Pesti Napló, 1923. július (74. évfolyam, 146–170. szám)
1923-07-01 / 146. szám
Budapest, 1923 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy bóra ...... 1600 K Negyedévre 4800 K Egyes szám ára: Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon 80 K Vasárnap 100 K Egyes szám ára Ausztriibar hétköznap 1500, vasárnap 2000 osztrák korona. ' 103-JÜL- W fi v Jtyfvrm.^ 146. szám ^ pg IOO Appona Vasárnap, július 1 SZERKESZTŐSÉG, KIADÓHIVATAL: Erzsébet körút 18. szám. TELEFON : József 62-30, 62-31, 62-32 Felelős szerkesztő: József 62-36. Szerkesztőség Bécsbent, Kohlmarkt 7. Nemzetnevelés r£ Nemzeti Színház igazgatója ma beszámolót tartott és programbeszédet mondott. A beszámoló csupa olyan eseményről emlékszik meg, amelyek még élénken emlékezetünkben vannak. A program túlságosan nagyvonalú, általánosságok közt mozgó, mint ahogy nem is lehet más: a jövő az istenek térdén fekszik és a színházigazgató sem tudhatja pontosan, mától mához egy évig mit válthat ,valóra szép terveiből. Nagyon helyes volt, hogy Hevesi Sándor összehívta a sajtó képviselőit és együttesen tájékoztatta őket termékeny gondolatairól. De talán nem fognak bennünket sem olvasóink, sem Hevesi Sándor túlságosan szerénytelennek ítélni, ha tisztán a tényekre támaszkodva, függetlenül és irányítás nélkül formáljuk meg véleményünket a Nemzeti Színház ezidei évadjáról. A legnagyobb mértékkel mérünk. És nem habozunk kijelenteni, hogy ennek az intézményünknek — a legtekintélyesebbek egyikének kultúratermelő institúcióink között — nemcsak az a hivatása, hogy a honi, a jeles külföldi GSX klasszikus drámát művelje; hogy az egymást követő színésznemzedékekben ébren tartsa a magyar színjátszás dicső hagyományait s amellett folyton fejlessze, előbbre vigye a színművészetet, hogy hivatalos képviselője és kifejezője és diadalra juttatója legyen a dráma és a színpad szerves kapcsolatának. Midezen fölül még az a hivatás is a Nemzeti Színházat illeti, hogy a magyar nemzeti intelligenciát nevelje. Nevelje a szép szeretetében, az eszmények kultuszában, az ízlés pallérozottságában és gyönyörű magyar anyanyelvünk művelésében. Nem szólunk arról a látható törekvésről — bár maga is a legmelegebb elismerésre érdemes — hogy a Nemzeti Színház mennél több magyar szerzőt szólaltasson meg. Nem emlegetjük e részben elért sikereit. Nekünk teljesen elegendő, ha arra hivatkozunk, amit a színházi év utolsó estéjén láttunk és megfigyeltünk. Shakespearet játszották, részben új betanulással és rendezésben, részint a műsoron levő szereposztásban. Amit e pontban észleltünk, az örök érték, az maradandó érdeme lesz a színháznak, mert maradandó élménye lesz a publikumnak. Ez a valódi nemzetnevelő munka. Erről bízvást ellehet mondani, túlzás nélkül, hogy amikor véget ért, egy tett fejeződött be. És a tett halhatatlan, mert a tett sohasem nyomtalan. Aki beült e meleg nyári napokon a nézőtérre és végighallgatta a Legnagyobbak csodálatos* zengésű igéit, abból jobb, nemesebb, tisztább ember lett. Aki tud együtt zokogni a boldogtalan, gyermekeiben meggyötört és megcsalatkozott Learral, abból többé nem leszloneril vagy Regan. Aki hallotta Hamlet fájdalmas felkiáltását: »Kizökkent az idő! Ús kárhozat, hogy én születtem helyretolni azt!