti csevegésre, de mások, mint jó barátok, mi sohase leszünk. őszintén szólva, Sophienak igaza volt, de Fabrec azért mégis majdnem minden estéjét itt töltötte. A szép színésznő éles, kissé cinikus ötleteivel pompásan mulattatta és ez is egy módja annak, hogy az ember az ideje egy részét eltöltse. Gondolataiba mélyedve, Fabrec gépies tekintettel nézett az öreg asszonyra, aki nemezcipőiben nesztelenül járkált ide-oda és akinek egyenesen elrémítő csúnyasága felzavarta álmodozásaiból. Milyen múmia! Milyen groteszk alak! Sovány, ráncos, szemeinek fénye kialudt, fonnyadt ajkai, amelyek közül kilátszott egyetlen, sárga foga, kékesek és egész megjelenése félelmet és undort kelt az emberben. És valamikor ez is fiatal volt, talán csinos is és valószínűleg szerették, — gondolta magában Fabrec. Bár nem volt rossz ember, e percben legszívesebben kiutasította volna az öreget a szobából. Úgy tűnt fel neki, mintha a vén boszorkaszott kezei az elegáns toalettasztalka apróságait megszentségtelenítették volna. Hirtelen nyílott az ajtó és sikkes kosztümjében, rózsával a füle mögött, Sophie besurrant a szobába, frissen, mint egy tavaszi hajnal, a fiatalság és életkedv derűjében sugározva. — Óh, Fabrec, — szólt vidáman, — mintha csak a kívánságomra jött volna el ma, mert van egy szabad negyedórám. Ma este eljátszszuk ugyanezt a darabot a Gaiteben is, kosztümben megyünk oda és míg Constance összeszedi a ruháskosaramat, elcseveghetünk. Az öreg asszony már eltűnt egy spanyolfal mögött és a szép színésznő csipkedni kezdte Fabrecet a Nouveaut és egy kis csillaga iránt érzett vonzalma miatt. Hanem a képviselő ezen a ponton nagyon tartózkodónak mutatkozott. Az igazi műkedvelő mindig diszkrét, szereti az asszonyokat önmagukért és kerül minden kérkedést. Sophie kiváncsi kérdéseire csak tréfákkal felelt, ami a színésznőt türelmetlenné tette. — Milyen titoktartó maga, Fabrec! Tehát sohase fog nekem elmondani egyet se a kulisszasikerei közül? Csak egyet mondjon el, kérem. — Jól van, drága Sophie, — felelt mosolyogva Fabrec. — Amiért olyan nagyon kívánja, elmondom egyik színházi szenvedélyem történetét, az első szerelmemét. — Amit egy színésznő iránt érzett? — Azt, — de figyelmeztetem, hogy a történet nem a Rue Richelinben játszódik le és az én szerelmem nem a Comedie Francaise tagja volt. Tizenkilenc esztendős voltam akkor, az időtájt kezdtem meg jogi tanulmányaimat, egyszóval naiv és bátortalan voltam, de menynyire! Egy este ellátogattam a Rue des Robelinsben levő színházba, ahol éppen „Az emigránsok hintója“ című rémdrámát adták. Itt láttam először Blanche Lilast! Ah, Blanche Lilas! Mintha villámütés ért volna, amikor megláttam. Szép volt-e, fiatal volt-e, ezt még ma sem tudom eldönteni, mert tisztában vagyok azzal, hogy milyen könnyen széppé és fiatallá tudják varázsolni magukat a színésznők és hogy naiváink legnagyobb részének felnőtt fiuk van, aki már huszárhadnagy vagy alpréfet. Mégis akkor Lilas Blanche volt számomra az, aki után minden nőnél jobban vágyakoztam. Csak róla álmodtam és minthogy az a vándortársulat, amelyhez tartozott, felváltva játszott a Szajna balpartjának mindhárom színházában, eladtam a könyveimet, csak hogy estéimet az ő közelében tölthessen fel. Csakhamar ismertem az egész repertoárt, milyen szép is volt Blanche „A 60-dik évfolyam, 232. szám. APRÓHIRDETÉSEK JEK' Egya u. * täte, vaitapibb bettrrel • UM& Elrdftének minimét«? tiJmSUtml. dljaMhái ucrimt. ■egjeleslk hétfS Uréte Mv* upmUnt, ELontpöté» hk Budapest, 1909. Sssrker a tőség és kiadóhivatal: VL,Andrássy-út 27. Péntek, október 1. Mai szűmünk 28 oldal