Pesti Napló, 1913. október (64. évfolyam, 232–258. szám)

1913-10-01 / 232. szám

Síid FIZETÉSI AKAKi Egyes szám — _ _ _ 10 EH. 64-ik évfolyam. 232. szám. Egész évre _ _ 28 kor. — JüL Félévre-----------H . - . Negyedévre — — 7 Egy hóra — — 2PESTI NAPLÓ 40 Budapest, 1913. cz^i /■ Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmanicky-utca 12. AFBÖHXBDHÉSEKiAJkfe Egyed­ul 5 fillér, vastagabb betüv.110 lUito Hirdetések milliméter szánttás­sal, díjszabás szerint Megjelenik hétfő kivételével naponkint, ünnep után 1» Szerda, október 1. W' TTmrrrir.,,H. ' . .l -* -------1 ~ ----------L-=~~ a szeptember hó végén , lejáró elültetéseket kérjük idejekorán megúyitani, hogy a kiadóhivatal szétküldési munkájában fennakadás ne legyen. Szent György lovag hallgat. Tisza Istvánnak, aki egyébként majd­nem olyan szenvedélyes nyilatkozó, mint a német császár, most mintha lakat ülne a száján. Egyáltalán nem hajlandó nyilatkozni azokra a világos vádakra, amelyekkel Kris­­tóffy József volt belügyminiszter illette őt. Tisza egyáltalán nem hajlandó tisztázni sem a volt szabadelvű párt adósságait, sem azt a módot, ahogyan ezek az adósságok a hi­telezők üzleti könyveiből eltűntek. Pedig Tisza itt felelni tartozik. Felelni tartozik már alkotmányjogi szempontból is, felelni tartozik már azért is, mert úgy kö­veteli azt a miniszteri felelősségről szóló törvény. És ha a csak nemrég megbukott elődjének, Lukács Lászlónak a törvényszék előtt kellett referálni a munkapárt kasszájá­nak születési titkairól, akkor Tiszának, aki a szabad­udvapárt bukásakor miniszterelnök volt, ugyancsak kötelessége a tör­ény előtt , • a szabadelvű párt pártkasszájának , a nyilvánosságra kívánkozó adatait és életeit. Miért nem felel Tisza Kristóffy Vádjaira, miért nem indít ellene pert, amint­hogy Lukács László csakugyan pert indí­tott annak idején Désy Zoltán ellen­.­­ A konzervatív tanokat és konzervatív erkölcsöket hirdető Tisza eddig mindig az­­etika magas nyergéből beszélt a léleknek­­ hagyományokban megedzett nemességéről, az előjogok és vagyon által óvott köztisz­tességről, a konzervatív választói joggal körülsáncolt közéleti szolidságról és — Íme most mégis olyan ügyek tisztázása vár rá, amelyek sokkal inkább illenek egy politikai érvényesülőhöz, mint Angolország egyik peerjéhez. Tisza olyan ügyekkel vádoltan áll a nagyközönség előtt, amilyen ügyekkel csak a legritkább esetben juthatott érintkezésbe a konzervatív lordoknak mindenkori veze­­­­tője. Pártkasszák, politikai adósságoknak mások által vagy az állam által való kifizet­tetése, ez ügyeknek konok titkolása, egye­nes vádakra való hallgatás — mind nem olyan kvalitások, amelyek fellelhetők volná­nak az angol felsőházban, amelyre Tisza oly gyakran és oly szenvedelmesen szeret hi­vatkozni. De nemcsak az angol felsőháznak, hanem Tisza másik álompalotájának, a ma­gyar Nemzeti Kaszinónak etikájával is szö­gesen ellenkezik az az eljárás, amelyet Tisza most Kristóffy vádjaival szemben tanusít. Ha jól emlékszünk — és emlékezetünk aligha csalhat, hiszen a történet nem olyan régi — a Nemzeti Kaszinó annak idején a legsürgő­sebben követelte Lukács László ügyének a nyilvánosság elé való hurcolását és nem lát­juk be, hogy Tiszával szemben kímélete­­sebb legyen csak azért, mert Tisza István véletlenül tagtárs. Sőt ellenkezően. Az a kö­rülmény, hogy Tisza István tagja a nemzeti kaszinónak, egy okkal több arra, hogy sür­gősen tisztázza magát az ellene emelt vádak alól. Lukács László ... Nemzeti Kaszinó... Tisza István . . . Eszünkbe jut, hogy ami­kor a Nemzeti Kaszinó, nagyon jogo­san, kérlelhetetlen hajszát folytatott Lu­kács László ellen, akkor­ Tisza na­gyon is Lukács védelmére szállott. So­kak előtt nagyon is érthetetlen volt akkor Tiszának Lukács Lászlóval való ez a szolidaritása. Akik emlékeztek arra a gyűlöletre, amelylyel Tisza Lukács első ka­­binetalakítási kísérletét meghiúsította, akik be voltak avatva azokba az aknamunkákba, amelyeket a két munkapárti korifeus kölcsö­nösen folytatott egymás ellen, azok nagyon elcsodálkozhattak a férfiúi barátságnak e ritka és önzetlen példáján, amelylyel a kép­viselőház feddhetetlen elnöke a panamistá­nak kikiáltott Lukácsot védelmezte. Ez an­nál is furcsább volt, mert hiszen nyilván­való, hogy Lukács bukása után Tisza fog következni a miniszterelnökségben és köz­tudomású volt az is, hogy Tisza igen­is na­gyon el szeretné távolítani Lukácsot a mi­niszterelnöki állásból, azért, hogy ő foglal­hassa azt el. És Tisza mégis elhanyagolta a készen kínálkozó alkalmat, még csak titok­ban sem segítette a Lukács vádlóit, sőt mi több, miután Lukács bírói ítéletmondástól­ megbélyegezetten megbukott, Tisza még akkor sem szűnt meg vele barátkozni. Miért tette ezt? Ő, aki azelőtt olyan­­ sokat adott arra, hogy őt tartsák a magyar politika első vb­ integer-jének, miért tartott fenn tüntető barátságot egy olyan emberrel, akit a királynak három birája Európa leg­nagyobb panamistájának mondott?... Vagy — alig is merjük kimondani — Tisza már ekkor egy másik pörre gondolt, egy elkö­vetkező, egy eljövendő pörre, és a lélek leg­mélyén dolgozó, az a meghatározhatatlan és bizonytalan valami, amit a pszicoanalízis ! BMA­­ A Romháti a háztetőn. Irta: Szini Gyula.