Pesti Napló, 1925. szeptember (76. évfolyam, 195–219. szám)

1925-09-26 / 216. szám

Csifferd PESTI NAPLÓ 1925 szeptember 24 5 A szidástól a szekercéig Wagner Libolláé elmondja Borbély Iim­a borzalmas merényletének történetét i A szerencsétlen asszony Lei­er Amáliáról és a merénylő leány arcáról képzelődik a kórházi ágyon Szeged, szeptember 25. (A Pesti Napló tudósítójától.) Tegnapelőtt délután az iskolaigazgató szatymazi villájában Bobély Anna húszéves cselédlány meg­döbbentő gyilkos merényletet követett el asszonya ellen. Hat súlyos szekercecsapást mért Wagner Adolf-kére, akit a biztos haláltól csak a dulakodás hevében leomló dús haja mentett meg. A merénylő cseléd­lányt most törvényszéki elmeszakértők vizsgálják meg, mert­ az a gyanú merült fel, hogy elméje meg­háborodott. A szerencsétlen asszony pedig bepó­lyálva köröskörül, sápadtan és mozdulatlanul fek­szik a szegedi közkórházban. A Pesti Napló szegedi munkatársának ma al­kalma volt hosszabb beszélgetést folytatni Wagner Adolfnéval, amikor már kissé megnyugodott és vis­­szanyerte eszméletét. Halkan, alig hallhatóan mondja mozdulatlanul megrendítő tragédiájának történetét: Öngyilkosság a kutyaólnál — A múlt hét végénél kell kezdeni. Talán pénteken lehetett, hárman dolgoztunk a kony­hában, édesanyám, a leány és én. Dolgom akadt a kamrában, beküldtem Borbély Annát a kul­csokért Azzal ,jött vissza az ebédlőből, hogy nem találja. Rászóltam, hogy keresse jobban, ott kell lenni a kulcsoknak valahol, nem vitte el senki. A leány dühösen, a fogát vicsorgatva futott be a szobába. Néhány pillanat múlva elém dobta a kulcsokat. Rászóltam. Dolgoztunk tovább. Fél óra múlva­ édesanyám kiment az udvarra, a leány a kutyaólnál zörgette a lán­cokat, úgy tett, mintha fel akarná magát akasz­tani. — Behoztuk a konyhába. Azt mondta, azért akart meghalni, mert senkije sincs, mi meg rosszul bánunk vele. Édesanyám erre azt taná­csolta, hogy azonnal el kell bocsátani az egzal­tált leány, aki akkor követ el öngyilkosságot, amikor , összeszidjuk és semmibe sem veszi, amikor édesapja törvénytelen gyermeke miatt örökre kitagadta a szülői házból. Kijelentettem a leány előtt, hogy a történtek után azonnal hagyja el a házat. Borbély Anna pedig daco­san felelt, hogy ő nem megy el a házból, akármi történik is. Takarodj innen ! — Szombaton szabadságot kért, haza akar u­tazni Kecskemétre. Örömmel elengedtem, gon­doltam­, így mégis csak megszabadulok tőle. Hétfőn délben, amikor vissza kellett érkeznie, kivitettem mindenét az állomásra és meghagy­tam, ne merjen többet visszajönni. A leány megkapta, az üzenetet és félóra múlva ott állt a villa előtt. — Édesanyám nyitott ajtót. Engedjenek be, én nem, megyek el innen!« kiáltott a leány. Odaszaladtam én is. Rászóltam, takarodjon in­nen. A leány nem mozdult és dacosan felelt vissza. Akkor én a kezemben lévő kutyakor­báccsal gyöngén ráütöttem a vállára. — Takarodj innen! — mondtam. — A leány szeme vérben forgott, becsaptuk az ajtót. Borbély Anna nem utazott el még ezek után sem Szatym­azról, egész délután ott csa­vargott a környéken, este pedig belopódzott az udvarba, és a kerti filagóriában töltötte el az éjszakát. — Mi lett volna, — sóhajt fel Wagner Adeliné — ha akkor éjjel tört volna rám, míg aludtam . . . Megölt volna . . . Megfojtalak ! — Másnap reggel férjemnek be kellett utaznia Szegedre. Az állomáson elbújva meg­leste a leány, míg el nem ment a vonat. Egye­dül maradtam otthon 72 éves édesanyámmal. A konyhában a kályhát tisztítottam, elővettem, az éles szekercét, azzal kapartam le a kormot. Nemsokára édesanyám kiment a kertbe. Ebben a pillanatban, anélkül, hogy észrevettem volna, berontott a konyhába a leány. Megrettenve néztem rá. Szemei különösen villogtak, zavaros volt az egész arca. Rászóltam: — Mit keresel itt! -­ Visszajöttem és nem megyek el innen. — Ebben a házban pedig nincs semmi