Pesti Napló, 1917. december (68. évfolyam, 296–320. szám)

1917-12-01 / 296. szám

3«faftpest, 1017-BLOPIZBTjbl .AMUt iléi­,. éve . . . 38 Sor. - KL f^cf Cfffi • • • • 13 * r­ i^yc^OTC. . . 9 » SO „ bor» • • • • # ^ 1) n Hgyej tríoi ára: knjapon» «toSio) e pá­lya maracoioa IS rífcr 98-ik évfolyam. 296. száza. Szombat, december 1 Szerkesztőség és kiadóhivatal: VII., Rákóczi-út 18. Az orosz f­ronton elhallgattak az ágyuk • Lord Lansdowne angol miniszter békenyilatkozatot tett Leroin Kijelentette, hogy az állami csőd kimondásával is kényszerítheti entente-ot engedékenységre Lansdowne ma­rquis Anglia nem akarja megtörni a német bi­odalom nagyhatalmi állását és nem ak­arja kiontani Németországot a világ nagy keres­kedő népei közül Anglia nem akar olyan kom­­ányformát kényszeríteni a német népre, melyet az nem t­art kívánatosnak, és Délkelet-Európa térképére nézve még csak ezután fog v­­églegesen állást foglalni. A négy tétel közül nyalási a legteljesebben ellenkezik azz­­ al, amit Lloyd George, Asquith és Bonar .am hirdetnek* a végzetes juniusi napok óta. Mindaddig azt­­hallottuk a* angol államférfia­k­ 51, hogy még a német birodalom demokrati­álása sem elég erős eszköz a német m­­ilitariz­mus megtörésére, h­anem­ csak egy igazi bizto­sték van a német militarizmus feltámadása fen, a német birodalom végleges meggyöngü­lő. És Passes még nemrég tárgyalásokat fhlg­atott, Senastroval az albási partvidék elosztó­ára nézve, az angol államférfiaktól megrajzolt Giagysgerlin nevében. Negy­ven hónapon át mintha egy gonosz , tarája scettté votna elvakulttá az angol politi­kát. De s az új orosz forradalom eruptiv béke­svágya most áttörte ezt a varázst. .A háborúnak s­em szabad addig tartania, amiig annyira ki­me­rülnek a hadbevonult országok, hogy alig lesz erejük kezüket kinyújtani a béke felé: ezt mondja egy angol miniszter­h­ez az angol mi­g,n is. 1914. augusztusának elején úgy látszott, hogy Angliában egy hatalmas békepárt fog alakulni a háborús politika vezérei ellen. Hi­szen a hadüzenet napján Asquith kormányá­nak három súlyos nevű tagja mondott le a miniszterségről, mert nem akarta viselni a felelősséget a háborúért Lemondott a Honest John, John Burns, az angol munkásosztály­nak legendáktól övezett Derék Jánosa, An­glia első munkás-képviselője és első munkás­minisztere. Lemondott Lord Ilaldine, Anglia filozófus -hadügy­mini­s­ztere, az­ angol Scho­penhauer-kultusz apostola, aki aktív mini­sz­ter létére többször tárgyalt német politiku­sokkal, sőt Vilmos császárral is, Berlinben és egyebütt, hogy a megértés útját egyengesse Németország és Anglia­­közölt És lemondott Morley viszount is, a titkos tanács elnöke, az angol publicisták nagynevű nesztora, a tör­téneti essay kasszikus művésze. Morley sok éven át Gladstone-fiak vol házi ujságirój®, mig azután a házasság megnyitotta előtte az ug.ot a parlament padjaihoz, a mi­niszteri szétrakó felé, sőt a grófi ranghoz. Az angol szabadelvű politika két nagy vezéréről, Co­bdenről és G­ladstoneról írott életra­j ad pollitikai olvasókönyvekké lettek, és a liberális Anglia Morleyt tekintette a gladistone-i tradí­ciók reghd­ebb őrének és képviselőjének. De csalékonynak bizonyult az a remény, amelyet a hármas lemondáshoz