Pesti Napló, 1911. augusztus (62. évfolyam, 180–206. szám)
1911-08-01 / 180. szám
X 62-dik évfolyam. 180. szám. ninmiai luxis*4k *m----S kor. - fin. Félévre _ 14 _ _ N^yedívre----I ’ - * egy hört----1 , 40 . Egyes szám _ _ _ __ 10 fllLPESTI NAPLÓ inCHnUURttEKilU Egry.s bxa 6 OUér, mtg»bb betűvel 10 fülét Hirdetések milliméter számítás*sal, díjszabás szerint Megjelenik héttő kivételével naponkint ünnep után ia. Budapest, 1911. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmanicky utca 12. Kedd, augusztus 1. Közös cél felé. Budapest, julius 31. Budapest népe tegnap tüntetőleg ünnepelte az általános választói jog parlamenti harcosait és újból kinyilatkoztatta, hogy az általános választói jog megvalósulásában látja az ország megújhodásának egyetlen biztos eszközét. Ha a vidék távol is maradt erről a nagygyűlésről és ha igaz is, hogy túlnyomóig a szociáldemokratikus érzelmű munkásság vett részt benne, úgy ez csak emeli a megnyilatkozás értékét, mert a demokratikus eszmék követésében az eddiginél is jobban összeforrasztotta a szocialista munkásságot a Justhpárttal, amely eddig még csak egyedül merte magát az általános választói jog javára lekötni. A függetlenségi pártoknak úgyis az volt eddig a legnagyobb taktikai hibája, hogy nem közeledett a tömegekhez és a közjogi dogmatika kedvéért nem törődött a tömegek mindennapi szükségleteivel. A tömegek ezért pártoltak el a függetlenségi párttól, és a Jusih-párt a legjobb utat választotta, mikor az általános választói jog hirdetésével igyekszik újból befolyást szerezni a tömegek felett. A tegnapi nap egész közel hozta egymáshoz a Justh-pártot és a szociáldemokrata pártot és ennek a jelentős közeledésnek igen nagy előnyei lesznek. Ma, amikor a konzervatív és agrárius szellem uralkodik az egész vonalon, mikor az agráriusok nem engedik behozni se a tengerentúli, se a balkáni húst és igy valósággal kiuzsoráztatják a fogyasztók millióit, a konzervatívok pedig a klerikális és reakciós uralom útjait egyengetik, akkor igazán csak örülni kell, ha a kormány ellen olyan tábor szervezkedik, amely az őszinte demokratikus politikát akarja érvényre juttatni. Ennek a politikának a diadalát csak az általános választói jog megvalósulása biztosíthatja és mikor tegnap szocialisták és függetlenségiek egyesültek, hogy diadalra vigyék az általános választói jog ügyét, úgy ezzel tulajdonképpen a demokratikus politika érvényesülése számára szerezték meg a legerősebb fegyvereket. Növeli ennek a jelentőségét az a körülmény is, hogy a függetlenségi pártok konzervatív árnyalata is képviseltette magát és Barabás Béla a Kossuth-párt nevében tett kötelező kijelentést az általános választói jog mellett. Ha igaz is, hogy Barabás erre nem kapott formális meghatalmazást és ha igaz az is, hogy emiatt máris szemrehányásokban volt része a Kossuth-párt agrárius-konzervatív csoportja részéről, kétségtelen, hogy az ő megjelenéséből csak arra lehet következtetni, hogy az általános választói jog egyre nagyobb varázszsal bír a kívülállókra is. Nem tagadjuk, joggal tartottunk tőle, hogy az a párt, amely többségi korában szembehelyezkedett az általános választói jog követelésével és amelyben a hangadó szerepet épp azok a férfiak töltik be, akiknek klerikális és reakciós érzelmei közismeretesek, a döntő pillanatban cserben látta, hogy a színpad az szószék, ő maga pedig: pap és tanítómester és amikor még nem lehetett frázis (mert hisz csak akkor találták ki) az a mondás, hogy: a nemzet napszámosa. Mindenütt másutt már rég leégett, elrothadt, elpusztult volna a deszkapalota. Itt, túl az Alagúton és túl Bernhard Shawn, áll.A téli hó és nedvesség nem rohasztja el, de kővé szilárdítja, mint az Adria vize Velence pilótáit, a nyári forróság megedzi és minden esztendőben felfrissíti, nem a szobafestő, sem az ács, de a Horváth-kertből áradó virágillat, a budai levegőnek lágy enyhesége és a színház publikumának szent, mert gyermekies naivsága. Kik ülnek ebben a színházban? ... De nem. Előbb arról, ami a színpadon történik. A színpadon egy bécsi operettet játszanak, egy régi bécsi operettet, az egykori Népszínháznak kasszadarabját, amely ma már csak a vidéken és Budán (vagy Buda nem a vidékhez tartozik?) megy, a „Madarászat. A zenekarból, amely nem a bayreuthi, de viszont tudja is magáról, hogy nem az, nagy kedvvel hangzanak fel a szegény Zeller Károly híres melódiái. A „Wie mein Ahndl zwanzig Jahr“ és a „Pfant euch Gott alle miteinander“. A közönség, amely boldog gyönyörrel fogadja ezeket a