Pesti Napló, 1912. november (63. évfolyam, 258–283. szám)

1912-11-01 / 258. szám

_______ 63-ik évfolyam. 258. szám. PESTI NAPLÓ IV KOLÜUJEXBÄÄK ilil Egy.. .z« * fillér, r.sCagabb o»tüv»l 10 fillér. 'inl­tésex idillimé!« n­lmlMé «al. o ijs­abái «érint. Metislenik téffft kivétegv« naponkint ünnep irtán it. Budapest, 1912. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmanicky-utca­­Péntek, november 1. Bolgár diadal — bécsi kudarc. A török fősereget megverték Lüle- Burgásznál is, így szólnak a szófiai jelenté­sek, melyeket hiteleseknek kell elfogad­nunk, miután megszoktuk már, hogy min­den hit igaz, amely a török haderő veresé­géről szól. Lüle-Burgász volt a hármas­­­szövetség diplomáciájának utolsó remény­sége, itt várták a török hadiszerencse jobbra fordulását s ezzel együtt a zavarok elsimu­lását. Ha Lüle-Burgásznál a török hadse­reg megveri a bolgárokat, ez egyértelmű lett volna a szövetséges Balkán-államok vereségével. Diplomáciánk ebben a vere­ségben reménykedett, mert ez a vereség lehetővé tette volna a státuslvó fenmara­­dását a Balkánon. Monarkiánk és az egész hármas­ szövetség a törökök erejére alapí­totta politikáját a mostani konfliktus alkal­mából: ettől az erőtől várta, hogy legyűri a­­szövetségesek aspirációit s egymaga hely­reállítván a rendet a Balkánon, feleslegessé tesz minden idegen beavatkozást. Ez a po­litika volt a legolcsóbb, de az eredmények mutatják, hogy a leghelytelenebb és a legs­lkárosabb is. Törökországot megverték s ez ,a vereség a hármas­ szövetség külpolitiká­jának a vereségét jelenti. A diplomáciának­­tehát irányt kell változtatni. Az új irány dolgában aligha tudott már megállapodni a diplomácia. A külügyi hiva­talok lassabban dolgoznak, mint a szövetsé­ges Balkán-államok, noha még ezek sem vádolhatók jogosan azzal, hogy mindent el­követtek volna a diplomácia zavarba ejté­sére. A szövetséges államok nem siettek: lassan, szinte mulattató lassúsággal mozgó­sítottak s ez alatt igazán elég ideje lett volna a hármas­ szövetség diplomáciájának azt a formulát megtalálni, mely a békét to­vábbra is biztosította volna a Balkánon. Ha ezt a formulát nem tudták ennyi idő alatt megtalálni, vájjon remélhetjük-e, hogy meg­találják azt az új irányt, melyben politiká­juknak a változott helyzetre való tekintet­tel mozogni kell. Pedig az elhatározások órája ütött már. A bolgárok Konstantiná­poly felé igyekeznek s már most elutasíta­nak minden idegen beavatkozást. Nem kér­nek a közvetítőkből s maguk akarnak tár­gyalni a törökökkel. Ami pedig igényeiket illeti, nem titkolják, hogy ők is, mint a má­sik három szövetséges, territoriális kompen­zációra tartanak számot. A státuskvót te­hát, mely a mi külpolitikánk gócpontja volt, a felborulás veszedelme fenyegeti s úgy le­het, hogy ez a veszedelem immár el sem hárítható a monarkia horizontjáról. Mert valószínű, hogy a balkán-szövetségesek egy idegen hatalom támogatásával kezdettől fogva e veszedelem felidézésére dolgoztak. De hogy ha ez volt a céljuk, feltehető-e, hogy akkor mondjanak le erről a célról, amikor azt annyi áldozat után végre elér­ték. Ha az európai diplomácia egységes lett volna abban a törekvésben, hogy a státus­kvr fentartandó a Balkánon, a négy szö­vetséges állam aligha mert volna szembe­szállni ezzel a törekvéssel. A háború bizo­nyítja legjobban, hogy a hatalmak közt hiányzott a harmónia s ebből önként követ­kezik, hogy a harmónia hiányzani fog akkor is, amikor a hatalmaknak meg kell majd állapítani, hogy a győztes államok követe­lései mily mértékben honoráltassanak. A jövő képe tehát korántsem fest ró­zsás színekben. Monarkiánk szemben találja magát azzal a törekvéssel, mely a Balká­non egy nagy szláv szövetség kialakulását tartja szem előtt. Ha csakugyan bekövet­keznék, hogy Albánia északnyugati részét felosztják Szerbia és Montenegró között, ez a felosztás azt eredményezné, hogy a Bal­kánon a szövetségesek egy külön vámterü­letet alkotnának s monarkiánk elöl elzár­nák a Törökország felé vezető utat. Ennyit jelent gazdasági szempontból a balkán-szö­vetségesek igényeinek kielégítése. Ami pe­dig az új alakulás politikai oldalát illeti, csak rá kell pillantanunk a térképre, hogy felismerjük a monarkia helyzetét. A monar­­kiát háromnegyed