Pesti Napló, 1911. február (62. évfolyam, 27–50. szám)

1911-02-01 / 27. szám

■ ■ ]10 Kfén én*____as kor. — (01 Félén* _ _ _ 14 . — . ■ Kegyetlén*------1 , - , CfT kén------a . 10 . ■ f: 62-dik évfolyam. 27. szám.N ---------------10 fill.PESTI NAPLÓ AlBÓHXXDETÉJBK ÍBil Egy*B szó 6 fillére vfrstag&bb betűvel 10 Allé* Hirdetések milliméter számítás­­ai, díjszabás szerint Megjelenik hétfő kivételével naponkint, ünnep után is. Budapest, 1911. Szerkesztőség és kiadóhivatal. Podmanicky­ utca 12. Szerda, február 1. Szerencsétlen helyzet. Budapest, január 31. Nyakunkon az obstrukció. Abból, ami a parlamentben folyik és ami a függetlenségi vitarendezők körében nagy buzgalommal készül, ezt immár kétség­telenül meg lehet állapítani. Sajnos te­hát, ezúttal sem kerüljük el ezt a ve­szedelmet és jóllehet a nemzet már ki­nyilvánította az akaratát, a kisebbség nem tud ebbe belenyugodni és folytatni akarja a harcot a parlamenti fórumon is. Ha talán a választások eredményé­hez nem tapadt volna annyi kétség és ha a közvéleményben nem élne olyan határozottsággal annak a tudata, hogy a többség tulajdonképpen milyen mó­don és milyen eszközökkel jött létre, úgy a nemzet ítélete után a harc ne­hezen volna folytatható. Azonban az ellenzék egyre arra hi­vatkozik, hogy ő képviseli a nemzet akaratát és nem a többség. Azt állítja, hogy a nemzet zöme az önálló bankért lelkesedik és hogy tulajdonképpen a nemzetnek tesz szolgálatot, mikor az obstrukció megindításával a többséget, főleg pedig Ausztriát igyekszik az ön­álló bank elfogadására vagy legalább a készfizetésekre rákényszeríteni. A nem­zet zöme valóban lelkesedett az önálló bankért. Azonban az ellenzék soraiban igen sokan vannak, még­pedig nem is a közlegények sorában, akik nagyon régen kikapcsolták céljaik köréből az önálló bankot, sőt legközelebbi párth­­­í­veiktől is elszakadtak, mert készek vol­tak az önálló bank nélkül folytatni az ország kormányzását. Velünk együtt bizonyára sokan van­nak, akik ennek dacára óhajtották és óhajtják az önálló bank megvalósítását, sőt meg merjük kockáztatni azt az állí­tást is, hogy mi akkor is az önálló bank híveinek táborában leszünk, ami­kor a mai ellenzéknek már a legszél­sőbb csoportja se fog többé rá gon­dolni. Azonban az épp a szomorú vég­zete az országnak, hogy minden ügy­ben, amelyben a nemzet érdekeiről van szó, mindig az ultima ratio fegyverei kerülnek elő, és akár katonai, akár gazdasági, akár pedig közjogi aspirá­cióink kielégítéséről van szó, az ellen­zékek mindig csak az obstrukció segít­ségével akartak a célhoz közelebb jutni. A dolgokon mit se változtat, hogy ez a módszer sohasem vezetett célhoz és hogy a hatalom éppúgy diadalmasko­dott az obstrukciókon, mint a nagy nemzeti ellenálláson, amelynek előnyét nem élvezte az ország, de amelynek letiprásával járó nagy hátrányok még ma is súlyosan nehezednek reánk. A tény az, hogy különleges közjogi helyzetünk, Ausztriához való viszonyunk és talán főleg az osztrák követelések szertelensége állandóan az obstrukciós fegyverek használatát idézte elő. Nagy­részt abból az igen érthető okból, hogy Ausztriával szemben félreérthetetlenül demonstráltassék az, hogy a magyar­­ nép bőréből elvégre még­sem lehet száz és száz milliókat kisajtolni és hogy bármely osztrák követelés nem csúszik oly könnyen keresztül a magyar parla­ment gépezetén, mint ezt Bécsben sze­retnék és a kormányok bizonyára kilá­tásba is helyezik. Végeredményében azonban a nemzet fizeti meg ennek is az árát és semmi sem bizonyítja jobban az erőszakos harcok nagy kárát, mint a nemzeti ellen­állás szomorú vége. Pedig ez a harc igazán nemzeti, igazán általános volt. És még­se volt eredménye. Csak pusz­tító hatása. És akárhány obstrukciónk volt, mindegyik csak kárt tett és érté­keket pusztított. Nemzeti életünk mélyen elszomorító jelensége ez. Aspirációinkat vagy nem tudjuk megvalósítani, vagy pedig obstrukcióba fogunk. Sajnálatra méltó eredménytelenséget jelent amaz, és szomorú tünet­emet is. Örökösen két véglet között ingadozni: vagy ell nem érni semmit, vagy pedig az ered­ménytelenség miatti elkeseredettségben obstruálni, egyformán szomorú az or­szágra. Megkötött kezekkel nézni, mint szolgáltatja ki a kormányzat könnyel­műsége az ország érdekeit Bécs akara­tának, bizonyára nem fölemelő látvány az országra nézve. De viszont azt látni, hogy az ország esztendők hosszú során át folyton csak az obstrukció hatalmá­ban legyen, azt látni, hogy vállalkozás, üzlet, és sok ezerféle érdek folyton csak a parlamenti anarkia veszedelmeinek legyen kitéve, szintén nem örvendetes. Ezt bízvást magyar specialitásnak Mai számunk 32 oldal.