Pesti Napló, 1925. szeptember (76. évfolyam, 195–219. szám)
1925-09-26 / 216. szám
Csifferd PESTI NAPLÓ 1925 szeptember 24 5 A szidástól a szekercéig Wagner Libolláé elmondja Borbély Iima borzalmas merényletének történetét i A szerencsétlen asszony Leier Amáliáról és a merénylő leány arcáról képzelődik a kórházi ágyon Szeged, szeptember 25. (A Pesti Napló tudósítójától.) Tegnapelőtt délután az iskolaigazgató szatymazi villájában Bobély Anna húszéves cselédlány megdöbbentő gyilkos merényletet követett el asszonya ellen. Hat súlyos szekercecsapást mért Wagner Adolf-kére, akit a biztos haláltól csak a dulakodás hevében leomló dús haja mentett meg. A merénylő cselédlányt most törvényszéki elmeszakértők vizsgálják meg, mert az a gyanú merült fel, hogy elméje megháborodott. A szerencsétlen asszony pedig bepólyálva köröskörül, sápadtan és mozdulatlanul fekszik a szegedi közkórházban. A Pesti Napló szegedi munkatársának ma alkalma volt hosszabb beszélgetést folytatni Wagner Adolfnéval, amikor már kissé megnyugodott és visszanyerte eszméletét. Halkan, alig hallhatóan mondja mozdulatlanul megrendítő tragédiájának történetét: Öngyilkosság a kutyaólnál — A múlt hét végénél kell kezdeni. Talán pénteken lehetett, hárman dolgoztunk a konyhában, édesanyám, a leány és én. Dolgom akadt a kamrában, beküldtem Borbély Annát a kulcsokért Azzal ,jött vissza az ebédlőből, hogy nem találja. Rászóltam, hogy keresse jobban, ott kell lenni a kulcsoknak valahol, nem vitte el senki. A leány dühösen, a fogát vicsorgatva futott be a szobába. Néhány pillanat múlva elém dobta a kulcsokat. Rászóltam. Dolgoztunk tovább. Fél óra múlva édesanyám kiment az udvarra, a leány a kutyaólnál zörgette a láncokat, úgy tett, mintha fel akarná magát akasztani. — Behoztuk a konyhába. Azt mondta, azért akart meghalni, mert senkije sincs, mi meg rosszul bánunk vele. Édesanyám erre azt tanácsolta, hogy azonnal el kell bocsátani az egzaltált leány, aki akkor követ el öngyilkosságot, amikor , összeszidjuk és semmibe sem veszi, amikor édesapja törvénytelen gyermeke miatt örökre kitagadta a szülői házból. Kijelentettem a leány előtt, hogy a történtek után azonnal hagyja el a házat. Borbély Anna pedig dacosan felelt, hogy ő nem megy el a házból, akármi történik is. Takarodj innen ! — Szombaton szabadságot kért, haza akar utazni Kecskemétre. Örömmel elengedtem, gondoltam, így mégis csak megszabadulok tőle. Hétfőn délben, amikor vissza kellett érkeznie, kivitettem mindenét az állomásra és meghagytam, ne merjen többet visszajönni. A leány megkapta, az üzenetet és félóra múlva ott állt a villa előtt. — Édesanyám nyitott ajtót. Engedjenek be, én nem, megyek el innen!« kiáltott a leány. Odaszaladtam én is. Rászóltam, takarodjon innen. A leány nem mozdult és dacosan felelt vissza. Akkor én a kezemben lévő kutyakorbáccsal gyöngén ráütöttem a vállára. — Takarodj innen! — mondtam. — A leány szeme vérben forgott, becsaptuk az ajtót. Borbély Anna nem utazott el még ezek után sem Szatymazról, egész délután ott csavargott a környéken, este pedig belopódzott az udvarba, és a kerti filagóriában töltötte el az éjszakát. — Mi lett volna, — sóhajt fel Wagner Adeliné — ha akkor éjjel tört volna rám, míg aludtam . . . Megölt volna . . . Megfojtalak ! — Másnap reggel férjemnek be kellett utaznia Szegedre. Az állomáson elbújva megleste a leány, míg el nem ment a vonat. Egyedül maradtam otthon 72 éves édesanyámmal. A konyhában a kályhát tisztítottam, elővettem, az éles szekercét, azzal kapartam le a kormot. Nemsokára édesanyám kiment a kertbe. Ebben a pillanatban, anélkül, hogy észrevettem volna, berontott a konyhába a leány. Megrettenve néztem rá. Szemei különösen villogtak, zavaros volt az egész arca. Rászóltam: — Mit keresel itt! - Visszajöttem és nem megyek el innen. — Ebben a házban pedig nincs semmi