graciózus bécsi melódiákat, nem is tudja, hogy az, aki ezeket kitalálta és csinálta, az a könnyű zseni börtönben halt meg, ahová holmi váltóügyek miatt került. Ki törődik most ezzel, egyáltalán ki tudja azt, hogy ki volt Karl Zeller? Az emberek boldafogja hagyni az általános választói jog harcosait. Azonban a tegnapi nagygyűlés azt bizonyította be, hogy a függetlenségiek újabb testvériesülésében az általános választói jog hívei diadalmaskodnak és hogy a konzervatív elemek előbb-utóbb kénytelenek lesznek a teret kizárólag a demokrácia harcosainak átengedni. Örömmel látjuk, hogy az általános választói jog vonzóereje egyre nagyobb hatást gyakorol azokra is, akik eddig idegenkedtek tőle és így kétszeres joggal lehet remélni, hogy a különböző árnyalatú csoportok az általános választói jog jelszavában fogják megtalálni azt a harci fegyvert, amelylyel a kormányt a mostani veszedelmes javaslatával együtt a porba dönthetik. A Justh-párt ezúttal nagyszerű politikai érzéktől vezettette magát, amikor a nemzeti küzdelem végcéljává az általános választói jogot tette és a párt vezére tízezrek örömujjongása közepette jelentette ki újból, hogy pártja nem fogja mindaddig abbahagyni a küzdelmet, amíg az általános választói jogot ki nem vívta. Tegnap szocialisták, polgárok, Justhék, Kossuthék zugó helyeslése szentesítette ezt a politikát és elképzelni is lehetetlen, hogy a tömegek ilyen széles rétegeinek különböző pártállású képviseletei ne volnának képesek keresztülvinni azt, amit ilyen erősen tudnak akarni. Reméljük, hogy az utolsó válaszfalak is le fognak omlani és a küzdők minden táborában fel fogják ismerni, hogy csak az általános választói jogok, hogy a színpadon egy választófejedelemnőt látnak, azután Ádámot, a híres tiroli madarászt, az isteni Postás Milkát, udvarhölgyeket, grófokat, testőrtiszteket, tiroli parasztoknak öltözött kórista-leányzókat és más úri népeket. Mennyi emlékezés van ebben a darabban. A szinlapokon, mint fordítóé, a régi zsurnalisztika egyik jelesének, a nagyműveltségű Fáy J. Bélának neve áll. Küön Ádám és az embernek a szegény Vidor Pál jut az eszébe, a fejedelemnők eszünkbe jut a szegény Hegyi Aranka, vagy mint a régi Népszínház barna szinlapjain állt, F. Hegyi Aranka, Postás Milka, eszünkbe jut egy nagyszerű csengésű női hang tulajdonosa. Komáromi Mariska, aki nem szegény, de gazdag és egy pezsgőgyárosnak felesége, kijő a dékán és mindannyian a hosszú Solymossyra gondolunk. Magán az előadáson a régi Népszínháznak egy nyugdíjas színésze, a jó Kiss Mihály szerepel m. v. (mint vendég). A librettó szójátékai gügyék, meséje tele a leggyermekesebb trükkökkel. Ha ma ilyen librettót adnának, az ember megirigyelné a boldog Olaszországot, ahol az elégedetlen nézőnek emberi joga, hogy megrothadt almákkal és néhai macskákkal dobálja meg a színpadot. De ki fog itt ma kritizálni? Okos ember csak arra gondol, hogy ime hogyan mulattak eleink. „Mikor még dédem ifjú volt“ — mint a darab egyik kupléja mondja. És istenem, maguk ezek a kuplék. A zene minden fiatalsága dacára olyan öreg, hogy már nem is a Népszínházból emlékezünk rája, hanem második életéből, abból a korból, amikor már nem A deszkapalotában, írta: Lakatos László. (Utánnyomás tilos.) A Lánchídon és az Alagúton túl, ahol másnak tűnik az élet, játszinak és gondok nélkül valónak, közepén egy nagy kertnek (amelynek isteni kihasználatlansága is az itteni élet könnyű voltát bizonyítja), áll a hatalmas deszkapalota. Szép és imponáló az ő stílustalansága, az az egyszerű és csak a gyakorlati célszerűségre tekintő mód, amelylyel megépítették. Elől egy pitvar, középütt egy nagy emeletes terem, a nézőtér, hátul egy kisebb, pódiumos terem, a színpad. Közben egy árok, a zenekar és több fülke, pénztár, irodák és öltözők számára. Mert a deszka palotában színházat játszanak nyáron. Minő kedves a színház belseje. A menyedet, amelyről egy nagy luszter lóg alá, vadul van bemázolva mindenféle színekkel, de úgy, hogy a zöldnek jusson közöttük az uralkodószerep. A mázolások szélén pedig nevek állanak körben. Vörösmarthy Mihályé, Csepreghyé, Szigeti Józsefé, Gaál Józsefé, Szigligeti Eduardé és mindazoké, akiknek a magyar előidökben közzük volt a színpadhoz. Nagyszerű és kedves ez : tradíció, nemkülönben az a jelmondat, ami a kortina fölött és a magyar teljes címer alatt áll: — Nyelvében él a nemzet! Látszik, hogy a deszkapalotát még azokban a szép és rongyos időkben építették, amikor a Színész (nem, Thália papja!) még komolyan val lai számunk 32 oldal.