Pesti Napló, 1917. április (68. évfolyam, 88–112. szám)

1917-04-01 / 88. szám

Budapest, 1917. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Eré­sz évre ... 38 kor. — Fél évre ... . 19 „ — Negyedévre. . . 9 , 50 Egy hóra .... 3­9 30 Egyes szám árai Budapesten, vidéten és pályaudvarokon 68-ik évfolyam, 88. szám. Vasárnap, áprilsi Szerkesztőség és kiadóhivatal , Vilmos császár ut 55. Népek hazája, nagyvilág... Ma a magyar országházban elhangzott beszédekből ezt a kiáltást hallottuk ki. Messze­szóló hangon beszél­tünk át az ellenséghez, tiszta és becsületes békét ajánlottunk fel újra. Tulajdonképpen az egész emberiséghez kiál­tottunk, úgy, mint abban a korszakban, mely­ben a magyar költők még a világhoz fordul­tak, egy ezredévi szenvedésre hivatkozva, mely életet kér, vagy halált. Most három évi harcra mutattunk rá, mely egy ezredév minden gyöt­relmét magába zárja. Annyi halál után életet követeltünk, bátran, meg nem bicsakló han­gon. Ez pedig szép volt. A magyar ellenzék indítványát, mely a fáradalomba­n megújhodott, alkotmányos orosz népet köszönti, az egész parlament magáévá tette, pártkülönbség nélkül és a pártok szó­noklatai a béke áhítatos emlegetésével zárul­tak, annak az időnek idézésével, mikor majd a hadban álló népek testvériesen ölelkeznek össze. Ezt a rendkívüli állásfoglalást, a rendkí­vüli események igazolják. Hiszen közben any­nyi történt, amennyi sokszor évszázadok alatt sem. A háború­­­latt meghalt több nép. De az idei év márciusában feltámadt tetszhalálából az alvó szláv óriás, melyet a cárizmus selyem­zsinórokkal kötött össze: az orosz. Maga a kormány szólt elsőül az indítványhoz, helyes­lően. Talán ennek tulajdonítható, hogy a han­gulat bár ünnepi, de kissé lanyha volt és a kedélyekből egyetlen nagyobb, vagy világító szikra se csiholódott ki. A pénzügyminiszter, ki a kormány nevében beszélt, kifejezte azt a vágyát, vajha olyan kormányt juttatna ura­lomra az orosz nép, melylyel rövidesen tisz­­tességes békét köthetnénk, mire Justh Gyula közbeszólt, hogy „az orosz nép is ezt kívánja, viszont". Mindössze ez volt az egyetlen kese­rűbb hang. Másként a mai ülést egy áhítatos tableau-nak tekinthetjük. Nem izgató, ele két­ségtelenül szép. Újra békeigék röpködnek a levegőben. Megint elindult hosszú útján a béke, az or­szágutak bitang vándora, patyolat-ingben és töviskoszorúval a fején. Büszkeségünk, hogy tőlünk kél útra, a központi hatalmak orszá­gaiból. Vájjon hová ér? Jósolni nem lehet és nem szabad. Sajnos, ebben a hosszú háború­ban a békének is hosszú a története. Nem jön oly váratlanul, mint a világháború, mely kezünk közzé esett és máról holnapra kisza­kított békés otthonunkból. A német birodalmi kancellár szólt először, példázó modorban — modus optativusban — arról a bizonyos asz­talról, mely mellé leülhetnének az ellenséges államok diplomatái, hogy, annyi hallgatás után kissé kicsevegjék magukat. Akkor még ködös volt a fogalmazás. Alig, hogy rémlet­tek ama bizonyos zöldasztalnak körvonalai, melyet a népmilliók gyötrelmes éjszakákon­­ festett­ek maglik elé és láttak, ,ágyakózva kép­zeltek el mindjárt, a háború első huszonnégy órájában. Később a hang határozottabb, egyre bátrabb. Annyira, hogy múlt év decemberében a központi hatalmak nyíltan békejavaslattal állottak elő, mely, a világháború egyik legin­kább érdekes és meglepő aktája. Emlékezzünk arra a zord téli napra. Mennyi nemes remény­ség fűtött bennünket és a szájak, melyek meg­dermedtek a borzalom hidegségétől, milyen boldogan mondogatták az olvasztó enyhe szót, a békét, melyet annakelőtte ki sem mertek ejteni. Korai örömünket azonban üröm­lőb­e vette. Az ellenség piros hóhérai, a könyökig­ véres hentesmesterek még mindig nem elé­­­gelték meg a pusztulást és hurcolni vol­unk kénytelenek. Mi nem vagyunk restek a jót akarásában. Alig múlt el három hónap, ja­vaslatunkat még tündöklőbb formában ismé­teljük meg. A német kancellár a birodalmai gyűlésen kijelenti, egyetlen gondja az, hogy a­ háborút minél előbb befejezze és azt kérdezi, hogy mit tegyen a célja elérésére. Utána crescen­do-ként következik a monarkia kül­ügy­miniszterének hírlapi nyilatkozata, ki a tí győzök nevében, nemes és fölényes szerény­séggel, diplomata-kacskaringók nélkül szólalt meg, oly közvetlenül, min*., egy, magánember,­ félre nem érthetően és egyenesen felhívja az­ ellenség képviselőit, kezdjenek tárgyalást a békéről, az eszmecsere nem is kötelező, még a háború is folyhat alatta és ha nem sikerül­­ megértenünk egymást, elválhatunk — micsoda csalétek a háborús uszítóknak — a régi ha­­i raggal. Ma délután ezt a szózatot visszhan­gozta a magyar képviselőház, egységesen. Akármi