Pesti Napló, 1913. november (64. évfolyam, 259–283. szám)

1913-11-01 / 259. szám

1913 november 1-én új előfizetést nyitunk a „Pesti Napló“-ra. Kérjük azokat a­z olvasóin­kat, akiknek előfizetése október 31-ikén lejárt, méltóztassanak a megújításról idejekorán gon­doskodni, hogy­ a lapot akadálytalanul küldhes­­sük tovább. Temetőben. Valahogyan rosszkor jött az idén Ha­­lottak-napja. Különösen azoknak, akik már egyszer — pár hónap múlva kilenc éve lesz éppen — kinn feküdtek elföldelve a politi­kai temetőben. Hogy éppen most kell ezeket a kegyetlen kalendáriumnak emlékeztetnie az enyészetre, amely mindnyájunk osztály­része, de melynek szele őket most másod­szor éri. Tegnap Istenítélet, holnap Halot­­tak-napja. Bizony, ez rossz ómen. S nem csoda, ha sokaknak azok közül, akiknek­­ eszükbe jut a fagyos, jeltelen sírokban töl­tött öt keserves esztendő, összefut a liba­bőr a hátukon. Hát tényleg csak kisérteni, hivő lelkeket rémízgetni szólította volna­­ őket elő koporsójukból a mindenható Mam- I mon-isten? Hát csakugyan vissza kellene !­­j megint menni az elmúlás gyászos sötétsé­­­­gébe, ahonnan elővétettek? Annyi sok pénz és pálinka hiába ömlött volna szét az orszá­gon, annyi pezsgőspalack eredménytelenül durrogott volna bele a vidám fővárosi élet derűs zajába? Korteskurjongatás, fegyver­csörömpölés, öklözés és hatalmi mámor mind csak rövid, lidércnyomásos halotti álom lett volna? ■gjwlljniijrr­............ .............■".ni Még élnek, de fázósan borzongnak össze az ijesztő jeltől, amelyet egymás ar­cán felfedeznek: ez a facies hyppokratika, így volt akkor is, az első nagy temetkezés előtt. Egy pár lealázó botrány, egy-két szé­gyenteljes parlamenti vereség és­­ meg­­kondult a lélekharang a fejük felett. Pedig nem ezt akarták, nem így gondolták. El vol­tak határozva, hogy ezután csak ők temet­nek, őket senki. És meg kell adni, a maguk szándéka szerint jól végezték a dolgukat. Csak temettek és temettek. Az ország ösz­­szes temetőinek összes sírásói egész életük­ben nem dolgoztak annyit az enyészet szá­mára, mint ők harmadfélszázan három év alatt. Az első halott, akit sírba fektettek, a Nemzeti Bank volt. Együtt földelték el az ország pénzügyi önállóságával és a kész­fizetésekkel. Pedig fogadkoztak, hogy ennek a reményteljes csemetének meg fognak ke­gyelmezni. Második halottjukat Rezolu­­c­i­ó­n­a­k hívták. Saját gyermekük volt, ha­zafias gerjedelmük szerelmes szülöttje. Az apja felesküdött, hogy agyonvág mindenkit, aki hozzá mer nyúlni; törvényhatósági si­­rató­ asszonyokat tucatszámra állítottak mel­léje őrzőknek, hogy megoltalmazzák gyenge életét. Aztán ezt a tulajdon magzatukat is elhajtották, elföldelték. Most aztán nagy halottak következtek, akiket erőszakos kézzel kellett eltenni láb alól, hogy gy­orsan megteljenek a sírok, me­lyek folytonosan tátogatták feléjük falánk szájukat. Rendőrkézzel fojtatták meg a kép­viselői immunitást, fegyveres erővel ölették meg a Szólásszabadságot és fényes katonai temetést rendeztek a magyar Parlamentarizmusnak. A tömeg­sírt körülállították cifra pompes-funebres­­huszárokkal, mint ahogy a farizeusok egy­kor őriztették Krisztus kőkoporsóját, hogy valamiképpen fel ne támadjon. Mindössze negyvenöt évet élt a magyar parlamenti Alkotmány. El kellett pusztulnia, mert útjában volt a kriptájából kikelt nemzeti reakciónak. Uj halotti fejfához jövünk. A K­ö­z­é­l­e­t­i Tisztesség fekszik a hant alatt. Világ­életében beteges volt és sok miazma rágta életfáját, mégis tiszteletben állott, féltek tőle és hódoltak előtte. Szemtől-szembe tá­madni, nyíltan megsérteni soha senki se merte. Most letépték róla a ruhát, elszed­ték ékességeit, nyílt piacon arculköpték. Szégyenletében a föld alá sülyedt. Sirhal­­mára, miként a Rajna varázslatos kincsére a förtelmes sárkány, úgy feküdt rá terpesz­­kedve, győzedelmesen a legmodernebb szörny, a Panama. A halottak komor bi­rodalmában ez a legelevenebb élő­lény. Se­gítőtársa, de egyúttal végzete az ország sírásóinak. Ez is folyton öl és temet s már kinyújtotta karmait a bűnös istenek felé, kik odadobták neki prédául a legbecsesebb köz­­kincset. A végén járunk a temetőnek. És itt friss sírgödrök merednek felénk. Még üresek, de már ki vannak szemelve a drága halottak, akik ide kerülnek. A Sajtószabadság­nak ásták az egyiket, az önkormány­zatot fogják a másikba fektetni. Mindkettő Tango. írta: Színi Gyula. Egy nagybátyám azt mondta nekem: „Zöld szamár vagy. Többet kellene asszony társaság­ban forognod. Olyan vagy mint az új dió. Előbb le kellene hántani rólad a burkot, hogy élvez­hetővé legy.