Pesti Napló, 1910. november (61. évfolyam, 259–284. szám)
1910-11-01 / 259. szám
ELŐFIZETÉSI AhJLKi ■eta (ni____28 koc. — fllL FéMn.-------------14 . - . Kurr«!*»»_____» , — . Snhór.-------• , 40 , 61-dik évfolyam. 259. szám. e«T6i aim — —. _ _ 10 un. NAPLÓ AFKÓKZXDETÉBEX . Egyti né 4 fillér, vastagabb betűvel • t 0114etfe«k milliméter uáa ulL éjjszabán szerűit. ■egjeienlk kétfö kWttolért naponkint, Ünnep ulástt is. Budapest, 1910. Sürtentőség és kiadóhivatal: Podmanicky-utca 12. Kedd, november Vége a komédiának. Budapest, október 31. A magyar miniszterek megint formulát keresnek. Az ország elsőrendű gazdasági érdeke, hogy a készfizetések felvétele minél előbb valósággá váljék s a magyar miniszterek a készfizetések törvénybiztosította jogát nem veszik igénybe, de lemondanak a jog érvényesítéséről olyan pillanatban, amely az ország gazdasági törekvéseinek legjobban kedvez. A bécsi tárgyalások világosan mutatják, hogy már nem a készfizetések megszerzéséről, csak olyan formula szövegezéséről van szó, melyben kifejezésre jusson, hogy Magyarországnak törvényes joga ugyan a készfizetések fölvételét rendezni, de Magyarország nem él ezúttal ezzel a jogával, hanem fentartja magának a jogot, hogy egy más alkalommal törvénybe iktassa a napot, amelyen a készfizetések kötelező felvétele kezdődik. A formula, akármilyen lesz, újabb jele annak, hogy nincs erőnk törvénybiztosította jogaink végrehajtására. Jogunk van az önálló magyar hadseregre s a hadseregünk közös. Jogunk lenne az önáló vámterületre s vámterületünk közös. Törvény biztosítja az önálló nemzeti bankot s a bankunk közös. Meghátrálásainknak legújabb stauciója a készfizetések fölvétele. Jogunkban áll az osztrák-magyar bankot arra kötelezni, hogy fizetéseit arányban teljesítse s beérjük azzal, hogy a bank ennek a kötelességének csak esetről-esetre felel meg. Mindez gyöngeségünknek a jele, de a formulán keresztül ez a gyengeség nagylelkűségnek látszik. Még jó, hogy Ausztriában nem vetnek súlyt arra, hogy forma szerint is megaláztassunk. Mert, ha Ausztriának eszébe jutna, hogy a formulával nem ad módot önérzetünk ámítására és elaltatására, dehogy is lenne erőnk az ámítószerek kicsikarására. De Ausztria nagylelkű. Nem éhes az önérzetünkre s meghagy abban a képzelődésben, hogy lemondásunkra nem az osztrák túlerő, nem is a magyar tehetetlenség, de nobilitásunk kényszerített. Ennek ez ámító szernek receptjét szövegezik az osztrák és magyar miniszterek s ha a készfizetések kötelező fölvétele nem is válik valósággá, az elszenvedett gazdasági sérelemért mindenesetre megkapjuk azt a vigaszt a magyar históriában, hogy kitartottunk az ősi tradíció mellett s nagylelkűek voltunk, amikor kíméletlenek is lehetünk volna. A magyar históriának ebben a legújabb fejezetében különös olvasmányt kapnak majd azok, akiknek hamisítatlan fogalmuk van arról, hogy mi az alkotmány. Lassalle mondotta, hogy az alkotmány nem egyéb teleírott papirosnál, ha az abban foglalt törvényeket nem a tényleg meglevő erők szülték. Mert a törvény csak akkor megy törvényszámba, ha van annyi erőnk, hogy a törvényt átformáljuk élő valósággá. Mintha Lassalle közjogi bölcseletét a mi alkotmányunkból szűrte volna le. Mert nincs még egy ország, amely holtbetűs törvények dolgában túltehetne rajtunk. Minden paragrafus, mely a nemzeti állam intézményes kiépítéséről gonidoskodik s vért és életet vihetne a nemzet szervezetébe, merő formaság, melynek nem tudunk tartalmat adni. önálló hadsereg, önálló vámterület, magyar udvartartás? Törvényeknek készültek s ma látjuk, hogy ígéreteknél nem egyebek, ígéretek, melyeknek beváltására nem szoríthatjuk Ausztriát. Nincs meg a hozzá való erőnk s eszközeink csak odáig érnek, hogy jogai elévülését formulákkal megosztjuk. Nem mondunk le semmiről, csak a megvalósításról. De mit ér a törvény, mit ér ? jog, ha nem rendelkezünk vele? Hisze ilyen alkotmányos élet mellett Ausztriának és a dinasztiának semmi ellenvtése az ellen, ha holnap törvényt hzunk arról, hogy az osztrák ezredekben magyar legyen a vezényleti nyelv. Mert Ausztriának nem a törvény, de a megvalósítása a lényeges. Hogy a magyar parlament milyen törvények tárgyalásával szórakozik, nem sokat érdekli Ausztriát. A törvénygyártást nem akar meg, de elibénk áll, mihelyt az e lépést teszszük az iránt, hogy a tövényt átültessük az életbe. Kudarcul leplezésére azonban megengedi, hogy formulákkal, deklarációkkal megfejeljük a törvényt s fölülbiztosítsuk magunkat olyasmivel, ami biztosítéknak gyöngébb mint maga a törvény. Mai számunk 44 oldal. I 1. írta: Sas Ede: Tiberius villája. (Utánnyomás tilos.) Egy híres tenorista panaszolta nekem, mennyit ártott már neki a túlzott, istenitő reklám. Az emberek, akik a színházba mennek, valósággal csodát várnak tőle. Földöntúli gyönyörűséget. Hangokat, amineket legfölebb a szférák filharmonikus hangversenyében hallanak a boldog üdvözöltek. Végletekig felcsigázott várakozás fojtja vissza lélegzetét a nézőtéren. S azután a tenorista énekel. Gyönyörűen énekel, önmagát múlja fölül. S a hallgatók öszszenéznek. Ez hát az egész? A szájuk szeglete kicsinylő mosolyra vonul össze. Sokan egyenesen méregbe jönnek, hogy ők be vannak csapva. Szeretnék visszakérni a jegyük árát. Pedig mondom: a tenorista éneke nagyszerű. De a csodaváró közönséget mégsem tudja kielégíteni. A túlságos reklám veszedelmére van a szegény énekesnek. Valamivel kevesebb több lett volna neki. Agyonreklámirozott, agyonénekelt, agyondicsőített Nápoly, így voltam én az első percekben veled. Dél volt, amikor a kikötőbe futott velem a hajó. Az öböl partján, messze, messze terjedő félkörben fehérült a város. Háttérben a Vezúv sötét púpja. A tenger nem is oly ragyogó. Az ég nem is oly mélységesen kék. Sőt határozottan szürke. Az ember nem érti a mondást: hallottam, hogy ez a mondás egy hibás fordítás révén repült világgá. Nápolyon túl van egy kis városka, amelynek neve Móri. Az olasz azt mondja: Le vede Napoli, e poi Móri. Először látjuk Nápolyt, azután Mórit és ezt a földrajzi igazságot fordította le valami Claquehutes Frigyes oly poetikusan...) De mikor a kikötő lomhán veszteglő fekete krokodilusai és nyüzsgő vizipókjai, a rengeteg hajók és az ide-oda surranó evezős és motoros csónakok tömkelegén át a partra jutsz, akkor ragad meg ellenállhatlanul ennek a csodálatos városnak a varázsa. Az élet elevenségének oly szédítő sodrába kerülsz, hogy ahoz képest a hangyaboly nyüzsgése a valóságos csillapító nyugalom. Tudvalevő dolog, hogy a délolaszországi városokban a családok belső élete is úgyszólván a nyilvánosság előtt, az utcán folyik. Ezt a szokást — aminek a Dél ugyancsak forró csókokat hintő napja az oka — hatványozott mértékben találod meg Nápolyban. Itt nemcsak a dolguk után lótó futók, nemcsak a bámész idegenek hemzsegnek az utcán, de ott készíti az ebédjét a családanya, s természetesen gyerekei is ott futkároznak körülötte, többnyire fölöttébb hiányosan öltözködve és föltétlenül piszkosan, s a derék iparosok az utcán űzik a mesterségüket: a varga ott üti a kaptát, a kárpitos ott gyömöszöli a divánba a lószőrt. És a rogyásig rakott taligák, az előkelő fogatok, a csilingelő villamos és a móresre tanított, aránylag elég lassan száguldó autók sokasága közepette egy-egy kecskenyáj baktat végig: a jámbor olasz pásztor végig hajtja a városon a négylábú boltját és ott fej ki egy-egy pohárral a kundsaftnak, ahol parancsolja. Ha kell, fél-Nápolyt látni és meghalni! Hisz ennél sokkal szebb tájai vannak a világnak! (Nota bene, azt hajtják a gidát a negyedik emeletre is. A zöldség piac is kereken perdül a háziasszonyok elé mint az éhes sakál, üvölt a zöldségárus az incán. Érdekes, mikor a negyedik emeletről történik az alku a sikerítő zajban. A kereskedő egymásután mutat a portékájára: mi kell? feltartott ujjával jelzi: öt foldi az ára. Onnan magasból négy ujjat mutatnak, a kereskedő megcsóválja a fejét és három ujját tartja föl. Beleegyező bólintás. S a negyedik emeletről madzagon ereszkedik le a kosár, a megkötött üzletet effektuálják, a zöldséges sakál pedig üvölt tovább az utca tohuvabohujában. De az utcai élet irtózatos zajos. Itt volna szükség a zaj ellen küzdő egyesületre, ami a Nyugat nagyvárosaiban most kezdi áldásos működését. Az először is a rikkancsoknak — akiket itt zsurnalisztáknak neveznek — üzenne hadat, akik halálmegvető bátorsággal rohannak a villamosok, az autók tömkelegén keresztül s késő éjjel is fölverik a várost riadójukkal. II Secolio Giornale d’ Italia, Corriere della Sera, Messagero. Tribunal Elevenség, élelmesség, különösen pedig vidámság: ez a színes, virágos, napfényes, dalos nápolyi élet három jellemző tulajdonsága. A maszatos utcagyerek hároméves korában megtanul bukfencezni az idegenek előtt az ő egy soldijáért. A bérkocsisok — rendes állomáshelyük nincs — ott állnak meg, ahol akarnak — hosszan utánnak hajtatnak és úgy kínálják alkalmatosságukat. És bizonyítványt mutogat a derék verturino, hogy ő milyen pompás ciceronó is egyben: bizonyítványokat szed pasasérjaitól, akiket körülfuvarozott: a vasútállomás terének hatalmas Garibaldi-szobrától a márvány villás és