fűztek azok, akik nem ábrándulak ki teljesen az emberi józanságból, a hadüzenetek hete alatt. Az ose-' anények a hitelleneket igazolták Az angol békepárt feloszlott, mielőtt még megalakult volna. London legügyesebb ügyvédje volt An­­­gla miniszterelnöke a hadüzenet órájában s ez egy frappáns hatású ügyvédi fogással Né­metországra hárította a felelősséget a fegyve­res békének elviselhetetlen terheiért, és ret­tenetes kríziseiért, csak ugy, mint a bábom­nak kitöréséért Asquith prókátori fogását azután nagyszerűen kiaknázta korunknak legnagyobb népszónoka, Lloyd George, és az angol közvélemény csakhamar elhitte, hogy Európa demokratizálásáért, az emberiség jobb jövőjéért folytat háborút a Németországtól megtestesített feudális és militarista rendszer ellen. Hiszen Lord Northcliffe sajtója ez­t változatban ismételte és ezer hazug dokumen­tummal igazolta Lloyd George rabulisztiká­ját. Talán egy példa is elég, annak a jellem-­­zésére, hogy a gyűlölködés atmoszférája mi-i­lyen végzetesen hamisította meg a háborút és a helyzet képét az angol nép szemében*! A háború negyedik évének küszöbén lemon­dott Arthur Henderson. Lemondott azért, mert­ Lloyd George megtagadta­ az útlevelet a stocke­holmi konferencia delegátusaitól. De a legna­gyobb angol mun­kásszervezetek dezavuálták* miniszterükéit, noha Henderson magáévá tette az angol hadicélokait és a gépészek sztrájkjai miatt nem indulhatott el a liverpooli kikötő­ből az a stató, amelynek Stockholmba­ kellett volna vinnie Macdonski angol szocialista­ képviselőt Most pedig az angol alsóház har­cias fiatalsága egy olyan törvény hozatalát követeli, amely érvényteleníti az egynéhány pacifista hajlandóságú képviselő mandátumát. Ebből a tör­vény­javaslatból nem lussz többé törvény. Az angol pacifistáknak mától fogva Lansdowne marquie a vezérük. És­ Lansdowne marquie ellen nem lehet törvényt­ hozni Angliában. Sugárnapj Smé£mS : Utazás a vasúton. Irta: Erdős Szence — Milyen kár! gondolta magában az asz­torny, mialatt keze, az örökszép, éveket gon­dokat, bánatokat tapasztatokat letagadó keze iazon a levélcsomón pihent, amit hajdan az Sara irt neki —• milyen kár, hogy az élet min-ident elront S hogy mindent oly ostobán és íformátlanud ront el! De vájjon lehet valamit ,szépí­ti és formásan is elrontani?! Milyen kár a k­is szép gondolatokért, a régi hevületekért, s a régi szép megnyilatkozásokért! Az emberek itelmennnek ezektől, mert meg nem értek odáig, a hogy tudnák: ez érték. Éppen olyan érték, '-.nin:.­­­ármi más, amit eltenni és megőrizni­­-'/soktunk­. Az emberek bizonyos körülmények lütt leü­lntek levelet irni és akkor ez rajtuk garancsoló kényszer. Nem tehetnek mást. Nincs a világon semmi ami fontosabb és ki­.­sabb és sürgősebb lenne nekik, mint a levél megírása. Úgy érzik, meghalnának, ha meg nem írhatnák. Mintha nem is másvala­ki-'ők írnák az ilyen levelet, mint ahogy az mber nem más, hanem a maga számára 16-a tudik. Ugy írják meg az emberek a levelei­t'-.dt, hogy érzik rajtuk: az életük, a lelkük­­egy darabja van bennük. . . Aztán a levelek in­tra kelnek, oda jutnak ahová címeztettek s ikeretik őket mások, ujabbak, amíg v­égre na­ivon sok levél gyűl össze. Aztán a körülmé­ntyek változnak. Akik eddig­­ a távolból szól­hattak csak egymással, most íme egymás közelébe jutnak. Az irást felváltja a szó. S az irás mennyivel szebb! Talán igazabb is. Ki tudja nem igazabb-e amit az ember kigondol és félt, tehát bizonyos tekintetben hosszabb érintkezésben van a lelkével, mint a szó, ami oly könnyen születik, amit ötlet és véletlen is ad az ember szájára? És akkor jönnek az évek és elborítják a leveleket. Elborítják, el­hamvasztják, elértéktelenítik. A levél immár nem esemény, mint volt amikor íródott, nem élmény, nem fontos érzelmi dokumentum. A levél immár csak emlék. Az ember csak úgy gondol rá, mint azokra a ki­s állomásokra, amiknek nevét a vonat ablakából elolvasta, mialatt valahova messze utazott. Az ember elér oda, ahová indult és mögötte a levelek el­maradnak, mint állomások. A hajdan oly fontosnak és elmaradhatatlannak érzett leve­lek, az emberlélek foszlányai... Különös, kü­lönös! Az asszony keze lágyan simogatta a te­vér­csomót, úgy mintha egy élő arc lett volna és tovább elmélkedett . Különös, h­ogy az emberekben nincs kegyelet önönmaguk iránt, a múltban felej­tett énjük iránt, amik voltak, amit éreztek, amit magukból adtak, lelkesülten és önfeled­ten és mintegy felsőbb parancsra. Az embe­rekben nincs kegyelet a maguk legszentebb spontanitása iránt, amit pedig meg sem köze­líthetnek többé, mert ez számukra az ifjúság­gal örökre elveszett. Az érettkor megfontolt, feltigult, józan s csak az ifjúságnak vannak nagyszerű megfeledkezései és lelkes kitörései, szent és lázas eruptiók, amiknek nagyszerű­ségét nem érh­eti utól semmi. És mégis miért­­ felejtik el­­&Bem­ply «»^S miért mennek el fölötte valami kicsiny­ét szánó mosolygással? Holott soha vissza nem­ szerezhető életnyilvánulást vesztettek el benne, olyasmit, amit pótolni lehetetlen bár­minemű másfajta gazdagsággal? Ah az em­berek szégyenlik az ifjúságukat . . . Az asszony sötét szempillái alól hálás és meleg tekintetet vetett a levelekre és tovább gondolta gondolatait. -Én nem. Én példáid nem. Vala­mi nagy és felmagasztosult megnyugvással gondolok arra, hogy itt-ott leveleim vannak — régi szerelmes levelek. Örülök nekik, mintha azt tudnám, hogy itt-ott a szobraimat őrzik, ,a régi alakomat, benne a régi lelkemmel. Hogy nem vesztem el, hogy élek és nemcsak a m­ai mivoltomban, de a régiben is. Mert fontos, hogy az ember ne veszítsen el magából sem­mit. Igen szeretem a szobraimat és azokat,­ akik őket őrzik, ugy tekintem, mint az én életem megtartóit Az ember legyen hálás azok iránt, akik nem hagyják őt elveszni a múltban s az ember legyen kegyeletes önmaga iránt és ölelje magához régi énjét, mint egy ifjabb testvért. És mondja neki: „Én nem va­gyok többé az, aki te vagy, és örülök neki, hogy valamikor az voltam, mert ebben a tu­datban találom meg az ifjúságom szépsé­geit ..." És most lássuk! Az asszony két keze nyugodtan oldotta meg a levélcsomó szalagját és a sok szürke és fehér boríték között e­lkezdett válogatni, mintha találomra akart voln­a kihúzni egyet, neki kedveset, ahogy kártyavető asszonyok­nál szokták az asszonyok a kártyák közül ki­húzni azt, amitől valamit vártak. S íme egy­ levél ott maradt ujjai között, ezt kivette ai •fenálélitákéi Jfc gikgaite, oly^ai, Mearly«^

Next