­ i Romh­ányi a háza tetején ült és sakko­zott. Előtte egy kis zsebalaku német könyv volt s­kk-problémákkal. Homlokát ráncolta, kezé­ben remegett a kis ébenfekete lovacska és ezt a játékfigurát olyan nehezen tette le a táblára, mintha életének legfontosabb lépéséről volna szó. Könnyű, fehér háziruhában volt, volta­­pp­ingben és alsónadrágban. Haja kaszált, hü­detlen, alján kéthetes szakáll, körme piszkos üt. Forró délutáni nap tűzött le a vidékre, ala­­my zsupfedelekre, itt-ott egy nyaraló fedő­­eűhelyeire és a templom tornyának megbor­­ult cserepeire. A fővárostól néhány mértföld­­n­yire volt,ez a falu és benne a Romhányi bizarr illája, amelynek a tetején terrasz volt padok­kal. Benn a fővárosban már mind nyitva voltak a színházak és a szezon elejének ideges készü­lődésével voltak tele. Egy francia vígjáték be­mutatóján már föllépett az új férfi-szár. Magas, karcsú, sovány, sok siigérő alak, akinek beesett arcán és szögletes mozdulatain még meglátszott a vidéki színpadok koplalása és hatása. De az asszonyok már sűrűn ráirányították a messze­­látójukat, vizsgálgatták az arca élét, a szeme beszédes és szerelmes kifejezését, elegáns moz­dulatait, karcsú bokáját. A derby-crackek járá­sát nem kísérik olyan figyelemmel, mint ahogy szakértő szemek a páholyokból és a sötét néző­térről lesték ennek az új, vidékről frissen érke­zett Vadnay nevű színésznek az első lépéseit. És a Kossuth Lajos­ utca a déli verőn meg­telt himbálózó szép asszonyokkal és leányok­kal. Valóságos virágzás volt ez, az ősz harsogó tónusaival, meleg, piros és sárga színfoltokkal, egy második nyár, amelynek romlandó, halálra ítélt bájában annyi varázs van, mint egy híres szép asszony utolsó fellobbanásában. És Romhányi nem volt sehol, sem sem­ a színpadon, sem a Kossuth Lajos­ utcában. Nem látták sehol londoni szabású ruháját, műértőn vasalt nadrágját, csalhatatlan ízléssel ivett mel­lényét és raffinált nyakkendőjét. Eltűnt a szem­határról szárnyas gallérja, gömbölyített kéze­lője, antilop-betétes cipője és tüneményszerű sétapálcája, amikkel még tavaly a férfidivatot irányította. A színház portásánál a levélfiókban hiába várt rá egy tucat rózsaszínű, szerelmes levél. Romhányi nem ment érték. Csak betelefonált a kapushoz. — Milyen bélyegek vannak a leveleimen? — kérdezte. — Csupa tízfilléres vidéki levél — fejelte vissza a kapus. Ez volt Romhányi utolsó jelentkezése a színháznál. Azóta sem nem látták, sem nem hallották. Az igazgató hiába írt neki, nem ka­pott tőle feleletet. Még a követei is csukott ka­pura találtak és eredmény nélkül fordultak vissza. A direktor nem tehetett egyebet, mint­hogy a szerepeket, amelyeket Romhányinak szánt, átadta az új színésznek, Vadnaynak, hogy idején el tudjon velük készülni. A kávéházban, hová színészek és újságírók járnak, egy hétig egyébről sem beszéltek, mint Romhányi esetéről:­­ — Megbolondult! — Nem, nem, egészen okos ember. Nem akar a színpadon megvénülni. Dicsősége teljes­ségében hagyja ott a deszkát, elvonul, mint egy király, akinek ideje letelt. — Ez az igazság. Lejárt a divatja. Már csak egy tucat szerelmes levelet kapott az egész nyáron át, az is csupa vidéki levél. Tájékozatlan és rajongó hajadonok küldhették, akik csak az „Érdekes Ujság“-ból ismerik az arcképét, de soha életükben nem látták a színpadon. Mindebből a sok zagyva beszédből egy­ hang sem jutott el Romhányi füléhez. A háza tetején ült és ingujjban sakkozott saját magá­val mint az arabs a pusztában. Ha megunta a harminckét figura játékát, könyveket vett elő, súlyos, vaskos német köteteket, amelyekben ne­héz körmondatokba lepkeszerű­en finom bölcse­­ségek voltak legombostűzve. Sakk és filozófia, ebből állt Romhányi új élete. Már a nyáron barátságot kötött egy véz­na, kis, öreg emberrel, akinek hosszú, fehér, göndör szakálla jóleső tiszteletet ébresztett benne. Az öreg úr már harminc esztendő óta járta az erdőt-mezőt. Korán reggel talpon szo­kott lenni és fáradhatatlanul taposta a legelha­­gyottabb ösvényeket. Valamennyi zsebe tele Mai számunk 28 oldal.

Next