Pesti Napló, 1912. július (63. évfolyam, 154–179. szám)

1912-07-02 / 154. szám

Főén» _ _ 1Negyedévre — Egy héra — 63-dik évfolyam. 154. szám. . PROHranyThan«».^ Egyes ásó 6 fillér,­­ vastagabb betűvel 10 fillér j hirdetések milliméter számítót»­sál, díjszabás szerint. Megjelenik hétfő kivételt«! naponkint ünnep utén is. A junius hó végén lejért előfizetéseket kérjük idejekorán megújítani, hogy a kiadóhivatal szétküldési munkájában fennaka­dás ne legyen. Ne tessék utazni. " Budapest, Julius 1. Szent igaz, hogy valamit végre is kellett csinálni a vasutakkal. Hogy meny­nyi ember tolong, tülekedik, jajveszékel, káromkodik a piszkos, rozoga, kopott és töredezett kocsikban, hogy micsoda zűrzavar és fejvesztettség uralkodik, be­szállásnál, kiszállásnál, indulásnál, érke­zésnél, hát az egyszerűen tűrhetetlen. Nincs vonat, mely rendesen járna; ké­sés, és árlingálás az egész vonalon; min­den rossz, szánalmas, szűk és haszna­vehetetlen. És mennyi utas, mennyi podgyász! A közönség valósággal a fe­jére nőtt a Mávnak, elontotta, elárasz­totta, mint valami újkori özönvíz, mely­nek hullámai között nehézkesen buk­dácsol a szegényes alkotmány. Hát itt tenni kellett valamit. Miután az eredendő hibát az a nevezetes Ba­ross Gábor követte el, hóbortos fővel rászoktatván a magyar közönséget az utazásra, nosza, itt kell orvosolni a bajt, gyökerében. Fel kell borítani a zóna­rendszert, vissza kell csinálni a régi patriarchális viszonyokat, akkor nem lesz vagyonhiány, nem lesz vonattorló­dás, még késés se lesz, mert a sok utas csinálja a bajt, a kevésért majd nem kell sietni. Hisz így volt régen, szép nyugodalmas évtizedeken keresztül. Minek is utazni a magyarnak? Nem volt-e jobb dolga azokban a hajdani szép időkben, mikor a delizsánszon egy esztendő alatt nem utaztak annyian, mint ma egyetlen vasárnapon? Szóval, leszoktatjuk megint a publikumot az utazásról és rend lesz. Vagyis: miután , rossz, rendetlen és hasznavehetetlen az Államvasutakon min­den, ennélfogva felemeljük a szállítási díjakat. Ez az orvosszer, amit a keres­kedelmi kormány az utazás mizériáinak, a Máv­ züllöttségének enyhítésére hosz­­szas gondolkozás után kieszelt. És má­tól fogva harminc, sőt olyik relációban ötven százalékkal többe kerül az utazás Magyarországon. Az annyit szidalmazott koalíciós rendszer tarifaemelésére, hogy megmutassák, mennyivel külömbek és okosabbak ők, egyszerűen rádupláztak. Ha rossz a közlekedés, legalább legyen drága is. Fényes logika ez és hasonla­tos ama csendőréhez, akit a vizsgálaton megkérdeztek, mit csinál, ha két rabot kell vinnie és az egyik elszalad ? —Ak­kor egyszerűen leszúrom az egyiket s utána futok a másiknak .. . Több kocsit rendelni, több sint és pályaudvart épí­teni, több vonatot járatni, nagyobb ren­det tartani, ez fáradságos, nehéz szel­lemi és fizikai munkát, széles látkört igényel, ellenben a tarifát emelni és megbüntetni a közönséget, amiért rá­szokott a mod­ern élet legjellemzőbb kul­­turvonására, a tömeges, szapora uta­zásra, ez sokkal egyszerűbb és kényel­mesebb. Merő tehetetlenségből és hozzá nem értésből elpusztítják tehát egy nagy lángelmének korszakos alkotását. És ezt a hihetetlen vandalizmust, melyhez fog­ható kártevés évtizedek óta nem érte a magyar közgazdaságot, csak egy dolog­gal lehet megmagyarázni. Azzal, hogy a legvirágzóbb, legnagyobbszerű magyar intézmény élére, melyet Istentől megál­dott zsenik és rajongó kötelességtudással dolgozó kiváló szakemberek emeltek évtizedekre menő munkával európai hír­névre, — az idő folyamán csupa laikus került — úriemberek, akiknek egyetlen imponáló tulajdonsága: a bátorság, amelylyel minden tudás, előismeret, ta­pasztalás és szakértelem nélkül vállal­kozni mertek egy óriási, gigászi mére­tekkel bíró gépezet vezetésére. Tessék csak végigszemlélni az Ál­lamvasutak fővezetőségét. Aki ott érté­kes szakember volt, azt mind elhalász­ták a magánvállalkozások. Tolnay Kor­nél, Csatáry Frigyes, Pulszky Garibaldi, az értékes, széleslátkörű, üzleti szellemű, évtizedes tapasztalású szakemberek, más és más tereken produkálnak meglepő eredményeket. A helyükbe pedig finom és derék urak kerültek, — itt már ne­veket nem említünk, minek is? hisz eléggé ismeretesek, — akik sok min­ Talán — talán nem ... Írta: Ritoók Emma. (Utánnyomás tilos.) Este tíz óra felé Kamill becsapta’Horatiust ’és az asztal alá dobta. Nem azért, mert nem értett jól latinul, hanem,mert gyűlölte a megelé­gedettségét, a