Pesti Napló, 1912. május (63. évfolyam, 104-128. szám)

1912-05-01 / 104. szám

EKOFUETKSi FRAK. Egész évre «. «. 20 kor. «• UH Félévre_____ M . — , Negyedévre— _ 1 , — m Egy 'dév. — _ 0 , 40 f NMMHMpMillm­ ­dik évfolyam. 104. szám. Egyes száza _ — — _ 10 EH.­STI NAP m FFKOSiiKOiuXz.bE a­ F&&S» Egysi szó & lilUr. »«Lstagabb petlivel 10 fill­ér hirdetések milliméter számitáb­­sál, díjszabás szerint. Megjelenik sétfő kivételível napunk vn­. ünnep utta is. Budapest, 1912. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmanicky­ utca 12. Szerda, május 1.­ ­ —r*?"-", — —---------------------------------------” A halálfejtő lepke. Irta: Berkes Imre. (Utánnyomás tilos.) Frigyes a gyár első emeletén dolgozott egy meglehetősen szűk üvegfülkében, ahonnan ké­nyelmesen megfigyelhette a körülötte nyüzsgő munkásokat. Az Íróasztala és a karosszéke ala­csony katedrán volt elhelyezve, itt trónolt Fri­gyes, mint helyettes igazgató, s innen szövö­gette a m­aga üzleteinek és életének kóc- és aranyfonalak. Szótalan, befelé beszélő emberke volt, ravaszkodó, de éles szeme bizalmatlanul szegződött mindenkire, akivel dolga akadt. Hi­vatalos ügyekben sima, majdnem alattomos tu­dott lenni, de főnökeivel szemben siránkozó és gerinctelen volt, mint a rossz asszony, aki attól fél, hogy az ura agyonlövi. A maga benső jósága, vagy rosszasága, ér­téke, vagy értéktelensége semmit sem jelentett a gyárban. Itt a munka teljesítése volt a fő szempont és eszerint ítélték meg az embereket, akár munkásról, akár hivatalnokról volt szó. Frigyes tündöklő esze ezt a szempontot, mint valami bibliai szentséget tisztelte, mert nálánál pontosabb, rendszeretőbb, kötelességtudóbb hi­vatalnok egy sem volt a gyárban, igaz, hogy az ő pozíciójában nem is tűrtek volna meg ha­nyag és felületes tisztviselőt. Benn az irodában szellemi, vagy fizikai munkát egyáltalán nem végzett Minden ideje a résenlevéssel, az ellenőrzéssel telt el, minden gondolata erre terelődött és ezt annyi túlzással­­ teljesítette, hogy az alantasai­ — különösen az­­ intelligensebbbek, — kivétel nélkül gyűlölték. Nem valami véres, boszora ösztökélő haraggal, hanem inkább az undorral kevert lenézéssel be­széltek róla apró és ostoba túlzásai miatt. Te­kintélye tehát nem sokat ért, de ezzel Frigyes nem törődött, mert nem egyszer mondta, hogy ő csak a kötelességét teljesíti. Neki az a dolga, hogy munkára serkentse az embereket, s ha ő ezt elmulasztaná, főnökeivel gyűlnék meg a baja. Látnivaló tehát, hogy a helyettes igazgató okos és praktikus elme volt. Sőt derék és ne­mes szivü is, aki sehogysem akarta gazdáit megkárosítani. Mindezt tudta Frigyes s végtele­nül meg volt magával elégedve. Szeretett is magáról igy gondolkodni, s amikor úgy befelé beszélgetett láthatatlan benső énjével, mindig dicsérte magát. Soha tanár, szülő, ismerős, fele­ség, soha senki a világon úgy meg nem tudta dicsérni Frigyest, mint maga. Ebben művész volt, ezen a téren majdnem versenyen kívül állt, mert ő a finom és felsőfokú jelzők megválo­­gatásában, a hálát, elismerést, becsülést és imá­datot jelentő kifejezések pedáns összetűzésében olyan grandiózus eredményeket ért el, hogy némelykor maga is elcsodálkozott, miképpen te­lik kis műveltségéből és régi diákköri olvasmá­nyaiból ekkora és ilyen becses szókincs De Frigyes nem volt olyan korlátolt, hogy ezt az önimádást elfogultságnak minősítette volna. Nem, ebben nem értett egyet azokkal a különben hiú és elbizakodott emberekkel, akik, bármennyire is el vannak ragadtatva a maguk nagyra taksált dolgaiktól, némelykor önmaguk­kal meghasonlottan némi undorral és lenézéssel piszkolják saját cselekvéseiket. A helyettes igazgatónak ebben a kérdésben meg volt a sa­ját filozófiája, amely abból állt, hogy az önimá­dat valóságos lelki szükséglet, az élet benső kincse, a munka után való megnyugvás, a lát­hatatlan erő, amelyből minden erőbeli megnyil­vánulás táplálkozik, egyúttal — s ezt tartotta Frigyes a legfontosabbnak — egy előre prepa­rált védekezési mód minden támadással szem­ben. Az élet a nagy és kis harcok szakadatlan láncolata, gondolta Frigyes mint eredeti gon­dolkozó, s mennyivel erősebb ő e harcok ziva­taraiban, ha előre kikészítve hordja magában azokat a fegyvereket, amelyekkel esetről-esetre védekeznie kell. Semmi vakmerőség, semmi kí­méletlenség nem volt ebben az emberben, az élete a védelem különböző taktikái körül for­golódott, s el kell ismerni, hogy ez a defenzív álláspont úgy általában szerencsésen be is vált. Csak egy hibája volt ennek a filozófiának, s azért volt rossz ez az egész elmélet, mert benne volt ez az egyetlen hiba. Az, hogy Fri­gyes nem szeretett senkit ezen a