Pesti Napló, 1912. május (63. évfolyam, 104-128. szám)
1912-05-01 / 104. szám
EKOFUETKSi FRAK. Egész évre «. «. 20 kor. «• UH Félévre_____ M . — , Negyedévre— _ 1 , — m Egy 'dév. — _ 0 , 40 f NMMHMpMillm dik évfolyam. 104. szám. Egyes száza _ — — _ 10 EH.STI NAP m FFKOSiiKOiuXz.bE a F&&S» Egysi szó & lilUr. »«Lstagabb petlivel 10 fillér hirdetések milliméter számitábsál, díjszabás szerint. Megjelenik sétfő kivételível napunk vn. ünnep utta is. Budapest, 1912. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmanicky utca 12. Szerda, május 1. —r*?"-", — —---------------------------------------” A halálfejtő lepke. Irta: Berkes Imre. (Utánnyomás tilos.) Frigyes a gyár első emeletén dolgozott egy meglehetősen szűk üvegfülkében, ahonnan kényelmesen megfigyelhette a körülötte nyüzsgő munkásokat. Az Íróasztala és a karosszéke alacsony katedrán volt elhelyezve, itt trónolt Frigyes, mint helyettes igazgató, s innen szövögette a maga üzleteinek és életének kóc- és aranyfonalak. Szótalan, befelé beszélő emberke volt, ravaszkodó, de éles szeme bizalmatlanul szegződött mindenkire, akivel dolga akadt. Hivatalos ügyekben sima, majdnem alattomos tudott lenni, de főnökeivel szemben siránkozó és gerinctelen volt, mint a rossz asszony, aki attól fél, hogy az ura agyonlövi. A maga benső jósága, vagy rosszasága, értéke, vagy értéktelensége semmit sem jelentett a gyárban. Itt a munka teljesítése volt a fő szempont és eszerint ítélték meg az embereket, akár munkásról, akár hivatalnokról volt szó. Frigyes tündöklő esze ezt a szempontot, mint valami bibliai szentséget tisztelte, mert nálánál pontosabb, rendszeretőbb, kötelességtudóbb hivatalnok egy sem volt a gyárban, igaz, hogy az ő pozíciójában nem is tűrtek volna meg hanyag és felületes tisztviselőt. Benn az irodában szellemi, vagy fizikai munkát egyáltalán nem végzett Minden ideje a résenlevéssel, az ellenőrzéssel telt el, minden gondolata erre terelődött és ezt annyi túlzással teljesítette, hogy az alantasai — különösen az intelligensebbbek, — kivétel nélkül gyűlölték. Nem valami véres, boszora ösztökélő haraggal, hanem inkább az undorral kevert lenézéssel beszéltek róla apró és ostoba túlzásai miatt. Tekintélye tehát nem sokat ért, de ezzel Frigyes nem törődött, mert nem egyszer mondta, hogy ő csak a kötelességét teljesíti. Neki az a dolga, hogy munkára serkentse az embereket, s ha ő ezt elmulasztaná, főnökeivel gyűlnék meg a baja. Látnivaló tehát, hogy a helyettes igazgató okos és praktikus elme volt. Sőt derék és nemes szivü is, aki sehogysem akarta gazdáit megkárosítani. Mindezt tudta Frigyes s végtelenül meg volt magával elégedve. Szeretett is magáról igy gondolkodni, s amikor úgy befelé beszélgetett láthatatlan benső énjével, mindig dicsérte magát. Soha tanár, szülő, ismerős, feleség, soha senki a világon úgy meg nem tudta dicsérni Frigyest, mint maga. Ebben művész volt, ezen a téren majdnem versenyen kívül állt, mert ő a finom és felsőfokú jelzők megválogatásában, a hálát, elismerést, becsülést és imádatot jelentő kifejezések pedáns összetűzésében olyan grandiózus eredményeket ért el, hogy némelykor maga is elcsodálkozott, miképpen telik kis műveltségéből és régi diákköri olvasmányaiból ekkora és ilyen becses szókincs De Frigyes nem volt olyan korlátolt, hogy ezt az önimádást elfogultságnak minősítette volna. Nem, ebben nem értett egyet azokkal a különben hiú és elbizakodott emberekkel, akik, bármennyire is el vannak ragadtatva a maguk nagyra taksált dolgaiktól, némelykor önmagukkal meghasonlottan némi undorral és lenézéssel piszkolják saját cselekvéseiket. A helyettes igazgatónak ebben a kérdésben meg volt a saját filozófiája, amely abból állt, hogy az önimádat valóságos lelki szükséglet, az élet benső kincse, a munka után való megnyugvás, a láthatatlan erő, amelyből minden erőbeli megnyilvánulás táplálkozik, egyúttal — s ezt tartotta Frigyes a legfontosabbnak — egy előre preparált védekezési mód minden támadással szemben. Az élet a nagy és kis harcok szakadatlan láncolata, gondolta Frigyes mint eredeti gondolkozó, s mennyivel erősebb ő e harcok zivataraiban, ha előre kikészítve hordja magában azokat a fegyvereket, amelyekkel esetről-esetre védekeznie kell. Semmi vakmerőség, semmi kíméletlenség nem volt ebben az emberben, az élete a védelem különböző taktikái körül forgolódott, s el kell ismerni, hogy ez a defenzív álláspont úgy általában szerencsésen be is vált. Csak egy hibája volt ennek a filozófiának, s azért volt rossz ez az egész elmélet, mert benne volt ez az egyetlen hiba. Az, hogy Frigyes nem szeretett senkit