Pesti Napló, 1911. augusztus (62. évfolyam, 180–206. szám)

1911-08-01 / 180. szám

X 62-dik évfolyam. 180. szám. ninmiai luxi­s*4k *m----S kor. - fin. Félévre _ 14 _ _ N^yedívre----I ’ - * egy hört----1 , 40 . Egyes szám _ _ _ __ 10 fllLPESTI NAPLÓ inCHnUURttEKilU Egry.s bxa 6 OUér, mtg»bb betűvel 10 fülét Hirdetések milliméter számítás*­sal, díjszabás szerint Megjelenik héttő kivételével naponkint ü­nnep után ia. Budapest, 1911. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmanicky­ utca 12. Kedd, augusztus 1. Közös cél felé. Budapest, julius 31.­­ Budapest népe tegnap tüntetőleg ünnepelte az általános választói jog parlamenti harcosait és újból kinyilat­koztatta, hogy az általános választói jog megvalósulásában látja az ország meg­újhodásának egyetlen biztos eszközét. Ha a vidék távol is maradt erről a nagygyűlésről és ha igaz is, hogy túl­nyomóig a szociáldemokratikus érzelmű munkásság vett részt benne, úgy ez csak emeli a megnyilatkozás értékét, mert a demokratikus eszmék követésé­ben az eddiginél is jobban összeforrasz­totta a szocialista munkásságot a Justh­­párttal, amely eddig még csak egyedül merte magát az általános választói jog javára lekötni. A függetlenségi pártok­nak úgyis az volt eddig a legnagyobb taktikai hibája, hogy nem közeledett a tömegekhez és a közjogi dogmatika ked­véért nem törődött a tömegek minden­napi szükségleteivel. A tömegek ezért pártoltak el a függetlenségi párttól, és a Jusih-párt a legjobb utat választotta, mikor az általános választói jog hirde­tésével igyekszik újból befolyást szerezni a tömegek felett. A tegnapi nap egész közel hozta egymáshoz a Justh-pártot és a szociál­demokrata pártot és ennek a jelentős közeledésnek igen nagy előnyei lesznek. Ma, amikor a konzervatív és­ agrárius szellem uralkodik az egész vonalon, mikor az agráriusok nem engedik be­hozni se a tengerentúli, se a balkáni húst és igy valósággal kiuzsoráztatják a fogyasztók millióit, a konzervatívok pedig a klerikális és reakciós uralom útjait egyengetik, akkor igazán csak örülni kell, ha a kormány ellen olyan tábor szervezkedik, amely az őszinte demokratikus politikát akarja érvényre juttatni. Ennek a politikának a diadalát csak az általános választói jog meg­valósulása biztosíthatja és mikor tegnap szocialisták és függetlenségiek egyesül­tek, hogy diadalra vigyék az általános választói jog ügyét, úgy ezzel tulajdon­képpen a demokratikus politika érvé­nyesülése számára szerezték meg a leg­erősebb fegyvereket. Növeli ennek a jelentőségét az a körülmény is, hogy a függetlenségi pár­tok konzervatív árnyalata is képviseltette magát és Barabás Béla a Kossuth-párt nevében tett kötelező kijelentést az ál­talános választói jog mellett. Ha igaz is, hogy Barabás erre nem kapott for­mális meghatalmazást és ha igaz az is, hogy emiatt máris szemrehányásokban volt része a Kossuth-párt agrárius-kon­­zervatív csoportja részéről, kétségtelen, hogy az ő megjelenéséből csak arra lehet következtetni, hogy az általános választói jog egyre nagyobb varázszsal bír a kívülállókra is. Nem tagadjuk, joggal tartottunk tőle, hogy az a párt, amely többségi korában szembehelyez­kedett az általános választói jog köve­telésével és amelyben a hangadó szere­pet épp azok a férfiak töltik be, akik­nek klerikális és reakciós érzelmei köz­ismeretesek, a döntő pillanatban cserben látta, hogy a színpad az szószék, ő maga pe­dig: pap és tanítómester és amikor még nem lehetett frázis (mert hisz csak akkor találták ki) az a mondás, hogy: a nemzet napszámosa. Mindenütt másutt m­ár rég leégett, elrot­hadt, elpusztult volna a deszkapalota. Itt, túl az Alagúton és túl Bernhard Shawn, áll.A téli hó és nedvesség nem rohasztja el, de kővé szilár­dítja, mint az Adria vize Velence pilótáit, a nyári forróság megedzi és minden esztendőben fel­frissíti, nem a szobafestő, sem az ács, de a Hor­­váth-kertből áradó virágillat, a budai levegő­nek lágy enyhesége és a színház publikumának szent, mert gyermekies naivsága. Kik ülnek ebben a színházban? ... De nem. Előbb arról, ami a színpadon történik. A színpadon egy bécsi operettet játszanak, egy régi bécsi operettet, az egykori Népszínháznak kasszadarabját, amely ma már csak a vidéken és Budán (vagy Buda nem a vidékhez tarto­zik?) megy, a „Madarászat. A zenekarból, amely nem a bayreuthi, de viszont tudja is ma­gáról, hogy nem az, nagy kedvvel hangzanak fel a szegény Zeller Károly híres melódiái. A „Wie mein Ahndl zwanzig Jahr“ és a „Pfant euch Gott alle miteinander“. A közönség, amely bol­dog gyönyörrel fogadja ezeket a graciózus