világon. Mert­­minden emberben ellenfelet látott, aki ellen vé­dekeznie kell, sivár, örömtelen és fagyos lett az élete. Örökös reszketésben élt, folyton az járt az okos fejében, ki ellen, milyen dologban­ és miképpen kell védekeznie. A főtitkárt nem szerette, mert félt, hogy az állására tör. Az igazgatót, aki egyébként a legjobb barátja volt, ki nem állhatta, mert egyrészt irigyelte az állá­sát, másrészt el kellett vele hitetnie, hogy ő nélkülözhetetlen tagja az üzemnek s nélküle az egész gyár megbuknék. Tudta, érezte, hogy az igazgató, aki szintén bölcs ember volt, ezt nem hiszi, mégis ezzel főzte állhatatosan, hogy kö­rülbástyázza a maga állását. A munkásokat lelkéből megvetette, de gorombáskodni mégsem Zsebretett fogak. Budapest, április 30. A nemzeti munkapárt két hónappal ezelőtt az ökleit mutogatta Auffenberg­­nek s erősen szervezkedett a legköze­lebbi delegáció üléseire. Bizonyosan so­kan vannak az országban, akik már nem emlékeznek arra, hogy mi volt en­nek a munkapárti berzenkedésnek az oka, sőt valószínű, hogy maga a munka­párt is csak mint valami rossz álomra emlékezik vissza, amikor az Auffenberg­­affért szóba hozzák előtte. Fel kell te­hát frissíteni az ország és különösen a munkapárt emlékzeő tehetségét s meg kell magyarázni, hogy a munkapárt két hónappal ezelőtt a rezoluciós politika bukása miatt esküdött össze Auffenberg ellen. Igen, a rezoluciós politika miatt, melyről azt mondották, hogy Auffenberg hadügyminiszter volt a sírásója. Meny­nyire fájt nekik akkor, hogy a közös költségek provizóriuma csak április 30-án jár le. Mennyire bántotta őket, az össze­esküvőket, hogy Auffenberggel szemben való haragjukat jégre kell tenniük s li­hegő boszuvágyukat majd csak két hó­nap múlva elégíthetik olyképen hogy bizalmatlanságot szavaznak a politizáló generálisnak. A várva várt, azaz hogy nem várt a nap végre megvirradt. Április 30-ika elérkezett, még­pedig várakozásuk elle­nére, sőt határozott boszúságukra. Az alkalom itt volt, csak fel kellett volna utazniuk Bécsbe, hogy leadják szavaza­tukat Auffenberg ellen. De ők elszalasz­­tották az alkalmat. Soha annyi delegá­tus nem halt meg, mint az idén. A tanácsterem padjai majdnem üresek s a magyar delegáció elnöke hol ennek, hol annak a delegátusnak a távolmara­dását kénytelen megokolni. Az urak meghűltek és rekedtek. Az összeeskü­vők otthon maradtak s Auffenberg hiába tart szemlét, nem látja sehol azt a nagy ellenséges csapatot. Az ellenség addig köszörülte ellene a fegyvereit, mig a köszörükő egészen elkoptatta az acélt. Itthon maradtak, nehogy zavarba hozzák a tábornokot, kiszámították, hogy hány szavazat kellene a bizalmatlansági vó­­tumhoz s mikor a számítással elkészül­tek, visszatartottak maguk közül egy cso­mó delegátust, hogy az elégedetlenke­dők egész biztosan kisebbségben legye­nek Bécsben. Hogy hányan utaztak fel, nem tudjuk, de mindenesetre csak annyian, hogy a bizalmatlansági indítvány ne kapjon többséget. Most már egészen nyugodtan beterjesztheti tehát a Kossuth­­párt delegátusa a bizalmatlansági indít­ványt. Auffenberg prononszírozott ellen­felei itthon maradtak, azok a szintele­­­­nek pedig, akik Bécsbe utaztak, előző­­­­leg jeges borogatásokkal biztosították magukat a szenvedelmes kitörések ellen. Az összeszoritott és magasba emelt ök­löket zsebre dugták s nincs az a hata­lom, mert az öklöket elővarázsolja onnan. Tudtuk, hogy igy lesz. Lukács be­szédje, melylyel a képviselőháznak be­mutatkozott, a legparányibb kétséget sem hagyta fenn az iránt, hogy az ösz­­szeesküvők letörlik neveiket a vérszer­ződésről, melyet Auffenberg megbukta­tására kötöttek. Lukács Lászlót jórész­ben a rezoluciós politika bukása segí­tette a miniszterelnöki székbe, a több­ség tehát nem perhorreszkálhatja mind­azt, aminek új gazdáját köszönheti. Hogy a többség Khuen alatt fölesküdött erre a rezolucióra, ez igazán édeskeveset számit ma. Mert ki beszél ma Khuen­­ről? A többség megkapta az uj gazdát s a többségnek csak egy kötelessége van: a gazdát szolgálni, annak paran­csait teljesíteni. A politikában ennek a mindent megcsúfoló rabszolgaságnak pártfegyelem a neve, de bárhogyan ke­resztelte el a politikai morál pártvezér és párt között a viszonyt, az igazság mégis az, hogy ilyen szolgálatokra csak a gerinctelenség kapható. A magyar képviselőház többsége ilyen gerinctelen képviselőkből áll. És ez a többség képviseli a magyar intel­ligenciát? Ebben a többségben jut ki­fejezésre Magyarország történelmi fejlő­dése és ez a többség hivatott arra, hogy­ ezt a fejlődést továbbra is biztosítsa? A véletlen pokoli malíciája, hogy azon a napon, amikor Lukács László pró­­ zai számunk 32 oldal.

Next