Pesti Napló, 1911. február (62. évfolyam, 27–50. szám)
1911-02-01 / 27. szám
■ ■ ]10 Kfén én*____as kor. — (01 Félén* _ _ _ 14 . — . ■ Kegyetlén*------1 , - , CfT kén------a . 10 . ■ f: 62-dik évfolyam. 27. szám.N ---------------10 fill.PESTI NAPLÓ AlBÓHXXDETÉJBK ÍBil Egy*B szó 6 fillére vfrstag&bb betűvel 10 Allé* Hirdetések milliméter számításai, díjszabás szerint Megjelenik hétfő kivételével naponkint, ünnep után is. Budapest, 1911. Szerkesztőség és kiadóhivatal. Podmanicky utca 12. Szerda, február 1. Szerencsétlen helyzet. Budapest, január 31. Nyakunkon az obstrukció. Abból, ami a parlamentben folyik és ami a függetlenségi vitarendezők körében nagy buzgalommal készül, ezt immár kétségtelenül meg lehet állapítani. Sajnos tehát, ezúttal sem kerüljük el ezt a veszedelmet és jóllehet a nemzet már kinyilvánította az akaratát, a kisebbség nem tud ebbe belenyugodni és folytatni akarja a harcot a parlamenti fórumon is. Ha talán a választások eredményéhez nem tapadt volna annyi kétség és ha a közvéleményben nem élne olyan határozottsággal annak a tudata, hogy a többség tulajdonképpen milyen módon és milyen eszközökkel jött létre, úgy a nemzet ítélete után a harc nehezen volna folytatható. Azonban az ellenzék egyre arra hivatkozik, hogy ő képviseli a nemzet akaratát és nem a többség. Azt állítja, hogy a nemzet zöme az önálló bankért lelkesedik és hogy tulajdonképpen a nemzetnek tesz szolgálatot, mikor az obstrukció megindításával a többséget, főleg pedig Ausztriát igyekszik az önálló bank elfogadására vagy legalább a készfizetésekre rákényszeríteni. A nemzet zöme valóban lelkesedett az önálló bankért. Azonban az ellenzék soraiban igen sokan vannak, mégpedig nem is a közlegények sorában, akik nagyon régen kikapcsolták céljaik köréből az önálló bankot, sőt legközelebbi párthíveiktől is elszakadtak, mert készek voltak az önálló bank nélkül folytatni az ország kormányzását. Velünk együtt bizonyára sokan vannak, akik ennek dacára óhajtották és óhajtják az önálló bank megvalósítását, sőt meg merjük kockáztatni azt az állítást is, hogy mi akkor is az önálló bank híveinek táborában leszünk, amikor a mai ellenzéknek már a legszélsőbb csoportja se fog többé rá gondolni. Azonban az épp a szomorú végzete az országnak, hogy minden ügyben, amelyben a nemzet érdekeiről van szó, mindig az ultima ratio fegyverei kerülnek elő, és akár katonai, akár gazdasági, akár pedig közjogi aspirációink kielégítéséről van szó, az ellenzékek mindig csak az obstrukció segítségével akartak a célhoz közelebb jutni. A dolgokon mit se változtat, hogy ez a módszer sohasem vezetett célhoz és hogy a hatalom éppúgy diadalmaskodott az obstrukciókon, mint a nagy nemzeti ellenálláson, amelynek előnyét nem élvezte az ország, de amelynek letiprásával járó nagy hátrányok még ma is súlyosan nehezednek reánk. A tény az, hogy különleges közjogi helyzetünk, Ausztriához való viszonyunk és talán főleg az osztrák követelések szertelensége állandóan az obstrukciós fegyverek használatát idézte elő. Nagyrészt abból az igen érthető okból, hogy Ausztriával szemben félreérthetetlenül demonstráltassék az, hogy a magyar nép bőréből elvégre mégsem lehet száz és száz milliókat kisajtolni és hogy bármely osztrák követelés nem csúszik oly könnyen keresztül a magyar parlament gépezetén, mint ezt Bécsben szeretnék és a kormányok bizonyára kilátásba is helyezik. Végeredményében azonban a nemzet fizeti meg ennek is az árát és semmi sem bizonyítja jobban az erőszakos harcok nagy kárát, mint a nemzeti ellenállás szomorú vége. Pedig ez a harc igazán nemzeti, igazán általános volt. És mégse volt eredménye. Csak pusztító hatása. És akárhány obstrukciónk volt, mindegyik csak kárt tett és értékeket pusztított. Nemzeti életünk mélyen elszomorító jelensége ez. Aspirációinkat vagy nem tudjuk megvalósítani, vagy pedig obstrukcióba fogunk. Sajnálatra méltó eredménytelenséget jelent amaz, és szomorú tünetemet is. Örökösen két véglet között ingadozni: vagy ell nem érni semmit, vagy pedig az eredménytelenség miatti elkeseredettségben obstruálni, egyformán szomorú az országra. Megkötött kezekkel nézni, mint szolgáltatja ki a kormányzat