Pesti Napló, 1917. június (68. évfolyam, 139–164. szám)

1917-06-01 / 139. szám

Budapest, 1987. 68-ik évfolyam, 139. szám. Péntek, június Szerkesztőség és kiadóhivatal: Vilmos császár út 55. Az emberiség barátja Ha valaki közvetlen­­kőzetről nézi IV. Károly arcát, főként egy dologra lesz figyel­messé: az orrára. A régi latinok az orrot tar­tották az értelem és a szellem mérőjének. Királyunk orra nemesen metszett, a cimpái idegesen remegőek, vonala egyenes, töretlen. Lehetetlen, hogy eszünkbe ne jusson ez az arc­ismei megfigyelés most, hogy elolvastuk osztrák trónbeszédjét, mely tele van helyes és éles észrevételekkel, tisztes szándékkal, min­denekelőtt pedig azzal az értékes tulaj­donsággal ékeskedik, mely a világpoliti­kában az, ami társas érintkezésben a tapintat, szimat van benne. A király úgy be­szélt, amint egy ma élő uralkodónak beszél­nie kell. Tudja, hogy mi a jelen és sejti, hogy mi lesz a jövendő. Idegesen­ remegő orrcim­pákkal, ösztönösen, szinte testien érzékeli a korát. Itt nálunk a miniszterválság goromba tü­lekedésében nagyurak agyarkodnak egymás ellen. Családias és fölöttébb kedélyes perpat­varok keretében akarják eldönteni, hogy kié az ország vadaskertje és jónak találnak min­den eszközt, hogy céljukat elérjék. Parázs vita indult meg arról, vájjon ki keverte a párt­politikába a király személyét, a távozó kor­mánypárt, vagy a kormányra érkező ellenzék. Azzal vádolja egymást a két párt, hogy egy­­kényes kérdésben túlságosan exponálták a ki­rályt Elálmosodik az ember a meddő és gyer­mekes szófecsérléstől. Szerencsére a király meg se hallja. Aztán ő szívesen és örömmel exponálja magát mindazért, ami a népek boldogságát szolgálja. Mai trón­beszéde harsogó cáfolat a kétségekre. „Drága népeimnek szerető uralkodója akarok lenni — mondotta — a valódi demokrácia szellemében, mely a világháború viharai között nagyszerűen kiásta a tűzpróbát". Ünnepi pil­lanat ez számunkra, mert először halljuk a ki­rály ajkáról a demokrácia igéjét. Tudtunkkal I. Ferenc József király, ki más korban élt, sohasem mondta ki ezt a gyönyörű görög szót De találunk ebben a beszédben egy má­sik szót is, mely latin és nem kevésbé kedves a fülünknek és szívünknek. „A humanitás ma­gas céljai"-ról beszélt a király, az emberiség­ről és az emberiességről, mint egy testről és egy lélekről, melyet meg kell menteni a leendő korok számára. A háborúról is szólt sajnál­kozva és „rettenetes"-nek nevezte. Aztán a képviselőkhöz fordulva ezt a kijelentést tette: „Tudom és tiszteletben tartom azt, hogy önök megbízatásukat semmi mástól sem fogadhat­ják el, mint saját lelkiismeretüktől". A kép­viselő lelkiismerete? A képviselő agya és szíve? A képviselő lelke? Igenis, uraim, a legfelsőbb döntő törvénycikk a lelkiismeret és a király ki csak alkotmányos uralkodást óhajt, ő, aki a képviselőházzal, mint egyenrangú tényező tárgyal, ebben a politikai egységben egyedeket, embereket lelkeket vesz észre, kik engedel­meskedni tartoznak a láthatatlan bírónak, a legfőbb parancsolónak, a lelkiismeretnek. Ezt a beszédet nem a mai világszerte uralkodó és kardcsörtető politika sugalmazta, nem azok a ragadozó államférfiak, kik sötét­ben áskálnak és szempontjaik a vakondok szempontjai. Jelzőt keresünk a király