Pesti Napló, 1914. július (65. évfolyam, 153–180. szám)

1914-07-01 / 153. szám

—a­z1 Pesti Napló bécsi tudósítójától. — Bér 55. június 30. Érkezett éjjel 1 óra 15 perckor. Gróf Berchtold közös külügy­miniszter, lovag K­robatin hadügy­miniszter és báró Conradt a vezér­kar főnöke ma, a N. Fr. Pr. jelen­tése szerint, tanácskozást tartottak. Gróf Berchtold közölte, hogy a kö­­zös külügyminisztérium a szerb kor­mányhoz azzal a kéréssel szándék­kozik fordulni, hogy a merényletek értelmi szerzői ellen Boszniában megindított nyomozást a szerb ki­­­rályságban folytassa, mert az össze­esküvés minden nyoma kétségtelenül Szerbiába vezet. Bécs, június 30. Gróf Tisza István miniszterelnök kedd délután a miniszterelnökség palotájában másfélórás tanácskozást folytatott gróf Stürgkh miniszterelnökkel. Késő éjszaka kapjuk Bécsből ezt a táviratot, amely, noha óriási szenzáció­ként hat, még­sem egészen váratlan. Már vasárnap óta várható volt, hogy a monarkia a trónörökös meggyilkolá­sáért felelőssé fogja tenni Szerbiát, amennyiben a nyomok azt mutatnák, hogy az összeesküvés szálai a szerb ki­­­­rályságig érnek el. Az első lépés, az a kívánság, hogy a vizsgálatot szerb terü­letre is terjesszék ki, még nem jelent ok­vetlenül fegyveres bonyodalmat, de mindenesetre olyan lépés, amelynek következményei végzetesen komolyak is lehetnek. WV\.\WA''AV\WA"A\WvV\.WAWA^^ A csavargó Irta: Szekula Jenő A csavargó kiért a szabad mezőre. Virágba­­vesző nyárutó volt és a magas réten, melyet szélről a vadaskert karcsú és fenyegető nyárfái szegélyeztek, — mint valami keleti szőnyeg, Seherezád tündérháremeiből — buján és ned­vesen illatozott a kék szarkaláb és az arany­színű rekettye. A csavargó megállóid. szétnézett a termékeny síkon, amely olyan volt most, az alkony álmodozó és piros fényében, mint egy lap a teremtés első könyvéből kilépve. A csa­vargó megtörölte forró homlokát. Sóhajtott. — Az éjszakát itt fogom tölteni. Nem volt mindennapi ember. Állítólag jó családból való, tanult és műveit ifjú, érettsé­git is lett, sőt filozófiát is hallgatott az egyete­men. De az alkohol, a nők, egy kétségbeesett és vad, reménytelen szerelem­hullásba és züllésbe sodorták, lerongyolódott, könyörtelen lett és veszett gőggel hátat fordított a társadalomnak, amely megtagadta őt és kivetette magából. Azóta az országutakat rótta, elhagyott falvak alatt leselkedett, mint a prédáját váró farkas, sokszor lopott, sőt rabolt is, ha úgy hozta a kényszerűség. Már több toloncháznak­­ volt a lakója. Félt a rendőrségtől és a hatóságoktól.­­ A szabad rétek gyümölcse is táplálta őt sok­­szor. Most is néhány belvirág­t tépett ki a föld­­ből, nyersen ette ring, hogy kábító éhségét csillapítsa. — A puszta csendje majd álomba ringat­­ engem, —­ sóhajtotta a bujdosó. Magas és karcsú alak volt, egyenes és fe­nyegető, mint a jegyem­é. Világos szeme, amelyben kocsmai verekedéseknél a macskák orgyilkos és foszforos dühe lángolt, most a béke, az állítat és a csend kéklő azúrjával telt meg. Leheveredett a magas fűbe. Vörös kendő­jét, melyet a nyaka köré csavarva viselt, most a feje alá gyűrte vánkosnak. De nem tudott aludni. Hirtelen lekuporodott a­­fekhelyéről. — Nini, hangyák! —­ kiáltott föl csillogó szemmel. Valóban egy hangyaboly mellé tévedt. A csupasz homokban nyüzsgő rajok vonultak föl — látszólag céltalanul — mégis izgalmas mun­kába merülten. — Keopsz piramisai alatt lehe­tett évezredekkel ezelőtt ily forró és izgalmas élet, ahol a maltert keverték és követ törtek ti­tokzatos afrikai rabszolganemzetek. — Mint az emberek! •— suttogta a csa­vargó. Egyik raj a hangyavár földalatti katakom­báiból hordta ki a homokot és a k­arcszeme­ket, melyet özünvizhez hasonló eső zúditott alá a parányi táborra. Másik csoport egy lepke kihűlt tetemének elszállításával volt elfoglalva, izgalmas munka volt, a lepke teste rendkívül nehéz, mindig újabb csoportok vonultak föl, hogy társaikat a munkában támogassák. Mint egy felfordult aeroplán, amelyik nem akar megmozdulni a helyéről. É­rdekes! mormogta a csavargó. Most különösen mulattatta eme parányi lények nyüzsgő sokasága, melyeknek élete, tár­sas