részben szlávok vennék körül s komoly időkben észak, kelet és dél felől kellene a szláv erők ellen védekezni, ami nemcsak a monarkia, de a hám­asszö­­vetség érdekeivel is homlokegyenest ellen­kezik. A hármasszövetség már ma is a triple-entente politikájának az expozitúráját látja a szláv Balkán-államokban s hogy ez a feltevése mennyire jogosult, kiviláglik abból, hogy a diplomáciai tárgyalásokat ed­dig is Oroszország és politikai barátai jut­tatták zátonyra. Látva a jövő veszedelmeit, azt kell mondanunk, hogy monarkiánkra nézve az adott körülmények közt az a megoldás lenne a legkedvezőbb, ha Albániából és Ma­cedóniából két új balkán-államot alakítaná­nak. Ez a megoldás csak a pillanatnyi za­varból mentené ki Európát, de végleges nyugalmát épp oly kevéssé biztosítaná, mint a hatalmak által régen kimondott státus kre. Ez is szükségmegoldás volt s annak kell mondanunk a tervbe vett új balkán­államokat is. A súrlódási pontokat nem kü­szöbölné ki ennek a tervnek a megvalósu­lása, de legalább egyelőre elhárítaná az eu­rópai bábom veszedelmét. Hogy mi követ­keznék később, talán néhány évtized múlva, ez a jövő titka. S a jövő fürkészése, mint az események mutatják, nem tartozik diplomá­ciánk feladatai közé. Ha a Ballplatzon nem hiányoztak volna a nagy koncepciók, mon­­arkiánk ma páholyból nézhetné a balkán­eseményeket. Évekkel ezelőtt VII. Edvárd azzal a prepozícióval közeledett Ferenc Jó­­zsefhez, hogy lépjen ki a hármasszövetség­ből s álljon Anglia mellé. Ferenc József nem tudta és nem is akarta megtagadni régi szö­vetségeseit. Kitartott a hármasszövetség mellett, amiben kétségenkívül nagy szerepe volt Bosznia-Hercegovinának, noha való­színű, hogy Oroszország az annexióval szemben akkor sem viselkedhetett volna másként, ha Anglia és Franciaország a ba­rátunk s nem Németország. Diplomáciánk elszalasztotta ezt az alkalmat, mert nem látta előre a fejleményeket, amelyekkel pe­dig már akkor számolnia kellett volna. Ez a vakság jellemzi most is politikáját s mert egy vak diplomáciától igazán elég, ha a je­len szükségleteit tudja kielégíteni, mi is be­érjük, ha kisegít a mai zavarokból s nem kí­vánjuk tőle, hogy a jövőnkről is gondoskod­jék. Érje be két uj állammal, mert két uj állam sokkal kevesebb, mint egy nagy szláv birodalom. Mai számunk 36 oldal. Lukács flottademonstrációja Lukács László ma újabb flottademon­strációt rendezett: beterjesztette a dara­­bonttestőrség felállításáról szóló törvény­­javaslatot. Ez a bőre tervezgetés, a mun­kapárti gályák kormányosának neuraszté­­niás kapkodása éppen úgy nem változtat a kormány helyzetén, mint a mandátum­fosztó kardcsörtetés. Ki ijed meg ma már a poli­tikai ingoványban erkölcsi sú­ly nélkül té­velygő Lukács Lászlótól, a beszám­íth­atat­­lanság bélyegével tántorgó Tisza Istvántól és a többségtől, amely reszkető léptekkel közeleg a megsemmisülés felé? Álljunk vi­tába velük? Magyarázzuk, hogy a nemzet­őrség felállításáról szóló törvényt 1868-ban hatályon kívül helyezte a közös hadseregről szóló törvény? Szögezzük le, hogy Lukács László ma délelőtt beismerte, hogy T­isza István a Ház elnöki székéből tudatosan va­lótlant állított? A napló tanúsága szerint ezt mondotta az elnök: „a karhatalom csak a haza megmentésére történik, jogalkotó például nem szolgálhat!“ A parlamenti rendőrség felállításával pedig állandósítani, rendszeresíteni, törvényesíteni akarják a június negyedike óta dühöngő parlamenti abszolutizmust... A mellékutcák imbolygó árnyai vissza­riadnak a körutak fényétől, megrettennek a világosságtól és fázósan borzongnak össze a reggeli hűvösség első leheletétől. Ezekhez a tragikus jelenségekhez hasonlók a jogtipró rezsimnek minden megnyilvánulásai. A munkapárti klubban még ragyogónak, ellen­állhatatlannak, elragadónak tetszett az öt­let, reggelre azonban lemállott róla a fes­ték és az igazság világításában megroppant a terv, elhányadt, megbukott­­ nemcsak az ellenzék, a munkapárt józanabb tagjai is tudják, hogy soha sem lesz belőle testet öltött valóság. Ha jön egyszer egy elfogulatlan író, aki Tacitus lélekbe markoló tollával írja meg az utolsó évek magyar közéletének történe­tét, ne felejtse el, hogy a parlamenti rendőr­ség gondolata Tisza István beteg agyából

Next