beszédjére, de eddig már többször hesegettük el tollúnk hegyéről azt a epitethon ornans-t, hogy „mai" vagy hogy „modern". Egyene­sen a tizennyolcadik század emberbaráti szel­leme nyilatkozik itt meg. „A népek további életében ne maradjon meg a harag". Azt hisz­szük, hogy nem csalódunk mikor e szavakon át a király ősének, II. Józsefnek eszmevilágát véljük felfedezni,, aki „az emberiség barátjá"­nak nevezete magát és boldogan hirdette, hogy uralkodó létére álmai és illúziói vannak. Mennyire vágyakozunk mi is álmokra, kopár valóság helyett termékenyítő illúziókra. Úgy­ rémlik, hogy az a villanyosság, mely az orosz­­forradalom korában a levegőben serceg, eltelíti a királyt is. Egyre erősebben foglalkoztatja a jövendő kérdése, ő pedig hallgat a tanács­adóira. Ez már alkotás. Mert megnyugtató maga az a tény, hogy az, kinek kezében or­szágok sorsai vannak letéve, fürkész nyugta­lansággal keresi az utat, mely kivezethet a véres labirintusból. Helyes ösztönnel elsőül hirdette a béke gerinces politikáját, amivel a központi hatalmak leendő állásfoglalását vég­érvényesen elhatározta. Munkáját folytatta a választójogi harc irányításával és mai trón­beszédjével, mely még inkább felcsigázza ér­deklődésünket. Azon a napon pedig, melyen ezt a trónbeszédet elmondta és a bécsi utcák, a szocialisták a gyors békekötés mellett tüntet­tek, a császár megkegyelmezett annak I. ka­tonai törvényszék által halálra itélt freiwal­daui szocialistának is, kinek minden „bűne" az volt, hogy „Az anyák dala" című verset ter­jesztette és elrendelte, hogy azonnal helyezzék szabadlábra. A szocialista vers az isten ötödik parancsát hirdette. Ebben a császár nem látott bűnt, ő is hallja az anyák dalát. Mindannyian korunk eredői vagyunk. Azokból az eszmékből, melyek ma gerjedez­nek, lassan alakul ki egyéniségünk és annál igazabb politikus valaki, minél inkább a m­aga arcára formálja a kora, így válik egyre jellegzetesebbé a király alakja is. „A drága föld", mondotta a kalászos szántóföldre, melytől a termést várjuk. „A drága nép", mondotta a népre, melytől a jövendőt várjuk. Egy taglejtéssel átölelte ezt a földet és ezt a népet. De egy másik taglejtéssel még távo­labbra mutatott Az emberiség barátjának mu­tatkozott. A kormányalakítás tanácskozásai Késik a megoldás — Návay Lajos a királynál — Hosszú lejáratú kiegyezés — Újabb kihallgatások A kormányválság tizenkettedik napján sem számolhatunk be döntő­ fordulatról. Nem­csak a magyar közvélemény, hanem a parlamenti pártok és a parlamenti pár­tok vezérei is teljesen tájékozatlanok a ki­bontakozás irányát illetőleg, koncentrációs vagy kisebbségi kormány, házfeloszlatás vagy új pártalakulás, mindezeket sűrű homály fedi; bizonyosat senki sem tud. Termé­szete, hogy az ország idegesen várja­­ a fejleményeket, hiszen a háború már­­ eddig is eléggé visszaélt a népek idegei­vel és ezenfelül mindenki érzi, hogy ami most történik, több mint kormányválság, ez rezsi­mek válsága, régi korhadt intézmények, vi­lágfelfogások és uralmak rombadőlte, a ma­gyar jövő és egyben a monarkia jövője. A vál­ság ily hosszú elhúzódása kétségtelenül sajná­latos, már azért is, mert a háború és a hábo­rús állapot legkritikusabb napjaiban nyugta­lanító bizonytalanság között értnnk. A