Pesti Napló, 1914. március (65. évfolyam, 52-77. szám)
1914-03-01 / 52. szám
XÖFXZETÉSI ÁRAK: , iírre___28 kor. — EB. é vre_______11 . . ^yedévre _ _ 7 . — . ' hóra______240 , 65-ik évfolyam. 52. szám. fes szám_____ — 10 fiB. Budapest, 191411 NAPLÓ APRÓHIRDETÉSEK ÁRAI Effye. SZŐ A miér, vastagabb betűvel 10 fllér. Hirdetések milliméter számításul, díjszabás szerint Megjelenik hétfő kivételével naponkint, ünnep után is szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmaniczky utca 12. Vasárnap, március 1. 1914 március hó 1-én tunk a PESTI NAPLÓ-ra. Kérik azokat az olvasóinkat, akiknek előfizetése február 28-án lejárt, szíveskedjenek a megújításról mielőbb gondoskodni, hogy a lapot akadálytalanul küldhessék tovább. rJ\AAA/N/VSAA/VVVVV\AAAA/VVVNA/\AAAAA/VV\ Hem tudnak átadni öles beszédek nem tudták oly találóan megvilágítani a Tisza-kormány sajtóellenes hadjáratát, mint gróf Zselénszkynek egyetlen röpke vallomása. Úgy jött a vallomása a — saját szavai szerint — kérgesbőrű lengyel gróf ajkára, mint valami üdítő börtenet a munkapárt gyomrának legmélyéből. És egyszerre megértettünk sok mindent abból, ami e gyomor sötétjében kavarog és illatozik, őnagyméltóságaik nyugodtan akarnak aludni. Ez az egész sajtókampány magyarázata és célja, ő nagy méltóságaik tehát eddig nem tudtak nyugodtan aludni. A sajtó miatt természetesen, mely álmaikat elrontotta. Bizony, tagadhatatlan, hogy ez így igaz. A megátalkodott sajtó sok rossz éjszakát szerzett már, nem csupán gróf Zselénszky Róbertnek, hanem több barátjának és elvtársának, például egy bizonyos Lukács Lászlónak és egy Tisza Istvánnak is, akik bátran besorozhatják magukat Zselénszky mellé a kérgesbőrű excellenciás urak osztályába. Sőt mások is vannak a nagy munkapárti bajvivő elvbarátai között, kisebb urak, akiknek álmatlanságában a sajtónak része van. Hogy csak egyet-kettőt emlegessünk: Ertsey Péter, Zimonyi Schwarcz, Nagy Sándor, Szász Pál és még egynéhányan a díszes táborban teljesen osztják a kegyelmes úr nézetét, hogy a sajtó miatt nem lehet nyugodtan aludni. Az egész munkapárti társaságnak nem a viselt dolgaik, nem a tetteikből reájuk háruló szégyen, hanem a sajtó zavarja a nyugalmukat. Hogy bűnt bűnre halmoztak, hogy belevájkáltak a közvagyonba, hogy megmételyezték Magyarország közerkölcseit, hogy lerontották nemzetük becsületét, hogy kitördelték alkotmányos jogai koronájának drágaköveit, hogy közbotrányt okozó manipulációk részesévé lettek, ez nem bántaná őket. De a sajtó, amely mindezeket a szemük elé állítja, amely könyörtelenül tükörként veri vissza az ábrázatukon éktelenkedő kelevényeket, az elrontja az álmukat. Hát ez helyes és érthető. Csak képzeljük el Lukács Lászlót, amint napnap mellett száz- meg százezer példányban eléje ugrik az arcképe, amint a zalatnai házakat átnyújtja privát kezéből magyar királyi kincstári kezéig, vagy amint sokszáz vagyon sót taszkbe görnyedő vállakkal a munkapárt kasszájába. Avagy képzeljük el Tisza Istvánt, amint a győztes hadvezér boldog önérzetével végiggondolva lefekvés előtt a parlamentből kidobatott magyar képviselők fogcsikorgató vergődését és a főváros utcáin felvonuló ármádiák ijesztő dübörgését: egyszerre feléje közeledik az ólombelük milliárdjainak kisérteties birnámi erdeje és elnémíthatatlan igazmondással susogja fülébe a nemzetgyilkosok sötét végzetét. Hát lehet így aludni? Hát lehet így élni? Mi lehetne ma Lukács, ha a sajtót össze lehetett volna zúzni, mielőtt reprodukálhatta volna a róla elhangzott végzetes szavakat! Miniszterelnök lenne, talán már szintén gróf, — és szabad óráiban kereshetné a helyet Budapest közterein, ahol majdan szobra, az államférfimerények ércből való megtestesítője álland. És Tisza mily halhatatlan nagyságnak érezhetné magát, ha hőstetteit csupán azokból a dicshimnuszokból ismerhetné, amelyeket Frommer pisztolyőrizte gyorsíróinak szokott a tollába diktálni. E helyett álmatlan éjszakák, lázadozó lelkiismeret, gond és keserűség, — csakis a nyomdafestéknek azon sajgató választóvíztengerei miatt, melyek a kattogó rotációs gépekből naponta elárasztják az országot. Valóban, Zselénszky Róbertnek igaza van. Itt tenni kellett valamit, hogy az ország összes becsületes emberei végre nyugodtan alhassanak. Mert igaz ugyan, hogy eddig is voltak néhányan, akiknek a sajtó soha meg nem zavarta az álmát; legalább egy Justh Gyula, egy Andrássy, egy Károlyi, egy Vázsonyi ilyesmiről sohase panaszkodott. De ez Egy aranykéz utcai éj emléke írta: Krúdy Gyula „. . . Az Aranykéz utcában egy napon öngyilkos férfiú holttestét fedezte fel Sneider rendőrségi biztos. A numéro 7-ben történt az öngyilkosság, éjszaka — nagy vihar volt Pesten — és a házmester a pisztolylövés dörejét csupán félálomban hallotta. Éjfél után egy vagy két órát vertek a belvárosi templom órái, midőn K. Károly divatos elbeszélő írónk aranykéz utcai lakásán önkezűleg véget vetett életének ..