Pesti Napló, 1913. július (64. évfolyam, 154–180. szám)

1913-07-01 / 154. szám

W&2 64-ik évfolyam. 154. szám. APB/mTH.nr.TCSEKÍRtt Egyen .só 6 fillér, vastagabb betűvel 10 allén. Hirdetések milliméter számííttá­sál, díjszabás szerint Megjelenik hétfő kivételével naponkint, ünnep után is. bd­apest, 1913. •­ Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmanicky-utca 12. Kedd, június 1. Elutazás előtt vegye meg a PESTI NAPLÓ-t a városi hírlapárusítónál, mert a kormány a pályaudvarokon nem engedi árusítani. Nincsetlenség. Országunk déli vidékeit elöntötte az áradó víz. A gátakat romboló, falvakat pusztító, vármegyéket hullámtemetővé va­rázsló vízáradat mintha az egész országnak sorsát jelképezné. A pusztító ár mintha csak borzalmas ujjmutatása volna az engesztel­hetetlenül kegyetlen végzetnek, amely az ő kérlelhetetlen suhintásaival végig vág az országon. Mert az elemi csapás csak egyik része a mi nagy szerencsétlenségünknek, amelyik sajnos sokoldalúbb, mintsem hogy beérné a természet kegyetlenségével. Az elemi csapáshoz járul másik kettő is, a gaz­dasági és a politikai. Maga a természet pusztítása is gazda­sági és éppen azért olyan kegyetlen. Nehogy valaki azt higyje, hogy szemünk nem látja meg az árvíz okozta tisztára emberi bajokat és szenvedéseket. A mi szívünk is megvo­­naglik, ha az árvíz harsogó hullámainak te­tején úszó bölcsőkre gondolunk. De — mi­vel Istennek hála — emberéletben alig tett kárt a pusztító víz, maguk az árvíz sújtotta emberek is elsősorban azt a rettentő gaz­dasági ostorcsapást érzik, amit az áradó elem okozott. És ez a gazdasági vereség, ez a kár annál súlyosabb és annál borzalma­sabb, mert hiszen aratási időben, Péter-Pál napja körül érkezett. És ha még normális időben, rendes esz­tendőben méretett volna ránk ez a csapás. Akkor az országnak többi, az elemi szeren­csétlenségtől megkímélt része aránylag könnyebben tudott volna segíteni a bajba jutott testvéren. De áradás van mindenütt, egész Magyarország területén. És ha Krassóban a víz szintje szökik fel, az egész országban — és az áradó víznél nem kisebb bajt okozva — felszökik a bankkamatláb. Az Osztrák-Magyar Bank kamatlába sze­rencsésen már a hat százalékot érte el. Mit jelent ez? Azt, h­ogy a nagy bank a kis banknak hatos kamatra ad pénzt. A kis és középbank a kereskedőnek viszont alig tud nyolc százalékon alul pénzt adni. És ez még jó eset, szerencsés eset. Mert a legtöbb pénzintézet a legtöbb kereskedőnek nem is adhat pénzt. Aki nem milliomos, az ma alig kap hitelt Magyarországon és a milliomos vállalat is drága kamatot kénytelen fizetni a folyó pénzért. Középkereskedő pedig a legdrágább kamatért is alig kap ma pénzt. Magyarországon ma megszűnt a hitel. A nagy Széchenyinek két elgondolása, a hi­tel és a folyópénzek szabályozása egyszerre mondott csődöt. Mindez pedig, a gazdasági nyomorúság és a gátnélkü­li, szabályozatlan folyóvíz a­­ sírásnak és a zokogásnak a hangosságával hirdeti a munkapárti uralom dicsőségét. Mi­vel szoktak — dühös védelmezői — a mun­kapárti uralom mellett érvelni? Azzal, ugy­e, hogy ez a párt és ez a rendszer nem a nemzeti eszmény csillogó képeit hor­dozza fennen zászlóként, hanem az ország belső gazdasági konszolidálására törekszik. Munkát és pénzt akar teremteni. Pénzt valóban gyönyörű módon teremt a munkapárt. Meg is élhetne a pénzcsinálás­­nak e rendszere után az ország , ha min­den nap választás volna az országban. Ámde még Aradon is csak egyszer van lé­­lekvásár és mit csináljanak azok, akik nem aradiak, akik nem választók és akik nem adják el a lelküket. És még azok is, akik mind a három minősítésnek megfeleltek, akik aradiak voltak, választók és lelkiisme­retüket sem kímélték túlságosan, mit tegye­nek azok a választás másnapján. Akkor már a munkapártnak sem kellenek, sőt annak kellenek a legkevésbbé. Időnként a vesztegetés koncait egy­­egy veszélyeztetett kerületben elhullajtani, eh­ez tud a munkapárt. De ahoz már sem ereje, sem képessége, hogy az ország lakos­ságának — rendes gazdasági viszonyok megteremtése által — becsületes uton, a munka és nem a lelkiismeret ellenértéke­képp — kenyeret és pénzt szerezzen. Itt megáll a munkapárt hatalma és tehetetle­nül tűri, hogy a legförtelmesebb árvíz, a gazdasági nincsetlenség fekete hullámai alá­ temesse az országot. Három áradás­ is szakad egyszerre Ma­gyarországra. A vízé, a pénztelenségé és az aradi Tisza-szavazók bizalmáé. Aradon is megnyíltak a zsilipek, úgy áradt a biza­lom, mint a megáradt folyó vize és bizony, mondjuk, a bizalomnak ez az áradása nem kisebb kárt