ke­resni valód, — válaszoltam. — Erre nekem ug­rott a leány. — Akkor megfojtalak! — Két kezével átfogta erősen nyakamat, szorongatni kezdte. Még volt annyi erőm, hogy kezeit lefeszítsem torkomról. Kétségbeesetten védekeztem és kétségbeesetten kiáltoztam. Nem volt senki a közelben, édesanyám pedig kint volt az udvarban és erősen nagyot hall. Nem hallott az egészből semmit. Hagyj élni... — A kétségbeesett dulakodás percekig tar­tott. Akkor hirtelen észrevette a szekercét, érte ugrott, felém rohant... Sújtott. Egyszer... kétszer... Éreztem, dúl a vér a fejemből. Meg­tántorodtam. Újra rámrontott. Beleharapott a kezembe. — Most meghalsz — ordította. — Sikoltottam. Nem jött senki. Rámcsa­pott. Letepert a földre. Rám térdelt, mintha lo­vagolni akarna. Tovább csapkodott. Nem jött senki. Éreztem, még öt perc és végem van. könyörögni kezdtem. — Hagyd meg az életem, hiszen mindig jól bántam veled ... Hagyj élni, nem jelentelek föl... !.Még boldog lehetsz... — Én már nem lehetek boldog soha — fe­­­lelt és átkarolta a nyakam. — Ha megölsz, felakasztanak, sírtam. — Nem bánom, de meghalsz! — Újra rámcsapott. Akkor ért vissza édes­anyám. Borbély Anna nyugodtan felkelt és las­san kiment. Összeestem. Leh­er Jimália is azt érezte... Kimerülten, könnyes szemekkel elhallgat a fehér párnák között. Sokáig csönd van a kór­házi szobában. Rémülten kinyitja a szemét, megborzadva suttogja: — Az arcát látom előttem még mindig . . . A szemei itt tüzelnek az ágy előtt . . . Meg akar ölni . . . Csöndesítik. Megint kinyitja a szemét. — Leh­er Amália is azt érezhette, amikor meggyilkolták, amit én éreztem akkor . . . A homályban tragikusan szomorú ránézni. Pislog a szeme, könnyes. — Leh­er Amália is azt érezte, — mondja mégegyszer halkan. Alig hallani. (v. gy.) ( A Nyár Párizsban Írta: Jean Mistler (Párizs) Tulajdonképpen nyár van. Hiszen ez áll a kalen­dáriumban és a napok is hosszúak. De bizony a nya­rat alig venni észre. A deauvillei nagydíjat esernyők tábora előtt futották le és a chamonixi turisták már hetek óta várják, hogy megpillanthassák a Mont Blancot. Párizsba® meg viharzik a szél és a zápor, azt lelhetne mondani: szép márciusunk van. És csak­ugyan. A Boulevard Saint Germain gesztenyefái dá­tumot tévesztve, újra rügyeznek. Ebben az időben a beszélgetésnek mindenütt csak egy témája van.­­A munkás is, miközben lehörpinti rendes reggeli po­hár fehér borát, nevetve mondja: —­ Egy kis hűvösért bizony nem kell a tenger­partra utazni. Mindenki visszatért a vidékről és fürdőhelyekről és azok, akik nem tudtak elutazni, színlelt szomorú­sággal mondogatják: — Kénytelenek voltunk visszatérni, hiszen reg­geltől estig zuhogott az eső. A pesszimisták megragadva a kabátod gombját, hévvel magyarázgatják: — Bizony, uram. A háború óta nincs már se tél, és nyár, nincsenek évszakok. Minden felfordult. Az a Sok ágyúlövés megzavarta a légköri viszonyokat és felforgatta az éghajlatokat. Hja, húsz évvel ezelőtt bizony más világ volt... stb.... stb.... Meneküljünk. A boulevardokon vidám élet zajlik­ Egész nyájakban sétálnak az angolok, nők, férfiak, akiket alig lehet egymástól megkülönböztetni ber­beli uniformisuk alatt. Néha egy-egy arab tűnik fel, amint kapu alá menekül a zápor alól, humusza re­­­pül utána a levegőben, az egész ember olyan, mint valami hatalmas madár, amelyet meglepett a vihar, az autóbuszok szünet nélkül kergetik egymást, a ki­állítás felé robognak zsúfoltan, majd autokortok tűn­nek föl és megállnak minden látnivaló nevezetesség előtt egy-egy percig, addig várakozva, míg a vezető lefújja szócsövén megsúrkollt magyarázatát. A kiállítás bejáratai előtt sort áll a rengeteg ember, türelmesen várva sorára, míg bejuthat. Az elnéző rendőrök szemei előtt nyüzsögnek az alkalmi jegyárusok. S amikor már boldogak vagyunk, hogy a két és fél frankos jegyhez 1.25-ért jutottunk, jön egy újabb árus, aki