Pesti Napló, 1910. november (61. évfolyam, 259–284. szám)

1910-11-01 / 259. szám

ELŐFIZETÉSI AhJLKi ■eta (ni____28 koc. — fllL FéMn.-------------14 . - . Kurr«!*»»_____» , — . Snhór.-------• , 40 , 61-dik évfolyam. 259. szám. e«T6i aim — —. _ _ 10 un. NAPLÓ AFKÓKZXDETÉBEX . Egyti né 4 fillér, vastagabb betűvel • t 0114etfe«k milliméter uáa ulL éjjszabán szerűit. ■egjeienlk kétfö kWttolért naponkint, Ünnep ulástt is. Budapest, 1910. Sürtentőség és kiadóhivatal: Podmanicky-utca 12. Kedd, november Vége a komédiának. Budapest, október 31. A magyar miniszterek megint formu­lát keresnek. Az ország elsőrendű gaz­dasági érdeke, hogy a készfizetések fel­vétele minél előbb valósággá váljék s a magyar miniszterek a készfizetések tör­­vénybiztosította jogát nem veszik igénybe, de lemondanak a jog érvényesítéséről olyan pillanatban, amely az ország gaz­dasági törekvéseinek legjobban kedvez. A bécsi tárgyalások világosan mutatják, hogy már nem a készfizetések megszer­zéséről, csak olyan formula szövegezé­séről van szó, melyben kifejezésre jus­son, hogy Magyarországnak törvényes joga ugyan a készfizetések fölvételét rendezni, de Magyarország nem él ez­úttal ezzel a jogával, hanem fentartja magának a jogot, hogy egy más alka­lommal törvénybe iktassa a napot, ame­lyen a készfizetések kötelező felvétele kezdődik. A formula, akármilyen lesz, újabb jele annak, hogy nincs erőnk törvény­­biztosította jogaink végrehajtására. Jo­gunk van az önálló magyar hadseregre s a hadseregünk közös. Jogunk lenne az önáló vámterületre s vámterületünk közös. Törvény biztosítja az önálló nem­zeti bankot s a bankunk közös. Meg­hátrálásainknak legújabb stau­ciója a készfizetések fölvétele. Jogunkban áll az osztrák-magyar bankot arra kötelezni, hogy fizetéseit arányban teljesítse s be­érjük azzal, hogy a bank ennek a kö­telességének csak esetről-esetre felel meg. Mindez gyöngeségünknek a jele, de a formulán keresztül ez a gyenge­ség nagylelkűségnek látszik. Még jó, hogy Ausztriában nem vetnek súlyt arra, hogy forma szerint is megaláztassunk. Mert, ha Ausztriának eszébe jutna, hogy a formulával nem ad módot önérzetünk ámítására és elaltatására, dehogy is lenne erőnk az ámítószerek kicsikará­sára. De Ausztria nagylelkű. Nem éhes az önérzetünkre s meghagy abban a képzelődésben, hogy lemondásunkra nem az osztrák túlerő, nem is a magyar te­hetetlenség, de nobilitásunk kényszerí­­tett. Ennek ez ámító szernek receptjét szövegezik az osztrák és magyar mi­niszterek s ha a készfizetések kötelező fölvétele nem is válik valósággá, az el­szenvedett gazdasági sérelemért minden­esetre megkapjuk azt a vigaszt a ma­gyar históriában, hogy kitartottunk az ősi tradíció mellett s nagylelkűek vol­tunk, amikor kíméletlenek is lehetünk volna. A magyar históriának ebben a leg­újabb fejezetében különös olvasmányt kapnak majd azok, akiknek hamisítat­lan fogalmuk van arról, hogy mi az al­kotmány. Lassalle mondotta, hogy az alkotmány nem egyéb teleírott papiros­nál, ha az abban foglalt törvényeket nem a tényleg meglevő erők szülték. Mert a törvény csak akkor megy tör­vényszámba, ha van annyi erőnk, hogy a törvényt átformáljuk élő valósággá. Mintha Lassalle közjogi bölcseletét a mi alkotmányunkból szűrte volna le. Mert nincs még egy ország, amely holt­­betűs törvények dolgában túltehetne raj­tunk. Minden paragrafus, mely a nem­zeti állam intézményes kiépítéséről goni­­doskodik s vért és életet vihetne a nemzet szervezetébe, merő formaság, melynek nem tudunk tartalmat adni. önálló hadsereg, önálló vámterület, magyar udvartartás? Törvényeknek ké­szültek s ma látjuk, hogy ígéreteknél nem egyebek, ígéretek, melyeknek be­váltására nem szoríthatjuk Ausztriát. Nincs meg a hozzá való erőnk s esz­közeink csak odáig érnek, hogy jogai elévülését formulákkal megosztjuk. Nem mondunk le semmiről, csak a megvaló­sításról. De mit ér a törvény, mit ér ? jog, ha nem rendelkezünk vele? Hisze ilyen alkotmányos élet mellett Ausztriá­nak és a dinasztiának semmi ellenv­tése az ellen, ha holnap törvényt h­zunk arról, hogy az osztrák ezredekben magyar legyen a vezényleti nyelv. Mert Ausztriának nem a törvény, de a meg­valósítása a lényeges. Hogy a magyar parlament milyen törvények tárgyalásá­val szórakozik, nem sokat érdekli Ausz­triát. A törvénygyártást nem akar­ meg, de elibénk áll, mihelyt az e lépést teszszük az iránt, hogy a tö­vényt átültessük az életbe. Kudarcul leplezésére azonban megengedi, hogy formulákkal, deklarációkkal megfejeljük a törvényt s fölülbiztosítsuk magunkat olyasmivel, ami biztosítéknak gyöngébb mint maga a törvény. Mai számunk 44 oldal. I 