Pesti Napló, 1914. június (65. évfolyam, 128–152. szám)

1914-06-03 / 128. szám

1914 június 1-én új előfizetést nyitot­­­­tünk a PESTI NAPLÓ-ra. Kérjük azo­kat a t. olvasóinkat, akiknek előfizetése május 31-én lejárt, szíveskedjenek a megújításról mielőbb gondoskodni, hogy a lapot akadálytalanul küldhessük tovább. Segítség! . .. Turkhan pasa, Albániának (van ilyen nevű­ ország ugyanis) miniszter­­elnöke táviratot menesztet gróf Berch­­fohlhoz, aki tudvalévően külügyminisz­tere ennek a monarkiának. A derék pasa katonai segítséget kér a monar­­kiától, hogy oltalmazzák meg a fejedel­­­­mell­ét és a kormányt a felkelők elől, akik egy ízben már egy olasz hadihajóra kergették a fejedelmet. A dolog nem minden humor nélkül való. Tréfa van benne, sőt éle is és éppen ez­ek­nek a magva az, amelyből kiderül, hogy Albánia tulajdonképpen miért is van a világon. Most már ismer­jük Albánia történelmi elhivatását és ez: segítséget kérni az osztrák-magyar mon­­arkiától. És ha Albánia a legkisebb, a legtréfásabb, a legkevésbé meglévő ál­lamok közül való is, azért mégis az ő testében, az ő létében van­ valaki, aki a monarkiától kér, könyörög és koldul. Durazzóban — mi jó ezt tudni! — van a monarkiának állandó pénteki házi­­koldusa, a monarkiának, Szent isten annak a monarkiának, amely eddig jó maga sem tett mást, mint hogy a nemz­­­zetközi jelzések mindennemű színével­­ és szórt fényével kért segítséget Berlin­től, Pak­stól, Pétervártól, Londontól, Ró­­m­ától, az utóbbi időben feltűnő gyak­ran magától a hatalmas Bukaresttől is. És most tőle kérnek. Az albán minisz­terelnök a mi fülünkbe harsogja: a gróf a vízbe fül, a gróf a vízbe fül és még­­ egyszer: a gróf a vízbe fül. Ünnepi la­koma ez számunkra karácsony, husvét és pünkösd együtt és Berchtold páva­tollak enyhe, bizsergető cirógatását érez­heti bizonyára. Mindenkinek valóban örülnie kell, hogy Berchtold szubjektíve ilyen jól, ilyen kitűnően, ilyen pompásan érzi magát, de viszont azzal a komolysággal, amelyről szeretnék, ha a kitűnő kül­­ü­gyér elméjében lakoznék, kérdjük: mi lesz ezután? Miképpen akar Berchtold úr pompás érzéséből felocsúdni? Remél­jük, egyszerűen elteszi magának a Turkhan pasa táviratát, bekeretezted és — Erinnerung an meine Dienstzeit — az íróasztala fölé akasztja, esetleg amouletteként hordhatja magán is. De ezzel szíveskedjék azután a kegyelmes gróf beérni is és annyira már be ne ugorjék a turkbani származású dicső­ségnek, hogy egy hadtestet leküld oda „rendet csinálni”. Ennyit még­sem ér meg talán az a durazzói keletű távirat, ennyit, hogy a vérünk és a pénzünk foly­jon el odalent és egyformán ellenségekké tegyük az albán fölkelőket, a szerbeket, a körösöket és a nálunknál hatalmasabb é a nagyhatalmakat. Berchtold már egyszer nagyon akart pártolni egy országot, ez Románia volt. Éppen ma érkeznek, a Turkhan pasa segítségért éneklő telegrammjával egy­idejűen más, nagyon komoly táviratok, hogy az orosz cár Romániába utazik. Ez O *■ most már faktum és a Berchtold—Gzer­­nin—Tisza által felkarolt Románia, az a Románia, amely miatt Tisza a Ela­dókkal és a Lucaciukkal tárgyalt, az a Románia, amelynek a balkáni háború­ban olyan nagy szolgálatot tettünk és amelynek a kedvéért Bécs megalázta a magyar állameszmét, most megalázza magát Bécset azzal, hogy szőröstül­­bőröstül eladhatja magát a muszka cár­nak, akire majd aztán Tisza lesz szíves eg­r mísnépies lapocska vezető cikkelyé­ben újra rárecscsenteni. Románia ki­használ­t, megalázott és elárult bennün­ket. Albánia még csak a kezdetén áll ennek az útnak, amelyet a balkáni álla­mok újabban a monarkia körül meg­tenni szoktak, ő most csak kihasználni akarna minket. Jogcíme erre az, hogy a monarkia segítette őt állami léthez, ami jogcímnek elegendő volna, ha nem em­lékeztetne nagyon is kínosan egy má­sik incidensre, arra, hogy mostani meg­alázónk, Románia számára éppen An­­drássy Gyula, a nagy külügyminiszter harcolta ki annak idején a berlini kon­gresszuson az állami önállóságot. Az albán gróf maradjon hát csak Cseh írta: Szekula Jenő Egy paraszt valami kőszobrot hozott, melyet kutasásnál a pomázi határban vetett ki magából az agyagos föld. Római temető lehetett egykor arra. Egy itáliai úr síremléke ez a kő, aki ezen a vidéken élt; talán villája, vagy majorsága is volt erre, a babonás idők­ben, mikor még Pomázt sem hívták Pomáz­­nak, hanem valahogy Szabnának s a Dunára néző magas földsáncai között