ugyanazt a jegyet 18 sollért ajánlja fel. Csak a hivatalos jegyárusítónő, aki fül­kéjében­­ülve, egy világért sem engedne a szabott árból, fárad ki a vevőkre való meddő várakozásban és unalmában harisnyát köt. A kiállítás óriási területet foglal el. Körül lehet utazni vilamosautokartokon, vagy pedig gördülő fo­telekben, ha semmit sem akarunk megnézni. De sokkal szórakoztatóbb gyalog járni körül. Képzeljék el maguknak futurista galériák, hatalmas áruházak, ragyogó vendéglők és a pesti Városliget mutatvá­nyos bódéira emlékeztető barakok tarka keverékét: ez a kiállítás. Van itt minden: állatsereglet, jós, sorsjáték és ringlispíl. Mindez nagyon vidám lenne, a rádió hangja és a vidéki zenészek improvizált kon­certjeinek hangzsivajában, ha nem hallanánk a va­dászkürtök melankolikus bugását és különösen, ha egész délutánra nem borítana három kiállított nagy­harang szomorú kongása temetési hangulatot. Annál komikusabbak a rádiók. Úgy recsegnek, mintha uitálnák saját magukat, orrhangon fontos­kodnak, mint az angol bohócok és Tosca imája, vagy Rigoletto nagy duettje kétségtelenül olyan, mintha Offenbach hangszerelte­ volna át. Ellenben a fox­trott és shimmy terén övék a győzelem. Csak egy­szer kellene látni, mikor a négy hatalmas rádió, négy különböző irányból, különböző táncok meló­diáit játssza, az emberektől sötétlő Esplanade des Invalides ot, amelyen a tömeg négy Golf-áramba szakad, miként egy emberóceán, amelyet ellentétes szelek csapkodnak. Az egész kiállításon nem itatni felügyelőket és nem látni rendőrséget, — kivéve azt a pavillont, amelyben a­ drágakövek vannak kiállítva, s­ még sincsen zavar, kár, rendetlenség akkor sem, amikor a kiállítás a leglátogatottabb. A kertészek által im­provizált kertekben termelt számtalan rózsából egyet sem szakítanak le. A kiállított tárgyak nagy értéke, pompázatos volta természetesen nagy hatást gyakorol a közönségre, de a gúnyolódás és kritika is jogához jut, így például az Esplanade-ot­­s díszítő« cementfák előtt megszólal egy kis csirkefogó: — Hűha! Ezek alatt sem szeretnék lenni, amikor levelüket hullatják! Tegnap pedig egy őr valami iránti érdeklődő an­goloknak a következő választ adta: — Ha az urak tényleg francia építőművészetet akarnak látni, jól tennék, ha egy kicsit kijjebb men­nének és egy pillantást vetnének az Invalides dóm­jára. És ez az őr nem is tévedett. Nagyon kétlem, hogy száz év múlva, még ennek a kiállításnak építkezési stílusáról bárki is beszélni fog. De lehetséges, hogy a dekoratív stílusról beszélni fognak. Mert a lege­su­nyibb épületekben is páratlan szépségű bútorokat és műtárgyakat halmoztak fel. Milyen sajnálatos, hogy a magyar iparművészi munkák hiányoznak. A gyö­nyörű magyar hímzések, a herendi porcelláno­k, az olyannyira stílusos, egyszerű, népies edények és a budapesti­­ iparművészi műhe­lyek válogatott üve­g műremekei és ragyogó bútorai. Mindez együtt, ebbe Ki a két szomszéd? Ausztria új bukaresti követe az osztrák­ gazdasági helyzetről Bukarest, szeptember 21.. • (A Pesti Napló külön tudósítójától.) Dr. Lukesch, Ausztria új bukaresti követe, aki néhány nappal ezelőtt nyújtotta át megbízó levelét, a Dimineata-ban hosszabb nyilatkozatot közöl, amely­ben kijelenti, hogy első feladatának a román-osztrák gazdasági viszony kifejlesztését fogja tekinteni. Az 1924. évi provizórikus kereskedelmi, egyezmény he­lyébe Ausztria Romániával végleges kereskedelmi szerződést akar kötni. Az osztrák szanálásról szólva dr. Lukesch leszögezte azt a megállapítást, hogy Ausztria gazdasági helyzete csak akkor válik ismét normálissá, ha az osztrák kormány a legtöbb kedvez­­mény elvértek alapján két szomszéd államával keres­kedelmi szerződést köt. Dr. Lukesch n­em nevezte meg azt a két államot, amelyekre ez a kijelentése vonatkozik. (C.) HUNYADI JÁNOS természetes keserűvíz a világ orvosi tekintélyei által ajánlva

Next