könnyelműsége az ország érdekeit Bécs akaratának, bizonyára nem fölemelő látvány az országra nézve. De viszont azt látni, hogy az ország esztendők hosszú során át folyton csak az obstrukció hatalmában legyen, azt látni, hogy vállalkozás, üzlet, és sok ezerféle érdek folyton csak a parlamenti anarkia veszedelmeinek legyen kitéve, szintén nem örvendetes. Ezt bízvást magyar specialitásnak Mai számunk 32 oldal. A tegnap. Irta: Berkes Imre. (Utánnyomás tilos.) Malvin éjjel fölkelt, kinyitotta az ablakot és kibámult az éjszakába. Valahol messze, halk susogással osont tova a Dráva, de az asszony zaklatott fantáziájában úgy érezte, hogy a viz alig néhány méternyi mélységben itt zúg az ő ablaka alatt s néki csak lendítenie kellene egyet fáradt testén s azonnal vége lenne mindennek... A csöndes, szomorú víz milyen gyönyörű ritmusban ölelné magába, lágyan, mint valami csodálatos gonddal tapadósra hímzett selyemlepel ... Bámult, figyelt, érthetetlen vágyódással nyújtogatta előre fehér nyakát, aztán hirtelen betette az ablakot, meggyujtotta a gyertyát, kendőt terített a vállára, papucsba bujtatta a lábát s bekopogott a szomszéd szobába. — Kisasszony, alszik?... Borbála alszik?... — Nem alszom, — hangzott egy rekedtes hang. — Ébren vagyok. — Jöjjön hozzám. Jöjjön, mert félek. A vén varrókisassony öt perc múlva ott ült Malvin ágya szélén. Malvin reszketett, fehér fogai vacogva villantak meg vérpiros szájában. — Valami baja van? — kérdezte Borbála. — Semmi. Már elmúlt. De kérem, maradjon most itt. Milyen jó, hogy nem utazott el tegnap. Legalább beszélhetek most magával, összekuporodott mint a macska. Csak a kicsiny feje látszott ki a takaró alól. — Mondja, Borbála, milyen messze van innen a Dráva? — Legalább félórányira. — Igen. Én is úgy tudom. Mégis azt hittem az imént, hogy itt folyik az ablakom alatt. S majdnem beleugrottam, úgy kivert a forróság. — Rettenetes, — mondta a vén kisasszony, s keresztet vetett magára. — Talán rossz álmai voltak ? — Rosszak. Bizonyára, nagyon rosszak. Vagy jók. Magam sem tudom. Képzelje, Borbála, hiszen magának megmondhatom, maga apró gyermekkorom óta ismer engem, képzelje, meg akartam csalni az uramat. A vén kisasszony fölugrott, de csak egy pillanatig állt, a térde remegni kezdett s visszaroskadt az ágyra. — A tekintetes urat? Azt, a tekintetes urat? — kérdezte, bár biztosan tudta, hogy róla van szó. — Azt a drága, jó embert? — Azt a drága, jó embert — ismételte az asszony. De már elmúlt. S most boldog vagyok, hogy ezt valakinek meg is mondhattam. Borbálát büszkévé tette ez a kitüntetés. Kíváncsian ült vissza az ágyra, várta, hogy mit mond még az asszonya. — Tudja, Borbála, ez a patikusné jutott az eszembe. S valahogy azt éreztem, hogy ő tisztességtelen, én meg tisztességes asszony vagyok. Az ura elkergette. S most valahol Pesten él, az isten tudja, miből. Hát csak nem lehet ez az én sorsom? — Nem. A patikusné rossz asszony. Varrtam a házában. — Nem érdemes egy férfiért. Nem szabad. Nem mindenki bírja azt ki. _ Elhallgatott. Még remegett a szája, még akart valamit mondani, de nem szólt. Az urára gondolt, aki holnap megérkezik, s az új bérlőre, aki tegnap utazott el.Az ura fekete szemére, s a bérlő acélszürke szemére. — Milyen a maga szeme, Borbála? — kérdezte hirtelen. — Sárga, mint a macskáé, — mondta ijedten Borbála. Malvin elkapta a vén kisasszony fejét, magához vonta, belenézett öreges, sárga szemébe, megcsókolta fonnyadt arcát, aztán aludni küldte. — Álmos vagyok, — mondta s a fejére húzta a paplant. Borbála megcsókolta a kezét s kiment a szobából. Malvin feküdt. Kinyujtózott, aludni akart, belebámult a gyertyába, aztán óvatosan, lopva, hogy most már meg ne hallja senki, újra kibújt az ágyból. Megint az ablaknál állt, a Drávát áhította, a szomorú, andalgó vizet, de már nem hallott a susogásából semmit, s azt sem érezte, hogy itt imbolyogna az alaka alatt Egy férfire gondolt, nagyra, erősre, s egy másikra, aki kicsiny és szótalan volt, s ez a másik volt az ő ura, s a nagy már senkije se volt, se ismerőse, se szeretője, csak egy nagy darab ember, amilyen a parasztfajtából száz és száz megterem a pusztán ... Szépek a parasztok. —