Pesti Napló, 1913. március (64. évfolyam, 52-76. szám)

1913-03-01 / 52. szám

előtt vegye meg a PESTI a városi hirlapárusítónál, kormány a pályaudvarokon árusítani, Sennyeytől a köztársaságig. A munkapárti képviselői házban ma fel­állott egy úr, báró Sennyey Miklós, hogy beszéljen. Sennyey nem tartozik a kor­mánypárthoz, Kossuth-párti volt és akkor lépett ki abból a pártból, amikor az teljes egészében és minden fentartás nélkül a ra­dikális választói jog mellett kötötte le ma­gát. Sennyey, aki ó­ konzervatív családból származik, a híres báró Sennyey Pálnak ivadéka, (apáink jól ismerték a kedves, monoklis tory-mágnást) ő nem akart és nem tudott az általános választói jog harcosai közé szegődni. Félreállott, szerényen és nem akart tőkét kovácsolni abból, hogy jó­hiszemű meggyőződését követi. Ma pedig megjelent a Házban a kon­zervatív báró. Miklós — de genere Seny­­inyey — napirend előtt szót kért. Örömteli bizsergés futott át a bihari gárdán. Kon­­vertita — gondolták — mellettünk fog szó­lalni, le fogja csepülni egykori fegyver­tár­sait. És Sennyey Miklós csakugyan szólt, lejelentette, hogy annak idején csendben, titokban kilépett a Kossuth-pártból, mert nincsen ínyére az általános szavazati jog, de — és itt a gentleman szólt Sennyeyből — erkölcsileg megengedhetetlennek tartja, hogy ez a Ház, ez a százharminc Tisza-gárdista tárgyaljon le egy olyan torzjavaslatot, amely a választásokon szóba nem került, amelyre a nemzettől felhatalmazást nem kaptak. — Oszlassák fel a Házat! Appellálja­­nak a nemzetre! — mondta Sennyey, aki egymaga állott szemközt a százharminc le­génynyel és — távozott. Útjában nem kisér­ték tapssal a munkapártiak, akik pedig, amikor Sennyey szólásra jelentkezett, azt hitték róla, hogy nekik fog beszélni. íme, az ó­ konzervatív Sennyey hagyo­mányok letéteményese, az igazi tory-mág­­nás is Tiszáék ellen fordul. Sennyey maga sem akarja a radikális választói jogot, de íz­lése és erkölcse tiltakozik ama módszer ellen, amelylyel Tisza-Lukács az általános választói jogot meg akarja ölni. És ha az ilyen előkelő és tartózkodó urnak is ökölbe szorul a keze, amikor látja a százharminc kormánypárti képviselő önkényét és zsar­nokságát, vájjon csodálni való-e, ha az indu­latos tömeg utolsó fegyveréhez, az általá­nos sztrájkhoz folyamodik? Mi nem tudunk ezen csodálkozni. Fáj­dalmasan értjük, hogy a szocialisták, a tü­relemkenyér cipójának végére járva, végső fegyverükhöz, a tömegsztrájkhoz nyúlnak. Ha valamit csodálunk a szocialisták eljárá­sában (elismeréssel csodálunk), úgy az in­kább az a komoly és méltósággal teli elha­tározásuk, hogy tüntető,­ békés sztrájkot akarnak rendezni. A szocialistáknak ez a békés szándéka egyenesen ajándék lehetett volna a kormány számára. De az elvakult és képzelt erejében tobzódó Tizsa-regime nem kér a békés és vértelen sztrájkból. Ne­kik vér kell és forradalom, amit — a saját állásuk megerősítésére — Bécsben prezen­tálhatnak. Ezért ingerük a tömeget, újabb taktikájuk szerint ezért halogatják a torz­javaslat benyújtásának napját. Bizonytalan napra tolták azt ki, hogy a szocialistákat napokon, esetleg heteken­­ át készenlétben tartsák, a tömeget felbőszítsék, indulatát vi­harzásba hozzák. Várjon csak a tömeget? A Tisza—Lu­kács-féle rendszer, amikor az általános sztrájknak békés esélyeit rontja, csak a tö­megek ellen foglal állást és nem a polgár­ság ellen is? Azt hiszik talán Tisza és Lukács és az a pár bihari gárdista, aki megannyi doni kozákként veszi körül a két hetmant, hogy a polgárság hálás lesz a kor­mánynak azért, hogy ő kergeti az indula­tok árjába azokat a munkásokat, akik békés irányzatú sztrájkot akarnak rendezni. A pol­gárság­ egyáltalán nincs elbűvölve ettől a rendszertől, a néhányak klikkjének ettől a terrorizmusától, amely a konzervatív báró Sennyey Miklóstól a kőműves-szakszerve­­tig egyaránt felbőszít mindenkit. Példa erre a tegnapi ferencvárosi vá­lasztás. A higgadt, békés polgári életű fe­rencvárosiak akiknek legnagyobb örö­mük télen a friss oldalas, tavaszszal a fia­tal liba ugorkasalátával — tegnap a kor­mánypárt minden erőlködése ellenére is ellenzéki jelöltet választott képviselőnek. A kormánypárt, amelynek pedig alakulása mézes idejében, a főváros egyik főtámasza volt, a budapesti kerületeket sorra elveszti. Régi regények. Irta: Krúdy Gyula. rA napjai olyan csendesen múltak, mint az őszi eső, könyveket, többnyire érzelmes regé­nyeket szeretett olvasni a tűz mellett s midőn jött az alkonyat, a könyvet letette s egy-két óráig az ablakon át a kertbe