Pesti Napló, 1913. július (64. évfolyam, 154–180. szám)
1913-07-01 / 154. szám
W&2 64-ik évfolyam. 154. szám. APB/mTH.nr.TCSEKÍRtt Egyen .só 6 fillér, vastagabb betűvel 10 allén. Hirdetések milliméter számííttásál, díjszabás szerint Megjelenik hétfő kivételével naponkint, ünnep után is. bdapest, 1913. • Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmanicky-utca 12. Kedd, június 1. Elutazás előtt vegye meg a PESTI NAPLÓ-t a városi hírlapárusítónál, mert a kormány a pályaudvarokon nem engedi árusítani. Nincsetlenség. Országunk déli vidékeit elöntötte az áradó víz. A gátakat romboló, falvakat pusztító, vármegyéket hullámtemetővé varázsló vízáradat mintha az egész országnak sorsát jelképezné. A pusztító ár mintha csak borzalmas ujjmutatása volna az engesztelhetetlenül kegyetlen végzetnek, amely az ő kérlelhetetlen suhintásaival végig vág az országon. Mert az elemi csapás csak egyik része a mi nagy szerencsétlenségünknek, amelyik sajnos sokoldalúbb, mintsem hogy beérné a természet kegyetlenségével. Az elemi csapáshoz járul másik kettő is, a gazdasági és a politikai. Maga a természet pusztítása is gazdasági és éppen azért olyan kegyetlen. Nehogy valaki azt higyje, hogy szemünk nem látja meg az árvíz okozta tisztára emberi bajokat és szenvedéseket. A mi szívünk is megvonaglik, ha az árvíz harsogó hullámainak tetején úszó bölcsőkre gondolunk. De — mivel Istennek hála — emberéletben alig tett kárt a pusztító víz, maguk az árvíz sújtotta emberek is elsősorban azt a rettentő gazdasági ostorcsapást érzik, amit az áradó elem okozott. És ez a gazdasági vereség, ez a kár annál súlyosabb és annál borzalmasabb, mert hiszen aratási időben, Péter-Pál napja körül érkezett. És ha még normális időben, rendes esztendőben méretett volna ránk ez a csapás. Akkor az országnak többi, az elemi szerencsétlenségtől megkímélt része aránylag könnyebben tudott volna segíteni a bajba jutott testvéren. De áradás van mindenütt, egész Magyarország területén. És ha Krassóban a víz szintje szökik fel, az egész országban — és az áradó víznél nem kisebb bajt okozva — felszökik a bankkamatláb. Az Osztrák-Magyar Bank kamatlába szerencsésen már a hat százalékot érte el. Mit jelent ez? Azt, hogy a nagy bank a kis banknak hatos kamatra ad pénzt. A kis és középbank a kereskedőnek viszont alig tud nyolc százalékon alul pénzt adni. És ez még jó eset, szerencsés eset. Mert a legtöbb pénzintézet a legtöbb kereskedőnek nem is adhat pénzt. Aki nem milliomos, az ma alig kap hitelt Magyarországon és a milliomos vállalat is drága kamatot kénytelen fizetni a folyó pénzért. Középkereskedő pedig a legdrágább kamatért is alig kap ma pénzt. Magyarországon ma megszűnt a hitel. A nagy Széchenyinek két elgondolása, a hitel és a folyópénzek szabályozása egyszerre mondott csődöt. Mindez pedig, a gazdasági nyomorúság és a gátnélküli, szabályozatlan folyóvíz a sírásnak és a zokogásnak a hangosságával hirdeti a munkapárti uralom dicsőségét. Mivel szoktak — dühös védelmezői — a munkapárti uralom mellett érvelni? Azzal, ugye, hogy ez a párt és ez a rendszer nem a nemzeti eszmény csillogó képeit hordozza fennen zászlóként, hanem az ország belső gazdasági konszolidálására törekszik. Munkát és pénzt akar teremteni. Pénzt valóban gyönyörű módon teremt a munkapárt. Meg is élhetne a pénzcsinálásnak e rendszere után az ország , ha minden nap választás volna az országban. Ámde még Aradon is csak egyszer van lélekvásár és mit csináljanak azok, akik nem aradiak, akik nem választók és akik nem adják el a lelküket. És még azok is, akik mind a három minősítésnek megfeleltek, akik aradiak voltak, választók és lelkiismeretüket sem kímélték túlságosan, mit tegyenek azok a választás másnapján. Akkor már a munkapártnak sem kellenek, sőt annak kellenek a legkevésbbé. Időnként a vesztegetés koncait egyegy veszélyeztetett kerületben elhullajtani, ehez tud a munkapárt. De ahoz már sem ereje, sem képessége, hogy az ország lakosságának — rendes gazdasági viszonyok megteremtése által — becsületes uton, a munka és nem a lelkiismeret ellenértékeképp — kenyeret és pénzt szerezzen. Itt megáll a munkapárt hatalma és tehetetlenül tűri, hogy a legförtelmesebb árvíz, a gazdasági nincsetlenség fekete hullámai alá temesse az országot. Három áradás is szakad egyszerre Magyarországra. A vízé, a pénztelenségé és az aradi Tisza-szavazók bizalmáé. Aradon is megnyíltak a zsilipek, úgy áradt a bizalom, mint a megáradt folyó vize és bizony, mondjuk, a bizalomnak ez az áradása nem