ezen a világon. Mertminden emberben ellenfelet látott, aki ellen védekeznie kell, sivár, örömtelen és fagyos lett az élete. Örökös reszketésben élt, folyton az járt az okos fejében, ki ellen, milyen dologban és miképpen kell védekeznie. A főtitkárt nem szerette, mert félt, hogy az állására tör. Az igazgatót, aki egyébként a legjobb barátja volt, ki nem állhatta, mert egyrészt irigyelte az állását, másrészt el kellett vele hitetnie, hogy ő nélkülözhetetlen tagja az üzemnek s nélküle az egész gyár megbuknék. Tudta, érezte, hogy az igazgató, aki szintén bölcs ember volt, ezt nem hiszi, mégis ezzel főzte állhatatosan, hogy körülbástyázza a maga állását. A munkásokat lelkéből megvetette, de gorombáskodni mégsem Zsebretett fogak. Budapest, április 30. A nemzeti munkapárt két hónappal ezelőtt az ökleit mutogatta Auffenbergnek s erősen szervezkedett a legközelebbi delegáció üléseire. Bizonyosan sokan vannak az országban, akik már nem emlékeznek arra, hogy mi volt ennek a munkapárti berzenkedésnek az oka, sőt valószínű, hogy maga a munkapárt is csak mint valami rossz álomra emlékezik vissza, amikor az Auffenbergaffért szóba hozzák előtte. Fel kell tehát frissíteni az ország és különösen a munkapárt emlékzeő tehetségét s meg kell magyarázni, hogy a munkapárt két hónappal ezelőtt a rezoluciós politika bukása miatt esküdött össze Auffenberg ellen. Igen, a rezoluciós politika miatt, melyről azt mondották, hogy Auffenberg hadügyminiszter volt a sírásója. Menynyire fájt nekik akkor, hogy a közös költségek provizóriuma csak április 30-án jár le. Mennyire bántotta őket, az összeesküvőket, hogy Auffenberggel szemben való haragjukat jégre kell tenniük s lihegő boszuvágyukat majd csak két hónap múlva elégíthetik olyképen hogy bizalmatlanságot szavaznak a politizáló generálisnak. A várva várt, azaz hogy nem várt a nap végre megvirradt. Április 30-ika elérkezett, mégpedig várakozásuk ellenére, sőt határozott boszúságukra. Az alkalom itt volt, csak fel kellett volna utazniuk Bécsbe, hogy leadják szavazatukat Auffenberg ellen. De ők elszalasztották az alkalmat. Soha annyi delegátus nem halt meg, mint az idén. A tanácsterem padjai majdnem üresek s a magyar delegáció elnöke hol ennek, hol annak a delegátusnak a távolmaradását kénytelen megokolni. Az urak meghűltek és rekedtek. Az összeesküvők otthon maradtak s Auffenberg hiába tart szemlét, nem látja sehol azt a nagy ellenséges csapatot. Az ellenség addig köszörülte ellene a fegyvereit, mig a köszörükő egészen elkoptatta az acélt. Itthon maradtak, nehogy zavarba hozzák a tábornokot, kiszámították, hogy hány szavazat kellene a bizalmatlansági vótumhoz s mikor a számítással elkészültek, visszatartottak maguk közül egy csomó delegátust, hogy az elégedetlenkedők egész biztosan kisebbségben legyenek Bécsben. Hogy hányan utaztak fel, nem tudjuk, de mindenesetre csak annyian, hogy a bizalmatlansági indítvány ne kapjon többséget. Most már egészen nyugodtan beterjesztheti tehát a Kossuthpárt delegátusa a bizalmatlansági indítványt. Auffenberg prononszírozott ellenfelei itthon maradtak, azok a szintelenek pedig, akik Bécsbe utaztak, előzőleg jeges borogatásokkal biztosították magukat a szenvedelmes kitörések ellen. Az összeszoritott és magasba emelt öklöket zsebre dugták s nincs az a hatalom, mert az öklöket elővarázsolja onnan. Tudtuk, hogy igy lesz. Lukács beszédje, melylyel a képviselőháznak bemutatkozott, a legparányibb kétséget sem hagyta fenn az iránt, hogy az öszszeesküvők letörlik neveiket a vérszerződésről, melyet Auffenberg megbuktatására kötöttek. Lukács Lászlót jórészben a rezoluciós politika bukása segítette a miniszterelnöki székbe, a többség tehát nem perhorreszkálhatja mindazt, aminek új gazdáját köszönheti. Hogy a többség Khuen alatt fölesküdött erre a rezolucióra, ez igazán édeskeveset számit ma. Mert ki beszél ma Khuenről? A többség megkapta az uj gazdát s a többségnek csak egy kötelessége van: a gazdát szolgálni, annak parancsait teljesíteni. A politikában ennek a mindent megcsúfoló rabszolgaságnak pártfegyelem a neve, de bárhogyan keresztelte el a politikai morál pártvezér és párt között a viszonyt, az igazság mégis az, hogy ilyen szolgálatokra csak a gerinctelenség kapható. A magyar képviselőház többsége ilyen gerinctelen képviselőkből áll. És ez a többség képviseli a magyar intelligenciát? Ebben a többségben jut kifejezésre Magyarország történelmi fejlődése és ez a többség hivatott arra, hogy ezt a fejlődést továbbra is biztosítsa? A véletlen pokoli malíciája, hogy azon a napon, amikor Lukács László pró zai számunk 32 oldal.