(Az egykorú hirlaptudósitásból.) — Éjjel, estve és napközben, midőn a magányt jóbarátnak választottam: papirosszeletekre, amelyekre máskor gondolataimat szoktam felróvni, ilyenféle hírlapi közleményeket fogalmaztam a saját halálomról. Ah, ifjúság, amely csak tegnap szöktél el mellőlem, hitek, rajongások, rövid boldog délutánok és álmodozások a pamlagon, értelmetlen vallomások séták közben vadgesztenyék alatt, egyszer: szökés, a Dunán, gőzhajóval Vácra napfényes tavaszi délután, a habok fodrai oly nyugodalmasan locsolgatták a gőzhajó oldalát, mintha a végtelenségig tartana utunk a szökevény aranymivesével, a hegyek szinte megadással közelegtek a folyam partjain és a falvak kora tavaszi napfényben fürdöttek, öreg hajósok kipödörték fehér bajuszukat és a gőzhajó, amely egykor Kossuth Lajost hozta Bécsből, olyan ünnepélyesen pöfögött, mint az orgona a koronázási templomban, midőn fel— —■■■■' ... - i ' w»,v-- ■"■»■■■ ■ -séges királyunk fejére feltette a prímás a koronát —■ négy óra felé mindenféle Szomorúságok jelentkeztek a partokon, köd és elvesző napsugár, a folyam hátán az aranyszínű csipkék, a menyasszonyruha fodrai, az aranyos harisnyakötök és piros színű félálmok a kedves nő szivére hajtott fejjel, midőn szinte esztendők mély alávásából, egész eddigi életem bánatos, hideg és ködös hajnali miséjéből felébredve kérdeztem, hogy mennyi ideig szenderegtem a meleg szív fölött, a nő felelte: „egy pillanatig, kedvesem“ és az álom mégis telve volt m megfejthetetlenül szép képekkel, piros bajuszu kisemberekkel és szán csilingelt valamerre, kis falvak tornyaiba' lakodalmi harangozás, pajkos falusi fiúk pásznak át palánkokon és a vörös bajuszú kisember egyszerre csak rongyos vándorló ,dobott fakó kabátját veszegeti magára, zavarodik, fél az olvadástól — és a kedves női ajka szememre tapadt: — Álmodj tovább a hémberekkel. Magam is szundikáltam egy kisit. Tedd a szívemre fejed. Naplóm, életem torz tükörképe, telve mindenféle álmokkal, feljegyzésekkel, amelyeket manapság — öngyilkosságom felé közelegve, — szinte meg sem érte. Dandy voltam a Váci utcában és a narancs magvait hordtam lilaszinü mellényem zsebébe, amely magvakat az ő szája választott el gyümölcstől. Az ingem hímzése alatt amulett fügött nyakamban, amely az ő drága kékén foglalt helyet egykor. Sestve, mielőtt algára hunytam volna szemem, az amulettet ajkanhoz szorítottam s igy ringatóztam álomba tata képzetek szárnyain. Zsebkendője és fehér inge, amely egykor már testét érintette, valamint a kis koszorú, amely sötét hajzatából volt fonva, imakönyvébe préselt virágok, amelyek keblén illatoztak és a drága művű gyűrű, amely egy régi Medici ujjáról az ő közvetítésével az én kezemre került, — és minden, amely körülvett, anyám szomorú arcképe a falon, amelyre titkos látogatáskor hosszú, áldó pillantást vetett, fegyvereim a kifeszített leopárd-bőrön, török pisztoly, amelylyel öngyilkosságot akar elkövetni és az utitakaró, amelyben hűt névbetűsmet, éveken át azt szolgálták, hog otthonlét óráiban csupán reá gondoljak. A mégis elkövetkezett a nap, midőn Estella aranymivesné miatt öngyilkosságra tökéltem magam. Természetesen: ismét játszottam. A hetyke bajuszú frank úr ütté fel tanyáját a Örök császárnál, ahová a szerb disznóhajcsái szoktak járni. Néhányszor meglehetős élménynyel kergettem a labdát a zöld meló-arany dukátok kerültek birtokomba az Duna-melléki országokból, amelyekre az iste, anya képe volt verve. Az aranymivesné, a minden bámat, bánatomat és örömömet meg osztá velem, — szinte szent áhítattal függesztvén barna szempillák alá rejtett szemgolyóit napbarnított arcomba, midőn éppen a legnagyobb hazugság hagyta el számat, — a nyert aranyakat mindig hosszú harisnyába akarta számomra eldugni, amelyet a ruhásszekrény külön rejtett fiókjában őrizne meg. (Természetesen a legmesszebbről sem környékező a gondolat, hogy az aranyak kézügyességem, illetőleg játékbeli szerencsém révén jutottak ersze- Mai számunk 3 oldal