“ Néhány nap múlva meghívót kaptam ,a Pe­­turék estélyére. Peturék nagyon gazdag, elő­kelő és független emberek voltak. Alaposan megválogatták, hogy kit hívjanak meg vendé­gül. A meghívás tehát büszkévé tett. ■ Peckesen lépkedtem, kiegyenesítettem a derekamat és egyáltalán igyekeztem úgy viselkedni, mint a regények hősei. Idősebb és jártasabb barátaimmal órák hosszat magyaráztattam magamnak, hogyan öl­tözködik, miképp viselkedik és mint hódít az ember az első zsurján. Mennél jobban közeledett a nagy nap, an­nál gyávább és ingadozóbb lettem. Úgy érez­tem, hogy a medve nem lehet esetlenebb, mint én társaságban. Féltem, hogy az első lépésnél megbotlom és hanyatt fogok vágódni, mielőtt a háziasszonynak kezet csókolhatnék. Semmi fér­fiast, ruganyost nem találtam magamon. Elhatá­roztam tehát, hogy elsősorban szellemes leszek. Nem holmi külsőségekkel, hanem lelki szépsé­gekkel fogok tündökölni. A nagy nap balul köszöntött rám. A cipész az utolsó pillanatban hozta a lakktopánomat, de olyan szűkre szabta, hogy nem tudtam benne talpra állni Nem maradt más hátra, mint hogy­­ a kényelmes, ócska cipőmet magam restaurál­tam folyékony lakkfestékkel. Alighogy kiléptem a kapun, havas eső ke­rekedett és azonfelül még kocsit sem tudtam kapni. Gyalog bandukoltam tehát a zsúrra és egy utcai gázlámpa alatt elszörnyüködve lát­tam, hogy cipőmről a sár lemosta a lakkot. Már inkább visszafordultam volna, de egy ismerősömmel találkoztam, aki fölkiáltott: — Peturékhoz megy? Boldog ember! Tud­ja-e, hogy ki lesz ott? A szép Pankovicsné! El ne mulaszsza, hogy megismerkedjék vele! Vol­tak már emberek, akik mérföldeket utaztak éjjel-nappal, csakhogy lássák a szép Panko­­vicsnét. Száz lépés választott meg csak el a Peturék házától. Ismerősöm elkísért a kapuig. Nem lehe­tett meghátrálnom. A kapus kissé gyanakvón nézett végig rajtam, amikor hóval borítottan, csoszogó, sáros cipővel a lépcsőhöz szőnyegén végiglépkedtem. Nagy félelem fogott el a díszes helyen, de azért néhány perc múlva már benn voltam az előkelő, népes társaság kellős köze­pében. ■ Sehogyan sem tudtam magam jól és ottho­nosan érezni. Azt hittem, hogy mindenkinek a szeme egyenesen az én cipőmre irányul. Ha nem lett volna rajta olyan vastag a bőr, talán el is pirult volna a szegény bukkancs. Alig vár­tam, hogy valahol leülhessek és a székem alá rejthessem sáros cipőmet. — Kissé elfogult! Kissé elfogult! — mondta egy császárszakállas öreg úr, akinek valószínű­­leg nagyon megtetszett a képtelen zavarom. — De hát én is ilyen voltam fiatal koromban — tette hozzá jóakarón. — Mondja, olyan sár van odakinn? — kér­dezte tőlem egy elegáns asszony, akinek nem mertem a szeme közé nézni. Legjobb szerettem volna hirtelen a föld alá sülyedni. — Nem tudtam kocsit találni — mentege­tőztem dadogva, de szinte éreztem, hogy min­denki elmosolyodik ezen a kifogáson. És az asszony, akire még lopva sem mer­tem föltekinteni, váratlanul a nyakkendőmhöz nyúlt. — Félrecsúszott a kravátlija — mondta lágy, zengő hangján, amely azonban ezúttal úgy bántotta fülemet, mintha valami gúnyos szarka fecsegése volna. Állam alatt éreztem az asszony, puha, meleg kezének simogatását, amint a nyak­­ravalómat igazgatta. — Óvás! — kiáltotta egyszerre egy fiatal­­ember. — Micsoda óvás? — kérdezte a szép asz­­szony. — Én már három év óta udvariak Panko­vicsné ő nagyságának — felelte a fiatal­ember — de még egyszer sem tudtam elérni, hogy megigazítsa a nyakkendőmet. így tudtam meg, hogy a híres, szép Panko­vicsné előtt állok. Csak a kezét láttam egy pil­lanatra, de észrevettem, hogy ennél formásabb, szebb és jobban ápolt kacsot álmodni sem tud­tam volna. Csak lassan kint mertem Pankovicsné ar­cára emelni a tekintetemet. Mezítelen karjáról, csupasz válláról gyáván siklott föl a pillantásom az arcára, a szemébe. És ahogy visszanézett rám, megértettem azt, amit csak regényekben olvastam addig, hogy az ember egy pillanat alatt halálosan beleszerethet egy nőbe. 64-ik évfolyam, 259. szám. Budapest, 1913. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmanicky­ utca 12. Szombat, november 1. Mad­e's'átt’ink­ 66 oldal

Next