nézett, fákra, amelyeket már nem is látott és bokrokra, ame­lyek mindig szeme előtt voltak, tehát elfelej­tette őket; a távolban fehér kis filagória, ahová soha se ment ... A köszméte-bokrok között gróf Monte Christo halovány, fürtös feje tü­­nedezett fel, vagy . ..Bolygó zsidó, ment ba­tyujával . . . Esmeralda vezette kecskéjét és Valjean ballagott piros gályarab-bélyegével. — Aztán gyorsan lámpát gyújtott, elfüggönyözte az ablakot s megvetette a mindennek minde­nét, a nagyszerű, jó, kényelmes ágyat. A köny­vekkel — nagyszerű regényekkel — megra­kott ládát az ágy közelébe igazította s boldo­gan ágyába bujt, néha még egyszerű vacsorá­ját is elmulasztva. A lámpás ernyőjét megiga­zította és halk, boldog sóhajtással kezébe vette a könyvet. Nézzük csak, mit művelt tovább Rocambole, miután feltámadott! — Úgy élt Li­­getiné, a honvéd özvegye. Lehetséges, hogy egykor fiatal és szép volt, a régi fényképek között bizonyosan van egy kedves arc, amely szék hátára könyökölve vagy könyvet lapozgatva a fénykép-album sö­tétségében pihen: öt év óta, vagy tán már ré­gebben is, elfelejtett tükörbe nézni, szenvedé­lyes regényolvasó lett. Az ura, a honvéd, el­esett valahol a harcmezőn ... A regények mindenért megvigasztalták. Ligetiné még gyászruhát sem öltött, hisz a házból sosem szo­kott kilépni. Csupán a Károly gömbölyű arc­képére illesztett egy gyászfátyolt és egy nem­zeti szinti kokárdát. Aztán olvasott reggeltől estig. Magyarországon akkoriban olvastak leg­többet a nők. A könyveket is mintha inkább az olva­sásra nyomtatták volna, mint a maiakat. Nem volt azokon semmi disz­ felesleges cifraság. Legfeljebb egy rózsakoszorú, benne az író neve és a regény címe. ..Hat kötetben“. Vagy: „Tizenkét kötetben“. Istenem: egy regény, amely tizenkét kötetből állott! Lehetett ennél nagyobb boldogság a világon! A nagyszerű francia regények hőseiből és hősnőiből lassan egész kis világ támadt Lige­tiné körül. Az agyban — ahol tizenhat órát töltött el olvasással — egyik regényt a másik után olvasta. A három muskatéros és a na­­varrai királynő lovagjai ott borongtak az ágy körül, mint szellemárnyak. A 113-as bérkocsi éjfélkor megállott a ház előtt, midőn a Miasz­­szonyunk templomában tizenkettőt ütött az óra s hideg szél süvöltött a sikátorban, álarco­sok, abbék, lovagok, hercegnők, orvgyilkosok és Lequec úr, a rendőrkém, minden éjjel vizi­teltek az özvegynél. Olykor egy-egy , narkos Paul de Kock-füzet szinte megbánatta vele özvegységét s Ligeti né tán nem is haragudott volna túlságosan, ha éjszaka előbuvik ágya alá! Cherami, a párisi kalandor, így repültek az évek, csupán a „három szoknyás leányok“ juttatták eszébe, hogy meg fiatal nő. De ez is csak néhanapján volt. Több­nyire egy-egy irtózatos, vadregényes férfiú kötötte le minden érdeklődését, aki sötét éj-j­szaka bö köpenyegébe burkolózva jár az ut­cákon. Egy napon hazajött a honvéd. Nem esett el a csatamezőn, mint a „Közlöny“ jelentette. Bujdosott, külföldön járt. Terebélyes szakálla nőtt Ligeti urnak. Egykori romantikus frizurája helyett kopaszság fénylett fejebubján s a haját a füle mellett előre fésülte. Az asszony ki­ejtette a regényt a kezéből: — Te élsz, Károly? Károly megölelte, megcsókolta a feleségét­. — Most már itthon maradok. Vége a buj­­dosásnak. Megpihenek. Úgy látom, hogy semmi sem változott a ház körül. — Semmi, Károly. — Mily nehezen léptem be a kapun. Azt hittem, idegen férfit találok a helyemben. Mos­tanában gyakran előfordult az ilyesmi. Mondd, hűséges maradtál hozzám? — Nem csalhattalak meg. Monte Christo gróf vigyázott rám éjszaka. Károly gyanakodva nézett körül. — Hm — mormogta. — Nem ismerem azt az urat. Honvéd volt? — Nem. Regényhős volt. Szeretném, ha megismerkednél vele. Ha beszélhetnék veled róla. Néha úgy kívánkozom, hogy beszélhes­sek valakivel az­­én kedves társaságomról, a nagyszerű, regényes férfiakról és nőkről. Majd bemutatlak neki. Jó lesz, Károly? Ligeti úr nem nagyon értette a dolgot. Bujdosásában csupán a császári kormány hir­detéseit olvasgatta. 64-ik évfolyam. 52. szám. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egén ívre_28 tof. - üli Föstvre---------W . — . Negyedévre____7 . -Egy bóra____S . 40 * Egyes szám _ _ _ _ 10 U1L APRÓHIRDETI­SEK ARAL Egyes szó­m Ulik­ vastagabb betűvel ló fillért hüirdetések milliméter számstás­­sal, díjszabás szerint. Megjelenik kettő kivételivel naponkint, ünnep után is. Budapest, 1913. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmanicky-utca 12. Szombat H­árciUS 1. Mai számunk 32 oldal.

Next