szokásai, szorgalma, inteligenciája és elren­­dezkedése az elevenek világában még a legjob­ban hasonlít az emberiség életéhez. Mert a han­gyák szociális beosztású községekben élnek, rabszolgákat tartanak, akik a közmunkát el­végzik, van nemességük, sőt arisztokráciájuk is, amelyik nem dolgozik, legfeljebb a hadvise­lés téríteiben vesz részt. Mert a különböző hangyafajok sokszor háborút is viselnek egy­mással, véres és őrjöngő harcot, amelyekben ki­csinyítve és szatirikus változatokban megismét­lődnek az is­en isten csodái. Mindezt tudta a csavargó, aki már sokat olvasott is róluk, mert Pliniuszon és Gi­m­­eion át a hangyák életével sokat f­oglalkozott a föld számos természet­búvára. Némelyik egész életet áldozott föl, hogy szokásaikat alaposan megismerje. S a kivert és hazátlan csavargó most örült, hogy közvetlen közelről megfigyelheti eme munkás és rendkívüli világot. — A vörösek a rabszolgák, — suttogta a világos sziláj hangyák felé mutatva. — Nini, hogy dolgoznak. A feketék meg a csápjaikkal korbácsolják és szurkálják őket. Távolabb­ csillogó, hatalmas hangya állott. Valóságos kis óriás a többihez képest. Tiszte­letteljes félkörben egész udvaronc-had övezte. Távolabb mint valami szárnyas és repülő hárem, a nőstényhangyák sokasága vesztegelt. Az ok­ a hangyakir.ily! mondotta a «■savargó ki fehéredet! arccal. S amott van a háreme!­ ­ Latrunk m­ai száma 28 oldal 65-ik évfolyam. 153. Asm, • mitr, wwtfc£iii,fe betűvel IS IBW» fedét és ek ■uQimítcr czámitiv *al, ditt­rabA* szerint. lUgjetenik béttó khinteléwl naponkint. wOMUixnB ham-JSg^ut t!«»____5?. kot. — (Ok Féurre Ifi „ — „ Negyedévre-----* * — * &21 ildra_ , _ — 2 „ 80 * VOrv sáa______» ». Budapest, 1914. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmaniczky-utca 12. /4* '^i, Szerda, ju­lius 1. A­ dinasztia védpajzsa A Habsburg-háznak, melylyel nem­zetünk jövője összeforrott, mert sorsunk oda van láncolva Ausztriához és a di­nasztiához, széles e monarkiában egy biztos támasza, égzengéssel és földindu­lással dacoló sziklavára van: a magyar­ság. A mi hűségünkön nem fog rozsda, a mi önfeláldozásunk testet öltött való­ság, a mi lojalitásunk nem szolgaiság, hanem a történelmi hivatás megértése és megértése, azé a hivatásé, amely szá­zadok vérzivatarai között a töröktől vé­delmezte meg a Nyugatot, azé a hiva­tásé, amely ismét csak egyedül Magyar­­országot állítja a trón és a monarkia­­ véd pajzsának. A képviselőhház mai ülésén, amelyet a szívből jövő kegyelet a monarkia vér­­­­tanúinak, Ferenc Ferdinánd trónörökös és Hohenberg Zsófia hercegnő emléké­nek szentelt, nagyszerűen kidomboro­dott ez az eszme, amelynek szószólói: gróf Andrássy Gyula, gróf Apponyi Al­bert és Vázsonyi Vilmos valóban húsz millió magyar egységes gondolatának adtak tömör, művészi és méltó kifeje­zést. A német nagyság, a német nemzeti öntudat megalapítójának, Bismarcknak jóslatszerű intelmét a szerajevói kettős tragédia mily véresen igazolta: „a mon­­arkiának legbiztosabb támasza a ma­gyar nép"­. Magyarország nagysága, gazdagsága, boldogsága a monarkia mindenek felett való életérdeke. Ma­gyarország megtörése, elgyengülése, ge­­rinctelensége után elgyengül, megtörik, romokban hever a monarkia. Hányszor, beigazolódott, hányszor kipróbálták, tanusága a történelem Mária Teréziától­­ a königgrätzi szomorú napokig, hogy a monarkia jócsillaga a Kárpátok és a nagy magyar alföld fölött ragyog, mi vagyunk a védőpajzs, a stabsburgi-ház üdve, reménye és talpazata. Miért van, hogy csak súlyos megpróbáltatások ne­héz óráiban eszmélnek erre azok a kö­rök, amelyek Ausztria és Magyarország kormányát irányítják, hogy a kristály­­tiszta igazság a zavartalan időkben előt­tük homályos, hogy Magyarország ma­gyarsága mindig felálk­oztatik meg­­megújuló kísérletezéseknek, aminő most a délszláv egység összeolvasztása, a hűt­len nemzetiségek déd ele­elése volt, a mi önérzetünk, munkakedvünk, szabad szárnyalásunk, harci készségünk átázá­sára és szétmorzsolására. Az uralkodó-­ ház és a birodalom védőpajzsa, mostoha Magyarország ime mint egy ember áll a trón körül, olyanok vagyunk, mint a Máriák fajtájából való anyák, mindent

Next