király elhatározására bizonyára több körülmény lesz hatással, így az osztrák krízis, amely akuttá lett az osztrák parlament m­enyitásával, az isonzói nagy csata, a munkásmozgalmak, a húszéves kiegyezés ,a csehek szemért­etien okvetetlenkedése és­­ a választójog. Nyilván­való, hogy a most lefolyt kihallgatások célja kizárólag arra irányul, hogy a király közvet­len tájékozódást szerezzen a magyar pártok és a pártokat, hangulatokat reprezentáló állam­férfiak állásfoglalásáról. Ha ezek az audien­ciák befejeződnek, kerül csak a sor annak a politikusnak újabb kihallgatására, akit a ki­rály miniszterelnöknek kiszemel. A sok bi­zonytalanság között kettő bizonyos: az egyik, hogy általános választójog nélkül nem jöhet senki, a másik, hogy Tisza István és a régi párturalom egyszer és mindenkorra meg­bukott. •­­Az ellenzéki miniszterelnök támadásai nagy feltűnést keltettek az ellenzéken. Az oppozíció itt megelőzte a kormányt, Tisza a legélesebben fordult az új rend ellen, amely meg sem alakult — a válság még tart és Ti­sza az ellenzék vezéreinek ebbeli magatartását úgy bírálja, mint valami hivatalos akciót. A miniszterelnöknek bizonyára sürgős volt ez az offenzíva, s a munkapárt jórésze valószínűleg épp annyira nem tartotta sür­gősnek, mint pél­dául a párt megkötését Gróf Andrássy Gyula hosszabb nyilatko­zatban reflektál Tisza támadásaira, amelyben többek közt visszahárítja Tisza vádját: nem ők exponálták a király személyét hanem .Ti­sza. Meddő polémia ... » Élénken tárgyalták Tisza nyilatkozatait a Ká­rolyi-párton is, rámutatnak arra, hogy amikor Tisza István azt mondja, hogy a munkapárt nem kér abból a kétes dicsőségből, hogy részt vegyen az új kormányban, akkor az új alakulás sem kérhet abból a dicsőségből, hogy a munkapártot részel­tesse. A pártban kezdettől az volt az álláspont, hogy hibás minden politika, amely a munkapárt­nak, vagy akár egy részének megnyerésére törek­szik s ha szükség volt — mondják — ennek az álláspontnak a megerősítésére, azt megtették Ti­sza István tegnapi nyilatkozatai. A koncentráció alapjában csak ártalmára volna az új alakulat­nak, mert a munkapárt támogatásának váltságdíja van s ezt egyrészt az általános választói jogból kel­lene fizetni, másrészt a kiegyezésnél. Már­pedig az új alakulat nem kezdődhetik úgy, hogy ismét csak a demokrácia az, amely áldozatot hoz s áldozatot hoz azoknak a kedvéért, akik eddig a Lan­do«» harcoltak ellene. * A csehek Magyarországon ... A világháború­nak e rendkívül érdekes fejezete után most egy másik fejezet kezdődik: a csehek Ausztriában. Az osztrák parlament feltámadásának első napján a csehek hangja csattant ki, de ez a hang egészen más volt, mint amilyent vártak. A cseheknek igenis fel kellett szólalniuk a Reichsratban, de a vezeklés hangján — e helyett vad illúziók bonta­koztak ki, egy hódító programm, valami részeg államregény, az új Ausztria, ahogy cseh fantáziák tornyából látják. Ausztria feldarabolása, ez semmi, a nagy politikusok, akik közül kilencen a közis­mert Kramatzra adták voksukat, mikor elnököt választottak Ausztria paramentjének, a nagy poli­tikusok Magyarországot is fel akarják darabolni. Mint hogyha csupa diadalmas hadvezér diktálta volna azt a programmot, amit a csehek felolvas.

Next