­ ­ A tegnap. Irta: Berkes Imre. (Utánnyomás tilos.) Malvin éjjel fölkelt, kinyitotta az ablakot és kibámult az éjszakába. Valahol messze, halk susogással osont tova a Dráva, de az asszony zaklatott fantáziájában úgy érezte, hogy a viz alig néhány méternyi mélységben itt zúg az ő ablaka alatt s néki csak lendítenie kellene egyet fáradt testén s azonnal vége lenne mindennek... A csöndes, szomorú víz milyen gyönyörű rit­musban ölelné magába, lágyan, mint valami csodálatos gonddal tapadósra hímzett selyem­lepel ... Bámult, figyelt, érthetetlen vágyódással nyújtogatta előre fehér nyakát, aztán hirtelen betette az ablakot, meggyuj­totta a gyertyát, kendőt terített a vállára, papucsba bujtatta a lábát s bekopogott a szomszéd szobába. — Kisasszony, alszik?... Borbála alszik?... — Nem alszom, — hangzott egy rekedtes hang. — Ébren vagyok. — Jöjjön hozzám. Jöjjön, mert félek. A vén varrókisass­ony öt perc múlva ott ült Malvin ágya szélén. Malvin reszketett, fehér fogai vacogva villantak meg vérpiros szájában. — Valami baja van? — kérdezte Borbála. — Semmi. Már elmúlt. De kérem, marad­jon most itt. Milyen jó, hogy nem utazott el teg­nap. Legalább beszélhetek most magával, összekuporodott mint a macska. Csak a kicsiny feje látszott ki a takaró alól. — Mondja, Borbála, milyen messze van innen a Dráva?­­ — Legalább félórányira. — Igen. Én is úgy tudom. Mégis azt hittem az imént, hogy itt folyik az ablakom alatt. S majdnem beleugrottam, úgy kivert a forróság. — Rettenetes, — mondta a vén kisasszony, s keresztet vetett magára. — Talán rossz álmai voltak ? — Rosszak. Bizonyára, nagyon rosszak. Vagy jók. Magam sem tudom. Képzelje, Bor­bála, hiszen magának megmondhatom, maga apró gyermekkorom óta ismer engem, képzelje, meg akartam csalni az uramat. A vén kisasszony fölugrott, de csak egy pillanatig állt, a térde remegni kezdett s vissza­­roskadt az ágyra. — A tekintetes urat? Azt, a tekintetes urat? — kérdezte, bár biztosan tudta, hogy róla van szó. — Azt a drága, jó embert? — Azt a drága, jó embert — ismételte az asszony. De már elmúlt. S most boldog vagyok, hogy ezt valakinek meg is mondhattam. Borbálát büszkévé tette ez a kitüntetés. Kíváncsian ült vissza az ágyra, várta, hogy mit mond még az asszonya. — Tudja, Borbála, ez a patikusné jutott az eszembe. S valahogy azt éreztem, hogy ő tisz­tességtelen, én meg tisztességes asszony va­gyok. Az ura elkergette. S most valahol Pesten él, az isten tudja, miből. Hát csak nem lehet ez az én sorsom? — Nem. A patikusné rossz asszony. Varr­tam a házában. — Nem érdemes egy férfiért. Nem szabad. Nem mindenki bírja azt ki. _ Elhallgatott. Még remegett a szája, még akart valamit mondani, de nem szólt. Az urára gondolt, aki holnap megérkezik, s az új bérlőre, aki tegnap utazott el.Az ura fekete szemére, s a bérlő acélszürke szemére. — Milyen a maga szeme, Borbála? — kér­dezte hirtelen. — Sárga, mint a macskáé, — mondta ijedten Borbála. Malvin elkapta a vén kisasszony fejét, ma­gához vonta, belenézett öreges, sárga szemébe, megcsókolta fonnyadt arcát, aztán aludni küldte. — Álmos vagyok, — mondta s a fejére húzta a paplant. Borbála megcsókolta a kezét s kiment a szobából. Malvin feküdt. Kinyujtózott, aludni akart, belebámult a gyertyába, aztán óvatosan, lopva, hogy most már meg ne hallja senki, újra kibújt az ágyból. Megint az­ ablaknál állt, a Drávát áhította, a szomorú, andalgó vizet, de már nem hallott a susogásából semmit, s azt sem érezte, hogy itt imbolyogna az alaka alatt Egy férfire gondolt, nagyra, erősre, s egy má­sikra, aki kicsiny és szótalan volt, s ez a másik volt az ő ura, s a nagy m­ár senkije se volt, se ismerőse, se szeretője, csak egy nagy darab ember, amilyen a parasztfajtából száz és száz megterem a pusztán ... Szépek a parasztok. —

Next