kisebb kárt okozott, mint amilyen anyagi kárt vitt végbe az a másik áradás odalent Bál és egy régi fogadóban. Irta: Krúdy Gyula. A zenekar a „Hölgyek szeszélye“ című gyorspolkát játszotta és a nők arca már kipirosodott a tánctól. Bál volt a „Szőlőben“ és a felvidéki városka asszonyai és leányai, miután hetekig készültek a mai estére, önfeledten, boldogan, de teljes úri magatartással fogadták a városi zenekar meglepően sikerült tánczenéit. A városban ötven esztendő óta Madame Kunicke nevű asszonyság neveli finom manierra és eleganciára a leányokat. A francia Sacré Coeurből nem kerülnek ki olyan gyöngéden nevelt hölgyek, mintmadame keze alól. Csupa kis francia arisztokrata hölgy látogatta a Morvaiféle cukrászdát és sétálgatott a promenádon. Egy Rohan herceg is találhatott volna feleséget a helybeli hölgyek között. Hisz Kunicke úr, — bár vörös németnek látszott, viszont a francia szavak helyes kiejtésére tanította meg a hölgyeket. Volt ugyan egy konkurrense a messziének a városban, Sármai, a ragyás kisbőgős, aki tizenöt esztendeig muzsikált a Bunkó bandájában Párisban. A kisbőgős a Lajosok nyelvét könnyedén kezelte, de, sajnos, az ortográfiában teljesen járatlan volt, „demimony“nak írta a demi-monde-ot. És hogy mégis szívesen látták az úri házaknál, ahol az eljövendő grófok és bárók számára nevelték az ország legfinomabb kisasszonykáit, azért volt, mert ‘Lármái néha magával vitte hangszerét és a ferrisan zengő húrokon eljátszotta a „Fodros tükörén a haboknak, csomnakázik egy pici csónak“ kezdetű keringőt a Rip-ből, amely a legnépszerűbb melódia volt a Felvidéken. Régi ismerősünk, Szindbád egy drága női kéz utján meghívót kapott a zártkörű mulatságra és habozás nélkül elutazott a városkába, az esti vonattal érkezett és míg fehér csokrát kötögette a tükör előtt, a fogadó túlsó részén már javában dolgozott a városi zenekar, Lohengrin nászindulójával fogadván az érkező báli vendégeket. És a folyosón már érezhető volt az a különös illat, amely báb-termekben észlelhető; lehetne rózsaszínű szagnak nevezni, ha az illatoknak színük volna; a parfüm és friss női ruhák szagába a púder és gyöngyvirág illata vegyül. A büffének olyan szaga van még, mint egy kucséber-kosárnak és a nők lélekzetvétele olyan üde, mint nyári zápor után az erdők lehelete. Az első négyes előtt vagyunk és a hölgyek ruhafodrai közül még tiszta házi illat vegyül, amelynek nyomán az ember könnyen elképzelheti a fehér-rámás ablak mellett álldogáló varrógépet, a frissen ropogó vásznat, a kötött terítőjű asztalon a kölcsönkönyvtár barna könyvei feküsznek, köztük bizonyosan a „Füst“ Turgenyev-től és a magas, dombom mellű dívány felett rokonok, apák, anyák, nagynénik fotográfiái sorakoznak; a szomszéd ablaknál tán egy kis leány ül, aki a francia szótárban még aláhúzza a „l'amour“-t és most elgondolkozva, jövendő sejtésekkel nézi bálba készülődő nénje öltözködését. A valcer járta legtöbbször, mert valcert tudtak legjobban táncolni a városka hölgyei. Szindbád a bálterem régies oszlopai alatt ődöngött, ahol még a bányakapitány egyedül itt a savanyuvizes borát, — néki sietni kell, a felesége szívbajos és éjfélnél tovább nem igen bírja a mulatságot, — egy öklelő tekintetű, sárga mellényes rendezőnek bemutatkozott és vivőmesternek nevezte magát, mire teljesen békében hagyták és az ellenséges fiatalemberek, akiknek láthatólag nem tetszett Szindbád bánatos feje, (amely már gyakran érdekelte hölgyeket egészen idegen városokban,) azután nem vezényelték táncosnőjüket az ácsorgó úriember felbontására. A vendég nyugodtan gyönyörködhetett a vidéki bál örömeiben és visszagondolhatott múltjára, midőn a Sóstó-fürdőn harsány hangon vezényelte a négyest. „Kólón“ kiáltotta és a tekintete mindig egy barna hölgy arcára tévedt ilyenkor, akinek olyan gyöngéd homloka volt, mintha az ezeregyéjszakáról szóló mesekönyvből vágták volna ki s félig lehunyt, hosszupillájú szemei között ábrándok látszottak lakni, mint a messzi égboltozaton a fehér felhőfoszlányok ... Ó, egykor nagyon tetszett az álombéli hölgynek, ahogy Szindbád úr a négyest rendezte és később is gyakran látni vélte a hölgy és gondolatai között, midőn hőstetteknek vélt dolgokat cselekedett, gyermeket mentett ki a folyóból szinti csokrot kötött gallérjára. — Vájjon hol van hölgyem magában a vendég, midőn egy élentkezett senki, aki legyező megérintse vállát, mint a sír Szindbád ugyanis nem ismer-, akinek kedvéért reggeltőlpán leveleiben volt hozá hosszú, sűrűn telektok Mai számunk 32 oldal.