latin őrsereg táborozott. Ez régen volt, de a kő megmaradt mégis épen, csorba széleit csak alig rágta ki az idő, melynek fogai talán nem­ is vasból valók, mint inkább éles homokszemekből. A síremlék híven megőrizte a római úr arcké­pét, ahogy bevésték a puha anyagba. Egy­­ügyű­, szakállas férfiarc, lapos orr, szétmeredő homlok, kopaszodó haja oldalvást gondosan van koszorúalakban kisütve. És Klodiusznak hívták, ami nem is előkelő hangzású, inkább parasztnév, ám meglehet, hogy mégis gazdag és hatalmas polgár lehetett. De engem érdekelt és meghatott mégis, mert a felirat elárulta azt is, hogy negyven­éves volt és mint agglegény halt meg. Nők nem siránkoztak kibontott hajjal a máglyája körül, mikor eltemették. Egy római aggle­gény a harmadik évszázadból elég jó társa­ság tel­ét s elhatároztam, hogy magamnál tartom, hogy megossza elhagyatott életemet velem. Most a pohárszék polcán őrködik. Az agglegény- állapotot a régiek halálos bűnnek tartották. Gonosz, kegyetlen és alá-s való lény volt előttük a nőtlenségben élő em­­­­ber; még rosszabb és önzőbb az apagyilkos­­i­nál is. Mert az apagyilkos csak az apját pusz­títja ki a világból, de az agglegény az őseit, saját magát s az egész családját is tönkre­teszi, — minthogy elmúlásával kihal a nem­zetség s nem virágzik tovább az ősi repkény, amely az utódokban őrzi meg a halhatatlan­ságot. Kihűl a házi tűzhely, melyet az ősök pedig az örökkévalóság számára gyújtottak s melyet száraz füvel, szent fával tápláltak, hogy ki ne aludjon. Míg minden év márciu­sában ünnepiesen felfrissítették. Nem lesz, aki a sár­oknak áldozatot hozzon, aki a csa­ládi isteneket imádja; az apák pedig nyug­talanul forgolódhatnak hamv­vedreikben, mert nem jelentkezik a leszármazott, aki sír­jaikra ételt, italt hordozzon. Szomjazhatnak s majd éheznek is szegények. „Az agglegény gonosz és szerencsétlen ember“ írja egy latin bölcselő. Gonosz, mert meddőségével megtagadta az őseit és szerencsétlen, mert maga is keser­ves sorsra jut, az emlékezés nélkül való sik­ életben. * Az ősök és a halott apák tisztelete — ez volt a rómaiak vallása alapjában — bár sok idegen szil­nél és istenalakkal gyarapodott is az évszázadok során. A halott istenné válto­zott az elköltözés pillanatában, aki a föld alatt folytatja titokzatos és láthatatlan éle­tét. Minden háznak külön istenei voltak. A láz­ok, a penáteszek a máneszek­ és a géniu­szok imádata szent kötelessége volt minden igaz embernek. Viasz képük a szent tűzhely fölött függött, amelyen vörös parázsi csillo­gott s minden reggel hozzájuk szállott a fohász. A fiu kötelessége volt, hogy a halott apát étellel-itallal rendesen ellássa. Ha a ha­lottnak mindene megvolt, akkor jóindulatú istenséggé változott, de ha nélkülözött, akkor kitört a sírból, gonosz szellemmé vált, mint a lárva, a lemur, vagy a lidérc, aki betegsége­ket áraszt maga körül, tönkreteszi a család­ját, szomszédait és egész községeket is. A te­metőkben óriási lacikonyhák voltak, melye­ket kulináknak neveztek, ahol néha egész ök­röt sütöttek porrá, hogy a sírok lakóit ü­nne­­pies torokon megvendégeljék. De az apa, akinek sírjára nem vitt tejet, mézet, vért, virágot, kalácsot, bort és sül­teket a fiú, örök koplalásra volt kárhoztatva. * Ám a pomázi úr nem nősült meg még sem. Nem vitt asszonyt a házhoz, fehér ruhá­ban, koszorúval a fején, magasra átemelve a küszöbön, mintegy jelezve, hogy ugy kel­lett elrabolnia őt, egy idegen család házi iste­nei elől. Az utcán nem bömbölt lakodalmi dalt a nép, nem lobogott a fáklya s nem zú­gott a kiáltozás: —­ Tallasie! Tallasie! S nem tettek fogadalmat a tiszta és ma­gasra lengő lángok előtt, kezet kézbe fogva, a sápadt és néma mán­eszeknek, hogy majd ivadékokat adnak a világnak. Miért volt Klodiusz ennyire megátalko­dott, nem tudom, a kőszobor nem felel, bár hiába is ostromolnám kérdéseimmel. Talán okosabb volt, mint a többiek, vagy ostobább. Mai számunk 32 oldal I 65-ik évfolyam, 128. szám. APR­RÓ KÜLDETÉSEK ARAIi Egyes sír A fillér, vastagabb betűvel 1* ültél Hirdetések milliméter •mnittá* •al, díjszabás szerint. ■ . » ■ ) Megjelenik héttő tvCiélek naponkint, iinpep gjfm­ is. előfizetési Ajkak­­ Egész évre____28 kor. — ML Félévre-----------14 „ 1­0 Negyedévre _ _ 7 „ —* 0 így bóra—------2 „*0 . Egyes szára — — — —io­mi Budapest, 1914. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmaniczk­y­ utca 12.­­,1. Szerda, juniu­S 3 sy •fllT ■ - ■ •

Next