«, az megérti a törpe idők sivatagába vetett nagyok emésztő szenvedéseit. Aki tanúja volt Macbeth és a jós banyák beszélgetésének, abban földerengett a küülönbség a vétkes és a jogos nagyravágy, között. És így, folytathatnók, végig a tizen-, két estén. Tizenkét estén keresztül ezrek ültek a színházban és magukba szívták a legvarázslatosabb költészet üde illatát; bejárták a képzelet birodalmát. Amerre jártak, aranyat találtak. Hogy keresték, hoy tudták, hol kell keresniük, az az ő érdemük, azé a közönségé, amelyet üresfejű és öblös torkú prédikátorok részéről annyi igazság- talán gáncs ért. De hogy meg is kapták teljes mértékben, amit kerestek, ezért a Nem, Heti Színházat illeti elismerés. ! Tisztáldozat írta: Földi Mihály Sakkoztunk. Egy idő óta majd minden este, az,az.. éjszaka, a sárga-fekete kockás tábla fölé hajoltunk s órákon át, alig néhány szóval rebbentve meg a tavaszi csöndet, tologattuk a türelmes bábokat... Rosszul aludtunk néhány hónapja már. Éjszakáink megvilágosodtak, napjaink fáradtak lettek, mindkettőnket gyötört, rágott valami alattomos szó, amelyről nem beszéltünk, de amelyet túlságosan jól tudtunk. Engem egy rossz esztendő keserves, makacs emléke, őt, a festőt, gyerekkorom óta testemhez-lelkemhez nőtt pajtásomat, a munkátlanság. Válságba zuhant, torkon ragadta ezer kegyetlen karjával a művészek, a legjobbak halálos ellensége, a kételkedés, a hitetlenség, a fásultság... Sakkoztunk. Ma állandóan ő volt fölényben; egyik játszmás, a másik után vesztettem el. Nem bosszankodtam, egy idő óta — mint ahogy a játékosok szokták mondani — állandóan peches szériában vagyok. Tán az ötödik vagy hatodik partinál, jóval két óra után, úgy alakult a helyzet, hogy merész kombinációval talán javamra csikarhattam ki a döntést. Megpróbáltam. — Tisztáldozat, — mormoltam s kidobtam egy futárt. — Mi az?"— szólt ő kissé rekedten. — Semmi, gyerünk tovább. — De mit mondtál? — Én! Semmit. Hát látod. — De mondtál valamit. Tisztáldozat, nem? — Hát nem látod ? Nem voltam elkészülve arra, ami most történt. Barátom szó nélkül lesöpörte az összes figurákat a tábláról. Ezt mondta: — Na, ezt a szót és ma nem bírom — s nagyot fújt és hátraszót én sem bírom — s nagyot fújt és hátraidegesen és mélyet szívott szivarjából. Vibráló, barna, neuraszténiás arcát elborította a füst. — Mi bajod ! Pár pillanatig hallgatott, aztán megszólalt: — Na, hát nem vagyok egészen őrült és már el is múlt az egész. -- Mosolygott. — Ez ma a legkisebb bajom. Dehát mégis... tudod, vannak szavak, amelyek elkísérik az embert egész a sírig. Buta kis szavak, amelyek másnak semmit sem jelentenek s az, akinek fájnak, talán szintén nem emlékezik már pontosan a velük lejátszódott eseményekre. Csak a szó él, kísértetiesen, máglyafényben s ha elröppen valahol, felgyújtja az ember szívét. Hallottam egy őrültről, aki folyton azt hajtogatta: Isten vele. Talán egy nő mondta, amikor még fontosabb volt neki a nő az életnél. A Szefcsik volt, a mérnök, nem ismerted? Nevetett. — Mulatságos egy história az én tisztáldozatom. Valaha tragikus volt .". . valaha . . . tizenkétéves koromban. Soha olyan szerelmes nem voltam s most már nem is lehetek. Ne nevess, egy rokonomba, anyám bátyjának a leányába . . . hogy hívják ezt? unokanővérem . . . néném . . . nem tudom. Ő is szeretett engem, anyásan, pajtáskodva. Jó kis pajtás voltam, akit úgy fölényesen beavatott a titkaiba, felhasznált apró, titkos küldetésekre, levélvivésre, selyemharisnyák rejtegetésére . . . Ott lakott nálunk, mert árván maradt. Szép volt, képzelj el engem leánynak és szépnek. Szőkének, hosszú szőkehajúnak, meleg barnaszeműnek, magasnak, karcsúnak, ábrándosnak ... — Akkor tudtam meg, hogy szeretem, amikor meg kellett válnom tőle. Tizennyolcéves volt és belészeretett egy harmincéves kitűnő fiatalemberbe. Én, gyerekmódra, féltékenykedtem a vetélytársamra s gyerekmódra intrikáltam ellene. Eldugtam a kalapját, bekrétáztam a kabátját. Elloptam a leveleit, megzavartam együttléteiket, nem mentem ki a szobából, amíg ott volt. Egyszer azt is hazudtam Erzsinek, hogy láttam karonfogva sétálni egy elegáns nővel, aki szebb Erzsinél. Két napig veszekedtek ezen, én vigasztaltam Erzsit. — Azt