történik, lidércnyomástól szaba­fiifival még és fellélegzünk. Régen lekopott már az aranyfüst a háború bálványáról és a­ puskapor füstje sem homályosítja el emlge-­­­lies látásunkat. Íme, a béke galambját búza­szemmel etette a magyar kormány is. óriási események küszöbén, a tavaszi offenzíva, száz-­­­ezrek halála és az amerikai kongresszus bé­kéről, egy háborúról szóló döntése előtt emel­jük fel becsületes szavunkat a népek hazájá­i­hoz, a nagyvilághoz . . . Irta: Kosztolányi Dezső Suberszky Mátyás, a „Harc" segédszer­kesztője, délután át szokott sétálni a Kossuth Lajos­ téren. Dupla gallért és lila nyakkendőt viselt, melybe egy ezüstkoponyát tűzött. Gomblyukában krizantém, orkidea-illattal. Akkoriban ez a divat járta. Mindenki az „élet herceg"-ét utánozta, a tündöklő és börtönvi­selt angol költőt, ki padlót súrolt, bibliát ol­vasott s végül haldokolva tűnt fel, puffadt bohócarccal a párisi boulevard-on. Tele volt a levegő varázsos regényességével. A magyar vidék se tudott szabadulni tőle. Sárosvár fiatalsága lázban égett. Itt, ahová egy hónapi késedelemmel érkezett a budapesti bon­ton, a hatása még erősebben mutatkozott, a sáros­váriak nem hagyták magukat, sok tekintetben le is pipálták a fővárost. Mátyás kicsit szikráztatta a gátgyűrűjét a napfényben, aztán hercegi unalommal befor­dult az akácokkal szegett kisutcába, ahol földszintes házak sorakoztak egymás mellé. Alakja bágyadtan imbolygott. Chopint ját­szották a sárosvári lányok, sok érzéssel és igen rosszul s a zongorajáték foszlányai ki­szálltak a nyitott ablakon. Egy vendéglő a pi­rított hagyma szagát árasztotta. Villanygyuj­táskor vezércikket irt a miniszterelnökről, kit nem ismert és haragudni próbált rá, kevés eredménynyel, új pályaudvart követelt a vá­rosnak, leküldte a nyomdába a helyi költőnő izzó-szerelmes versét és — végtelen megvetés­sel — fölvette a pesti telefont is. Kilenc órakor átment a színházba, az operett második fel­vonásához, melyet többször látott. Később a­­ kávéházban ült le, átlapozott pár újságot, az­tán belelógatta fejét a füstbe. Gergely jött érte, éjfél után. — Mi bajod? — kérdezte, hogy az asz­talához lépett. — Semmi. — Sápadt vagy. — Igazán? — Nagyon. Mátyás érezte, hogy sápadt és erre még jobban elsápadt. A szemben lévő tükörben látta az arcát. Határozottan érdekes volt így, sápadtan. Kicsit a haját­ is megigazította, így még érdekesebb volt. Gergely közben leve­tette felöltőjét. — Mi történt? — kérdezte keményebben. — Semmi, igazán semmi. — Kérlek, ne titkolózz előttem. Veled va­lami történt. Mátyás nem bírta elképzelni, mi történ­hetett vele. Sajnos, semmi se történt. Gergely pedig egyre gyanakvóbban vallatta. Erre vál­lat vont és úgy, hogy maga se figyelt szavára, fáradtan bökte ki: — Beteg a menyasszonyom — és a leve­gőbe nézett. — A te menyasszonyod? — Az. — Hát neked van menyasszonyod? — Van. — Hol? —­ Budapesten. — De csak nem súlyos beteg? — Tüdőgyulladás — mondta, vonta­tottan.­­— Azért nem kell mindjárt megijedni. t-r Nem kell megijedni, — szólt Mátyá­s most már ingerülten — negyven fokos láz és egy gyenge tizenhét éves lány. Nem kell meg-­ ijedni. Igazán kedves vagy. Rágták az ópiumos cigaretták arany-­ szopókáját, hallgattak, virrasztottak egymást mellett. Mátyás néha mondott egy aforizmát,­ melynek maga se tudta az értelmét. Gergely később hazakísérte, a kapujáig. Itt még utána szólt, hogy legyen nyugodt, nem lesz semmi baj.­­ Délelőtt átszaladt hozzá, érdeklődni­­a menyasszonya állapota iránt. Mátyás fölült az ágyban, dörzsölte a szemét és gondolko­dott, miről is van szó. Már nevetni akart, föl­nyitotta a száját, hogy szóljon, de akkor rá­, tekintett a kedves fiúra, ki ijedten várta a fe­leletet. Soha ennyi szeretetet, tisztességet, jó­ságot nem érzett maga körül. Keserűen le­gyintett a kezével. Nem is ábrándította ki. Kertelő választ adott. Hogy még nem jött sür­göny. a­z Künn az utcán azonban őt is elfogta va­lami édes szorongás. Egyedül, egészen egye­dül járkált az emberek közt, egy titokkal, melyet most már világért sem árult volna el senkinek, egy hittel, egy vallással, a szenve­dés pedig, melyet arcára erőszakolt, mint maszkot, lassan kint gyengéd illetéssel a szi­véig ereszkedett és azt is betakarta, egészen. Észrevette, hogy az utcákon sürgönyhordók járnak, gyors kerékpárokon, kik jó és rossz híreket hoznak és visznek. Mindegy, csak hoz­zanak és vigyenek, az édes is jó, meg a keserű is, csak hozzák és vigyék a változást, az éle­tet. A házakhoz támasztott kerékpárok előtt sunnyogón leste a sürgönyhordókat, mint éhes diák a pénzes­ postát. Semmi, semmi, semmi. Mayen jó lenne genfig egy sürgöny

Next