józanságát, filozófiájának arany középszerét, erotikus durvaságait — de főleg a vénségét gyűlölte ifjúsága egész színességével; nem volt egyetlen szava, amiből fiatalnak tudta volna elképzelni a latin poétát. Ledobta az asz­tal alá és gyerekes haragból keskeny,­finom ci­pőjével odább rúgta. Azután megnézte az órát. Csak tizenegyre beszélték meg Rozsnyaival, hogy elmennek, még volt elég ideje. Keresgélt a könyvei között, azután Platót vette elő, de nem az iskoláit, nem az aoristusok Platóját, hanem az Eros filozófusát. Egy dara­big olvasott, jegyezeteket csinált, de mindig iz­­gatottabb lett, ezt a könyvet is odábbtolta, hátra­támaszkodott, kezét a feje alá tette és tekin­tete, mint már annyiszor, türelmetlenül, szinte ingerülten mérte végig a mennyezet gipsz-di­­szítcseit. — Nem, nem ezt kereste; ez a finom, hi­deg, d­ülőkéiben sóphisztikus beszélgetés, amely­ben folyton sértette mai szerelmi etikáját a fiú­­­szerelem dicsőítése, semmit sem mondott neki a­ saját, meleg, lüktető életéről. Még Diotima is bölcselkedő tudós volt benne. Ha egy asszony­­ beszélt volna köztük, ha az igazi asszony ott lett volna, talán csak, hogy mosolyogjon vagy olyan komolyan nézzen maga elé, mint szo­kott ... •­ Felugrott és habozás nélkül, biztos kézzel vette ki a könyvek mögül Schopenhauert; az első lapról, a nagy gyűlölködő arcképe megve­téssel nézett vele szembe, széles szája, keskeny ajkaival gúnyosan húzódott félre. Kamill gyor­san átfutotta a kék ceruzával megjelölt oldala­kat, aztán kedvetlenül tette le a könyvet. Egy új filozófiára volna szükség, a kifinomult, diffe­­rentiált és mégis szenvedélyes uj Erős filo­zófiájára, aki még sokkal több mint Poros és Penia gyermeke és hatalmasabb, mint a termé­szettudományok fajfentartása. Vájjon ő fogja megírni? Talán . . . talán nem. Felsóhajtott, eddig az egész életében min­dig valami „talán“ állt előtte, amely kínozta és amit mégis szeretett, mert a bizonytalansága mögé lehetett rejtőzni. Főleg ha azt kérdezte magától: Van-e tehetsége, fog-e alkotni tudni? biztatta és keserítette ez a „talán“. Mert a ze­néhez is értett, verset is írt, gondolkozni is tu­dott. Igaz, hogy rossz bizonyítványokat szokott hazahozni, de olyan más mértéke volt előtte mindennek, mint az iskola. Ezt csak szükséges rossznak tartotta, amin szép sorjában át kell esni, holott az ember már régen túl volt rajta. Így lesz az egyetemen is és igy lesz talán az élettel is . . . most tudna élni, szeretni és ki tudja, mire odajut, nem fogja-e azt is szüksé­ges rossznak tartani? Kihúzta az óráját, ránézett anélkül, hogy látná, mit mutat és megint visszatette. — Az élet — gondolta. — Várjon létezik az, amit a költők nagybetűvel Életnek neveznek? Napok vannak, órák, percek . . . mindig lassúbb vérkeringés, érelmeszesedés, aztán vége. Taine­'antigm­astigea------------------ ■■ "M- nek egy mondása jutott eszébe: „et les enfants recommencent...“ Egyszerre megint tehernek érezte az olvasottságát és memóriáját, mely minduntalan idegen gondolatokat vetett eléje olyankor, mikor a saját gondolatai elfakultak. Már érezte, hogy kezd elálmosodni, mikor halk füttyentést hallott. Felvette a kabátját és ki­ment. A lakás és kertajtó kulcsa nála volt, mert a szülei, mint belátó modern emberek, nem tar­tották a tizennyolc éves fiukat zár alatt. Rozsnyai a kapu mellett cigarettázott. Neki még öröme telt, a tiltott élvezetben, de Kamill, akit az apja már két évvel ezelőtt megkínált a saját ezüst cigaretta-tárcájából, már ezen is túl volt. — Dolgoztál valamit? — kérdezte Rozs­­nyaitól, mikor elindultak. — Igen, az első felvonást átdolgoztam. Rossz volt. Délután megszöktem Lolához és felolvastam. Jövő évre bizonyosan szerződte­tik a Modernhez, ott fogja eljátszani a Hedvig szerepét benne ... És te? Kamill csak a fejé­vel intett nemet. A Villasor gesztenyefáit nézte, a fehér virágbokrétákat a fekete lomb között, mely helyenkint kékes-zöldre világosodott a gázlámpák körül. A meleg csendben lépteik egyformán kopogtak, valahol messze, egy kapu csapódott be, — egy ablak zörrent meg — egy késői villamos csengetett, aztán elsuhant mel­lettük a kivilágított ablaksor, mögötte egyné­hány férfi arc és egy világos női kalap. Rozsnyai szeretett volna az érettségiről be­szélni, de reszelte Kamill­ előtt. Hallgatag megál­lapodással mindig kerülték az iskola és a taná­rok emlegetését, de most­­ most olyan közel volt az a nap, amelyik mégis a megszabadulást Mai számunk 38 oldal

Next