hittem, majd elmegy ez ,a fiú is a házunkból, mint a többi. Nem is vettem nagyon komolyan a dolgot mindaddig, míg ki nem tűzték az esküvőt. Az utolsó napon úgy fájt a szívem, hogy egyszót sem tudtam szólni. Csak befelé zokogtam, szepegtem." Este ültünk az ebédlőben, a nagy asztalnál, a lámpa alatt, ott gyülekezett mindig az egész család. Apám, anyám, Erzsi, a, vőlegény, meg én. Nem, egy öreg nagynéni, is ott volt Szegedről, folyton horgolt. — Másnap volt az esküvő. Akkor is április, vagy millve volt, az ablakokat már nyitva tartottuk, tudom, langyos szél fújt a hátamba. Úgy határozták el, hogy a fiatal pár — miként a nagynéni nevezte őket — az esküvő után kiköltözik svábhegyi villánkba és ott tölti mézesheteit. Anyám hozta rendbe nekik a villát apám kissé fontoskodva ellenőrizte az intézkedéseket. — Mondom, ültünk az asztalnál. Apám, anyám, meg a nagynéni nézték a fiatalokat, akik egymás mellett ültek és sakkoztak. Minden este sakkoztak. Szenvedélyesen, mosolyogva, csillogó szemmel. Én tudtam, hogy a térdük összeér s többször megügyeltem, hogy megfogják egymás kését az asztal alatt. Azt hittem, hogy az öregeknek sejtelmük sincs e hittem, hogy az öregeknek sejtelmük sincs e vőlegényhez ezen az utolsó estén, — van-e revolvered. — A fiú azt mondta, hogy nincs, mire az apám felajánlotta a magáét. — Bent van, — mondta — a hálószobában, az éjjeli szekrényem fiókjában, vedd ki s vidd magaddal. Sohasem lehet tudni... — A fiú mormogott valami , jól van -. — Ma sem értem, miért, de engem ez a revolver-ügy rendkívül kihozott a sodromból. Izgatott lettem, egész testemben reszkettem. Eddig ott ültem Erzsi mellett, az asztalra könyököltem és néztem a játékot, mintha az lett volna a legfontosabb gondom. Most úgy vacogott a fogam, hogy nem bírtam már egy helyben ülni. Kisurrantam és egyenest az apám hálószobájába lopództam. Zsebrevágtam a revolverét. Hogy akkor mit akartam vele, ma sem tudom, de valami ellenállhatatlan kívánság vezetett, hogy hatalmamba kaparintsam ezt a revolvert. Talán arra gondoltam, hogy hátha mégis rablók, gyilkosok törnek be a villába? Ne tudjon védekezni a fiú, a vőlegény ." Talán megölik s Erzsi ismét szabaddá válik? Nem tudom, de megtettem. — Visszabújtam az asztalhoz és megint a sakktáblájuk fölé könyököltem. Ekkor hallottam életemben először ezt a szót, hogy: a a Párizs, június 30. A kamara mai délutáni ülésének befejezése előtt Poincaré miniszterelnök kijelentette, hogy a benyújtott interpellációkra a jövő hét péntekjén válaszol. Ezeket az interpellációkat Dumesne, Marc Sanguier és Magason terjesztették elő,a pápának ttátjat ".Ll kérdésben külr. ttött leveléről, amíg tb líai képviielő Ecápeiaországnak Németországgal" •Szemben való követelése jogosságáról és arról interpellált, mennyiben szükséges ezeknek az adósságoknak megfizetését kikényszeríteni. » Párizs, június 30. A Malin jelentése szerint a ralirvidéki és jóvátételi politikára vonatkozó angol kérdőívre adandó francia-belga választ a két állam faérem nyilatkozik írott leveléről nagykövetei Londonban hétfőn meg fogják szerej vécézni, nem valószínű azonban, hogy a jegy-,zéket írásban fogják átadni az angol komáinu. nak. A németeknek adandó együttes, választ "a jegyzék kedvezően ítéli meg, de csak azzal a feltétellel, hogy előbb szüntessék meg a passzió ellenállást és a Ruhr-vidék kiürítését" csak a tényleges fizetésekhez képest helyezzék kilátásba. Berlin, június 30. A Wolff-iroda minden ellenkező jelentéssel szemben megállapítja, hogy a német kormány a pápa leveléről csupán annak nyilvánosságra hozása után szerzett tudomást. A teljesen kitalált híreszteléseknek nyilvánvalóan az a céljuk, hogy a pápa lépésének engesztelékeny törekvéseit leküzdjék.