keresni valód, — válaszoltam. — Erre nekem ugrott a leány. — Akkor megfojtalak! — Két kezével átfogta erősen nyakamat, szorongatni kezdte. Még volt annyi erőm, hogy kezeit lefeszítsem torkomról. Kétségbeesetten védekeztem és kétségbeesetten kiáltoztam. Nem volt senki a közelben, édesanyám pedig kint volt az udvarban és erősen nagyot hall. Nem hallott az egészből semmit. Hagyj élni... — A kétségbeesett dulakodás percekig tartott. Akkor hirtelen észrevette a szekercét, érte ugrott, felém rohant... Sújtott. Egyszer... kétszer... Éreztem, dúl a vér a fejemből. Megtántorodtam. Újra rámrontott. Beleharapott a kezembe. — Most meghalsz — ordította. — Sikoltottam. Nem jött senki. Rámcsapott. Letepert a földre. Rám térdelt, mintha lovagolni akarna. Tovább csapkodott. Nem jött senki. Éreztem, még öt perc és végem van. könyörögni kezdtem. — Hagyd meg az életem, hiszen mindig jól bántam veled ... Hagyj élni, nem jelentelek föl... !.Még boldog lehetsz... — Én már nem lehetek boldog soha — felelt és átkarolta a nyakam. — Ha megölsz, felakasztanak, sírtam. — Nem bánom, de meghalsz! — Újra rámcsapott. Akkor ért vissza édesanyám. Borbély Anna nyugodtan felkelt és lassan kiment. Összeestem. Leher Jimália is azt érezte... Kimerülten, könnyes szemekkel elhallgat a fehér párnák között. Sokáig csönd van a kórházi szobában. Rémülten kinyitja a szemét, megborzadva suttogja: — Az arcát látom előttem még mindig . . . A szemei itt tüzelnek az ágy előtt . . . Meg akar ölni . . . Csöndesítik. Megint kinyitja a szemét. — Leher Amália is azt érezhette, amikor meggyilkolták, amit én éreztem akkor . . . A homályban tragikusan szomorú ránézni. Pislog a szeme, könnyes. — Leher Amália is azt érezte, — mondja mégegyszer halkan. Alig hallani. (v. gy.) ( A Nyár Párizsban Írta: Jean Mistler (Párizs) Tulajdonképpen nyár van. Hiszen ez áll a kalendáriumban és a napok is hosszúak. De bizony a nyarat alig venni észre. A deauvillei nagydíjat esernyők tábora előtt futották le és a chamonixi turisták már hetek óta várják, hogy megpillanthassák a Mont Blancot. Párizsba® meg viharzik a szél és a zápor, azt lelhetne mondani: szép márciusunk van. És csakugyan. A Boulevard Saint Germain gesztenyefái dátumot tévesztve, újra rügyeznek. Ebben az időben a beszélgetésnek mindenütt csak egy témája van.A munkás is, miközben lehörpinti rendes reggeli pohár fehér borát, nevetve mondja: — Egy kis hűvösért bizony nem kell a tengerpartra utazni. Mindenki visszatért a vidékről és fürdőhelyekről és azok, akik nem tudtak elutazni, színlelt szomorúsággal mondogatják: — Kénytelenek voltunk visszatérni, hiszen reggeltől estig zuhogott az eső. A pesszimisták megragadva a kabátod gombját, hévvel magyarázgatják: — Bizony, uram. A háború óta nincs már se tél, és nyár, nincsenek évszakok. Minden felfordult. Az a Sok ágyúlövés megzavarta a légköri viszonyokat és felforgatta az éghajlatokat. Hja, húsz évvel ezelőtt bizony más világ volt... stb.... stb.... Meneküljünk. A boulevardokon vidám élet zajlik Egész nyájakban sétálnak az angolok, nők, férfiak, akiket alig lehet egymástól megkülönböztetni berbeli uniformisuk alatt. Néha egy-egy arab tűnik fel, amint kapu alá menekül a zápor alól, humusza repül utána a levegőben, az egész ember olyan, mint valami hatalmas madár, amelyet meglepett a vihar, az autóbuszok szünet nélkül kergetik egymást, a kiállítás felé robognak zsúfoltan, majd autokortok tűnnek föl és megállnak minden látnivaló nevezetesség előtt egy-egy percig, addig várakozva, míg a vezető lefújja szócsövén megsúrkollt magyarázatát. A kiállítás bejáratai előtt sort áll a rengeteg ember, türelmesen várva sorára, míg bejuthat. Az elnéző rendőrök szemei előtt nyüzsögnek az alkalmi jegyárusok. S amikor már boldogak vagyunk, hogy a két és fél frankos jegyhez 1.25-ért jutottunk, jön egy újabb