bé­csi melódiákat, nem is tudja, hogy az, aki eze­ket kitalálta és csinálta, az a könnyű zseni bör­tönben halt meg, ahová holmi váltóügyek miatt került. Ki törődik most ezzel, egyáltalán ki tudja azt, hogy ki volt Karl Zeller? Az emberek bolda­fogja hagyni az általános választói jog harcosait. Azonban a tegnapi nagygyűlés azt bizonyította be, hogy a függetlenségiek újabb testvériesülésében az általános választói jog hívei diadalmaskodnak és hogy a konzervatív elemek előbb-utóbb kénytelenek lesznek a teret kizárólag a demokrácia harcosainak átengedni. Öröm­mel látjuk, hogy az általános választói jog vonzóereje egyre nagyobb hatást gyakorol azokra is, akik eddig idegen­kedtek tőle és így kétszeres joggal lehet remélni, hogy a különböző árnyalatú csoportok az általános választói jog jelszavában fogják megtalálni azt a harci fegyvert, am­elylyel a kormányt a mostani veszedelmes javaslatával együtt a porba dönthetik. A Justh-párt ezúttal nagyszerű politikai érzéktől vezettette magát, amikor a nemzeti küzdelem vég­céljává az általános választói jogot tette és a párt vezére tízezrek örömujjongása közepette jelentette ki újból, hogy pártja nem fogja mindaddig abbahagyni a küz­delmet, amíg az általános választói jogot ki nem vívta. Tegnap szocialisták, polgárok, Justh­­ék, Kossuthék zugó helyeslése szente­sítette ezt a politikát és elképzelni is lehetetlen, hogy a tömegek ilyen széles­­ rétegeinek különböző pártállású képvi­seletei ne volnának képesek keresztül­vinni azt, amit ilyen erősen tudnak akarni. Reméljük, hogy az utolsó válasz­falak is le fognak omlani és a küzdők minden táborában fel fogják ismerni, hogy csak az általános választói jog­­ok, hogy a színpadon egy választófejedelem­nőt látnak, azután Ádámot, a híres tiroli mada­rászt, az isteni Postás Milkát, udvarhölgyeket, grófokat, testőrtiszteket, tiroli parasztoknak öl­tözött kórista-leányzókat és más úri népeket. Mennyi emlékezés van ebben a darabban. A szinlapokon, mint fordítóé, a régi zsurnalisz­tika egyik jelesének, a nagyműveltségű Fáy J. Bélának neve áll. Küön Ádám és az embernek a szegény Vidor Pál jut az eszébe, a fejedelemnő­k eszünkbe jut a szegény Hegyi Aranka, vagy mint a régi Népszínház barna szinlapjain állt, F. Hegyi Aranka, Postás Milka, eszünkbe jut egy nagyszerű csengésű női hang tulajdonosa. Ko­máromi Mariska, aki nem szegény, de gazdag és egy pezsgőgyárosnak felesége, kijő a dékán és mindannyian a hosszú Solymossyra gondo­lunk. Magán az előadáson a régi Népszínháznak egy nyugdíjas színésze, a jó Kiss Mihály szere­pel m. v. (mint vendég). A librettó szójátékai gügyék, meséje tele a leggyermekesebb trük­kökkel. Ha ma ilyen librettót adnának, az em­ber megirigyelné a boldog Olaszországot, ahol az elégedetlen nézőnek emberi joga, hogy meg­rothadt almákkal és néhai macskákkal dobálja meg a színpadot. De ki fog itt ma kritizálni? Okos ember csak arra gondol, hogy ime hogyan mulattak eleink. „Mikor még dédem ifjú volt“ — mint a darab egyik kupléja mondja. És iste­nem, maguk ezek a kuplék. A zene minden fiatal­sága dacára olyan öreg, hogy már nem is a Népszínházból emlékezünk rája, hanem máso­dik életéből, abból a korból, amikor már nem A deszkapalotában, írta: Lakatos László. (Utánnyomás tilos.) A Lánchídon és az Alagúton túl, ahol más­nak tűnik az élet, játszinak és gondok nélkül valónak, közepén egy nagy kertnek (amely­nek isteni kihasználatlansága is az itteni élet könnyű voltát bizonyítja), áll a hatalmas deszka­palota. Szép és imponáló az ő stílustalansága, az az egyszerű és csak a gyakorlati célszerűségre tekintő mód, am­elylyel megépítették. Elől egy pitvar, középütt egy nagy emeletes terem, a nézőtér, hátul egy kisebb, pódiumos terem, a színpad. Közben egy árok, a zenekar és több fülke, pénztár, irodák és öltözők számára. Mert a deszka palotában színházat játszanak nyáron. Minő kedves a színház belseje. A menye­det, amelyről egy nagy luszter lóg alá, vadul van bemázolva mindenféle színekkel, de úgy, hogy a zöldnek jusson közöttük az uralkodó­­szerep. A mázolások szélén pedig nevek állanak körben. Vörösmarthy Mihályé, Csepreghyé, Szi­geti Józsefé, Gaál Józsefé, Szigligeti Eduardé és mindazoké, akiknek a magyar előidökben köz­zük volt a színpadhoz. Nagyszerű és kedves ez :­ tradíció, nemkülönben az a jelmondat, ami a kortina fölött és a magyar teljes címer alatt áll: — Nyelvében él a nemzet! Látszik, hogy a deszkapalotát még azokban a szép és rongyos időkben építették, amikor a Színész (nem, Thália papja!) még komolyan val­­ lai számunk 32 oldal.

Next