okozott, mint amilyen anyagi kárt vitt végbe az a másik áradás odalent Bál és egy régi fogadóban. Irta: Krúdy Gyula. A zenekar a „Hölgyek szeszélye“ című gyorspolkát játszotta és a nők arca már kipiro­sodott a tánctól. Bál volt a „Szőlőben“ és a felvidéki városka asszonyai és leányai, miután hetekig készültek a mai estére, önfeledten, bol­dogan, de teljes úri magatartással fogadták a városi zenekar meglepően sikerült tánczenéit. A városban ötven esztendő óta Madame Kunicke nevű asszonyság neveli finom manierra és ele­­ganciára a leányokat. A francia Sacré Coeur­­ből nem kerülnek ki olyan gyöngéden nevelt hölgyek, mint­­madame keze alól. Csupa kis francia arisztokrata­ hölgy látogatta a Morvai­­féle cukrászdát és sétálgatott a prom­enádon. Egy Rohan herceg is találhatott volna feleséget a helybeli hölgyek között. Hisz Kunicke úr, — bár vörös németnek látszott,­­ viszont a fran­cia szavak helyes kiejtésére tanította meg a hölgyeket. Volt ugyan egy konkurrense a messziének a városban, Sárm­ai, a ragyás kis­­bőgős, aki tizenöt esztendeig muzsikált a Bunkó bandájában Párisban. A kisbőgős a Lajosok nyelvét könnyedén kezelte, de, sajnos, az ortográfiában teljesen járatlan volt, „demimony“­­nak írta a demi-monde-ot. És hogy mégis szí­vesen látták az úri házaknál, ahol az eljövendő grófok és bárók számára nevelték az ország legfinomabb kisasszonykáit, azért volt, mert ‘Lármái néha magával vitte hangszerét és a fer­­risan zengő húrokon eljátszotta a „Fodros tü­körén a haboknak, csomnakázik egy pici csónak“ kezdetű keringőt a Rip-ből, amely a legnép­szerűbb­ melódia volt a Felvidéken. Régi ismerősünk, Szindbád egy drága női kéz utján meghívót kapott a zártkörű mulat­ságra és habozás nélkül elutazott a városkába, az esti vonattal érkezett és míg fehér csokrát kötögette a tükör előtt, a fogadó túlsó részén már javában dolgozott a városi zenekar, Lohen­grin nászindulójával fogadván az érkező báli vendégeket. És a folyosón már érezhető volt az a különös illat, amely báb­-termekben észlelhető; lehetne rózsaszínű­ szagnak nevezni, ha az illa­toknak színük volna; a parfüm és friss női ru­hák szagába a púder és gyöngyvirág illata vegyül. A büffének olyan szaga van még, mint egy kucséber-kosárnak és a nők lélekzetvétele olyan üde, mint nyári zápor után az erdők lehelete. Az első négyes előtt vagyunk és a höl­gyek ruhafodrai közül még tiszta házi­ illat ve­gyül, amelynek nyomán az ember könnyen el­képzelheti a fehér-rámás ablak mellett álldogáló varrógépet, a frissen ropogó vásznat, a kötött terítőjű asztalon a kölcsönkönyvtár barna köny­vei feküsznek, köztük bizonyosan a „Füst“ Turgenyev-től és a magas, dombom­ mellű dí­vány felett rokonok, apák, anyák, nagynénik fotográfiái sorakoznak; a szomszéd ablaknál tán egy kis leány ül, aki a francia szótárban még aláhúzza a „l'amour“-t és most elgondolkozva, jövendő sejtésekkel nézi bálba készülődő nénje öltözködését. A valcer járta legtöbbször, mert valcert tudtak legjobban táncolni a városka hölgyei. Szindbád a bálterem régies oszlopai alatt ődön­­gött, ahol még a bányakapitány­­ egyedül itt a savanyuvizes borát, — néki sietni kell, a fele­sége szívbajos és éjfélnél tovább nem igen bírja a mulatságot, — egy öklelő tekintetű, sárga mellényes rendezőnek bemutatkozott és vivő­­mesternek nevezte magát, mire teljesen béké­ben hagyták és az ellenséges fiatalemberek, akiknek láthatólag nem tetszett Szindbád bána­tos feje, (amely már gyakran érdekelte höl­gyeket egészen idegen városokban,) azután nem vezényelték táncosnőjüket az ácsorgó úri­ember felbontására. A vendég nyugodtan gyönyörködhetett a vi­déki bál örömeiben és vissza­gondolhatott múlt­jára, midőn a Sóstó-fürdőn harsány hangon ve­zényelte a négyest. „Kólón“ kiáltotta és a tekin­tete mindig egy barna hölgy arcára tévedt ilyen­kor, akinek olyan gyöngéd homloka volt, mintha az ezeregyéjszakáról szóló mesekönyvből vág­ták volna ki s félig lehunyt, hosszupillájú szemei között ábrándok látszottak lakni, mint a messzi égboltozaton a fehér felhőfoszlányok ... Ó, egy­kor nagyon tetszett az álombéli hölgynek, ahogy Szindbád úr a négyest rendezte és később is gyakran látni vélte a hölgy és­ gondolatai kö­zött, midőn hőstetteknek vélt dolgokat cseleke­dett, gyermeket mentett ki a folyóból szinti csokrot kötött gallérjára. — Vájjon hol van hölgyem­ magában a vendég, midőn egy é­lentkezett senki, aki legyező megérintse vállát, mint a sír Szindbád ugyanis nem ismer-, akinek kedvéért reggeltől­­­pán leveleiben volt hozá hosszú, sűrűn telek­t­­­ok Mai számunk 32 oldal.

Next