árus, aki ugyanazt a jegyet 18 sollért ajánlja fel. Csak a hivatalos jegyárusítónő, aki fülkéjébenülve, egy világért sem engedne a szabott árból, fárad ki a vevőkre való meddő várakozásban és unalmában harisnyát köt. A kiállítás óriási területet foglal el. Körül lehet utazni vilamosautokartokon, vagy pedig gördülő fotelekben, ha semmit sem akarunk megnézni. De sokkal szórakoztatóbb gyalog járni körül. Képzeljék el maguknak futurista galériák, hatalmas áruházak, ragyogó vendéglők és a pesti Városliget mutatványos bódéira emlékeztető barakok tarka keverékét: ez a kiállítás. Van itt minden: állatsereglet, jós, sorsjáték és ringlispíl. Mindez nagyon vidám lenne, a rádió hangja és a vidéki zenészek improvizált koncertjeinek hangzsivajában, ha nem hallanánk a vadászkürtök melankolikus bugását és különösen, ha egész délutánra nem borítana három kiállított nagyharang szomorú kongása temetési hangulatot. Annál komikusabbak a rádiók. Úgy recsegnek, mintha uitálnák saját magukat, orrhangon fontoskodnak, mint az angol bohócok és Tosca imája, vagy Rigoletto nagy duettje kétségtelenül olyan, mintha Offenbach hangszerelte volna át. Ellenben a foxtrott és shimmy terén övék a győzelem. Csak egyszer kellene látni, mikor a négy hatalmas rádió, négy különböző irányból, különböző táncok melódiáit játssza, az emberektől sötétlő Esplanade des Invalides ot, amelyen a tömeg négy Golf-áramba szakad, miként egy emberóceán, amelyet ellentétes szelek csapkodnak. Az egész kiállításon nem itatni felügyelőket és nem látni rendőrséget, — kivéve azt a pavillont, amelyben a drágakövek vannak kiállítva, s még sincsen zavar, kár, rendetlenség akkor sem, amikor a kiállítás a leglátogatottabb. A kertészek által improvizált kertekben termelt számtalan rózsából egyet sem szakítanak le. A kiállított tárgyak nagy értéke, pompázatos volta természetesen nagy hatást gyakorol a közönségre, de a gúnyolódás és kritika is jogához jut, így például az Esplanade-ots díszítő« cementfák előtt megszólal egy kis csirkefogó: — Hűha! Ezek alatt sem szeretnék lenni, amikor levelüket hullatják! Tegnap pedig egy őr valami iránti érdeklődő angoloknak a következő választ adta: — Ha az urak tényleg francia építőművészetet akarnak látni, jól tennék, ha egy kicsit kijjebb mennének és egy pillantást vetnének az Invalides dómjára. És ez az őr nem is tévedett. Nagyon kétlem, hogy száz év múlva, még ennek a kiállításnak építkezési stílusáról bárki is beszélni fog. De lehetséges, hogy a dekoratív stílusról beszélni fognak. Mert a legesunyibb épületekben is páratlan szépségű bútorokat és műtárgyakat halmoztak fel. Milyen sajnálatos, hogy a magyar iparművészi munkák hiányoznak. A gyönyörű magyar hímzések, a herendi porcellánok, az olyannyira stílusos, egyszerű, népies edények és a budapesti iparművészi műhelyek válogatott üveg műremekei és ragyogó bútorai. Mindez együtt, ebbe Ki a két szomszéd? Ausztria új bukaresti követe az osztrák gazdasági helyzetről Bukarest, szeptember 21.. • (A Pesti Napló külön tudósítójától.) Dr. Lukesch, Ausztria új bukaresti követe, aki néhány nappal ezelőtt nyújtotta át megbízó levelét, a Dimineata-ban hosszabb nyilatkozatot közöl, amelyben kijelenti, hogy első feladatának a román-osztrák gazdasági viszony kifejlesztését fogja tekinteni. Az 1924. évi provizórikus kereskedelmi, egyezmény helyébe Ausztria Romániával végleges kereskedelmi szerződést akar kötni. Az osztrák szanálásról szólva dr. Lukesch leszögezte azt a megállapítást, hogy Ausztria gazdasági helyzete csak akkor válik ismét normálissá, ha az osztrák kormány a legtöbb kedvezmény elvértek alapján két szomszéd államával kereskedelmi szerződést köt. Dr. Lukesch nem nevezte meg azt a két államot, amelyekre ez a kijelentése vonatkozik. (C.) HUNYADI JÁNOS természetes keserűvíz a világ orvosi tekintélyei által ajánlva