1. írta: Sas Ede: Tiberius villája. (Utánnyomás tilos.) Egy híres tenorista panaszolta nekem, mennyit ártott már neki a túlzott, istenitő­­ reklám. Az emberek, akik a színházba mennek, valósággal csodát várnak tőle. Földöntúli gyö­nyörűséget. Hangokat, amineket legfölebb a szférák filharmonikus hangversenyében halla­nak a boldog üdvözöltek. Végletekig felcsigá­­zott várakozás fojtja vissza lélegzetét a néző­téren. S azután a tenorista énekel. Gyönyörűen énekel, önmagát múlja fölül. S a hallgatók ösz­­szenéznek. Ez hát az egész? A szájuk szeglete kicsinylő mosolyra vonul össze. Sokan egye­nesen méregbe jönnek, hogy ők be vannak csapva. Szeretnék visszakérni a jegyük árát. Pedig mondom: a tenorista éneke nagyszerű. De a csodaváró közönséget még­sem tudja ki­elégíteni. A túlságos reklám veszedelmére van a szegény énekesnek. Valamivel kevesebb több lett volna neki. Agyonreklámirozott, agyonénekelt, agyon­­dicsőített Nápoly, így voltam én az első per­cekben veled. Dél volt, amikor a kikötőbe futott velem a hajó. Az öböl partján, messze, messze terjedő félkörben fehérült a város. Háttérben a Vezúv sötét púpja. A tenger nem is oly ragyogó. Az ég nem is oly mélységesen kék. Sőt határo­zottan szürke. Az ember nem érti a mondást: hallottam, hogy ez a mondás egy hibás fordí­tás révén repült világgá. Nápolyon túl van egy kis városka, amelynek neve Móri. Az olasz azt­­ mondja: Le vede Napoli, e poi Móri. Először látjuk Nápolyt, azután Mórit é­s ezt a földrajzi igazságot fordította le valami Claquehutes Fri­gyes oly poetikusan...) De mikor a kikötő lomhán veszteglő fekete krokodilusai és nyüzsgő vizipókjai, a rengeteg hajók és az ide-oda surranó evezős és motoros csónakok tömkelegén át a partra jutsz, akkor ragad meg ellenállhatlanul ennek a csodálatos városnak a varázsa. Az élet elevenségének oly szédítő sodrába kerülsz, hogy ahoz képest a hangyaboly nyüzsgése a valóságos csillapító nyugalom. Tudvalevő dolog, hogy a délolasz­országi városokban a családok belső élete is úgyszólván a nyilvánosság előtt, az utcán fo­lyik. Ezt a szokást — aminek a Dél ugyancsak forró csókokat hintő napja az oka — hatvá­nyozott mértékben találod meg Nápolyban. Itt nemcsak a dolguk után lótó­ futók, nemcsak a bámész idegenek hemzsegnek az utcán, de ott készíti az ebédjét a családanya, s természete­sen gyerekei is ott futkároznak körülötte, több­nyire fölöttébb hiányosan öltözködve és föltét­lenül piszkosan, s a derék iparosok az utcán űzik a mesterségüket: a varga ott üti a kaptát, a kárpitos ott gyömöszöli a divánba a lószőrt. És a rogyásig rakott taligák, az előkelő foga­tok, a csilingelő villamos és a móresre tanított, aránylag elég lassan száguldó autók sokasága közepette egy-egy kecskenyáj baktat végig: a jámbor olasz pásztor végig hajtja a városon a négylábú boltját és ott fej ki egy-egy pohárral a kundsaftnak, ahol parancsolja. Ha kell, fél-Nápolyt látni és meghalni! Hisz ennél sokkal szebb tájai vannak a világnak! (Nota bene, azt hajtják a gidát a negyedik emeletre is. A zöldség piac is kereken perdül a háziasszonyok elé mint az éhes sakál, üvölt a zöldségárus az in­cán. Érdekes, mikor a negyedik emeletről­ tör­ténik az alku a sikerítő zajban. A kereskedő egymásután mutat a portékájára: mi kell? feltartott ujjával jelzi: öt foldi az ára. Onnan magasból négy ujjat mutatnak, a kereskedő megcsóválja a fejét és három ujját tartja föl. Beleegyező bólintás. S a negyedik emeletről madzagon ereszkedik le a kosár, a megkötött üzletet effektuálják, a zöldséges sakál pedig üvölt tovább az utca tohuvabohujában. De az utcai élet irtózatos zajos. Itt volna szükség a zaj ellen küzdő egyesületre, ami a Nyugat nagyvárosaiban most kezdi áldásos működését. Az először is a rikkancsoknak — akiket itt zsurnalisztáknak neveznek — üzenne hadat, akik halálmegvető bátorsággal rohannak a vil­lamosok, az autók tömkelegén keresztül s késő éjjel is fölverik a várost riadójukkal. II Secolio Giornale d’ Italia, Corriere della Sera, Messa­­gero. Tribunal Elevenség, élelmesség, különösen pedig vidámság: ez a színes, virágos, napfényes, dalos nápolyi élet három jellemző tulajdonsága. A maszatos utcagyerek hároméves korában megtanul bukfencezni az idegenek előtt az ő egy soldijáért. A bérkocsisok — rendes állomás­helyük nincs — ott állnak meg, ahol akarnak — hosszan utánnak hajtatnak és úgy kínálják al­kalmatosságukat. És bizonyítványt mutogat a derék verturino, hogy ő milyen pompás ciceronó­ is egyben: bizonyítványokat sz­ed pasasérjaitól, akiket körü­lfuvarozott: a vasútállomás terének hatalmas Garibaldi-szobrától a márvány­ villás és

Next