Pesti Napló, 1927. augusztus (78. évfolyam, 173–196. szám)

1927-08-24 / 190. szám

Szerda PESTI NAPLÓ 1927 augusztus 21 . SZERDAI LEVÉL Kedves Grosavescuné! Hallom, hogy emlék­iratokat ír! El vagyok ragadtatva! Tényleg, üres óráimban sokszor gondoltam arra: vajha ön emlékiratokat írna! Nem tudtam, mi hiány­aik nekem és általában a világnak! Ön kita­lálta. Ezek az emlékiratok kellenek! Olyan kevés érdekes könyv van! Az ember nem is tudja már igazán, hogy mit olvasson! A régi írók olyan unalmasak! Tolsztoj, Balzac, Dosz­tojevszky, Dickens, D'Annunzio — csupa una­lom és avultság! Az ember szelleme, ugy-e bár, nem frissül fel ezektől a régi íróktól! Valami újat szeretne, valami érdekeset és izgatót! Már az asszonyok is kezdenek unalmasak lenni az ő irka-firkáikkal! Miről írhatnak az asszo­nyok? Lehet azoknak valami érdemes mon­danivalójuk? A legtöbb jó írónő, akiket isme­rek, békés családanyák, s amikor nem írnak, kézimunkáznak, a háztartásukkal bíbelődnek, a gyermekeiket nevelik! Fidonc, — mondjuk finoman! — Hát gratu­lálok Önnek, kedves Grosavescuné! Ön kita­lálta e korszak szellemi szükségletét és lepipált mindannyiunkat! Az a Glynn Elinor és társai, a németek, az olasz Grazia, Dedda és Sibilla, Aleramo, Col­lette és madame Rachilde, pedig ezek se kutyák, mit tudják ők valamennyien, miről kell írni! Ön tudja, megérezte, hogy a korszak irodalmi ízlése az emlékiratok felé hajlik! Ta­lán sohasem írtak annyi emlékiratot, mint most. Elűzött császárok, nyugalomba merült hadvezérek, hűvösre tett politikusok mind mind az emlékirataikat írják. Jól teszik! Vala­miből csak élniök kell nekik is! De senki annyi joggal emlékiratot nem írhat, mint ön, aki annyi érdekeset tudhat magáról írni, ameny­nyit egyetlen írónője sem a­ földnek! Ön aztán igen! Nem kell az agyát meg­erőltetnie, hogy valami szépet találjon ki­ az olvasói számára! Nem kell a fantáziáját ide­gen életek talajába beleültetni! Csak leül és megírja, a saját becses élményeit és köztük a legfőbbet: azt, hogyan és miképpen és milyen lelki okokból nyivasztotta meg kedves férje­urát! Hát ilyen élménye igazán kevés írónő­nek van, mondhatnám, egynek sem! Jól teszi, hogy értékesíti az irodalom számára! Igen szép eszme. Mi az, hogy szép? Fölöttébb hasz­nos is.. Hallom, hogy egy amerikai kiadó száz­ezer dollárt kínált fel önnek ezekért az emlék­ira­tekert! Százezer dolár, per Bacco! Ha jól tudom, ez hétmilliárd magyar korona! Szédü­lök! Egyetlen könyvért hétmilliárd! Hiszen Courtsh­ Mahler, aki legalább négy tucat re­gényt írt életében és akiről azt mondják, hogy a legtöbbet kereső írónője a földnek, nem ke­reshetett ennyit az összes könyveivel! És Ni­cholson, az ő Abbies Irish Rose-ával, nem tu­dom, hogy nagyon túlhaladta-e önt. Hét mil­l­liárd! Hát önnek igazán érdemes írni! Ha ezt mi, szegény magyar írónők olvassuk, nem te­hetünk egyebet, mint hogy borzongó csodálat­tal és elismeréssel nézzünk fel önre! Ha száz évig élnénk is és minden évben írnánk egy re­gényt, akkor sem keresnénk vele hét milliár­dot! Csak azt nem tudom: mit fog ön ezzel a rengeteg pénzzel csinálni? Valószínűleg egy monumentális mauzóleumot építtet belőle an­nak a­ férfinek az emlékére, akinek ezt a dicső­séget köszönheti. Ha véletlenül nem áll önnek közvetlen közelében, mikor a revolvert a ke­zében szorongatta s ha véletlenül meg nem hal az első lövéstől, ön ezeket az emlékiratokat nem írhatná meg! Derék ember volt, aki gondolt az ön jövő­jére és szem előtt tartotta rejtett írói képessé­geit. Megérdemli, hogy­­ ön hálával gondoljon reá és egy örökbecsű, művészi emléket állít­son neki! De félre a tréfával! Itt komoly dolgokról­­ van szó, miután Amerika fedezte fel önt s a német kiadó, akinek ön már előbb odaígérte emlékiratait, joggal perli önt szerződéssze­­­gésért.­­Amerika minden igazán­­ áglgot el­harácsol Európa elől. Mi az? Hát nekünk semmi se maradjon? Vagy Amerikában olyan tehetségtelenek azok az asszonyok, akik az urukat lepuffantották, hogy még egy rongyos emlékiratot sem tudnak írni az esetről? Ide kell jönniök az amerikai kiadóknak, hogy fel­frissítsék egy kissé egyhangú irodalmukat? Hét milliárd! Nem megy ki a fejemből! S ha még csak ennyi volna! De bizonyos vagyok benne, hogy ott akad majd egy másik ameri­kai, aki ezt a regényt dramatizálni fogja és filmvállalat, amely megfilmesíti. Az a hétmilliárd megduplázódhat, sőt meg­triplázódhat és akkor kedves Grosavescuné, ön lesz Európa egyik legjobb partija! Hát szó sincs róla, szép karrier az öné. Különösen ha az ember elgondolja, hogy egé­szen másképpen is történhetett volna, önnel, ha az az esküdtszék, mely ön fölött bíráskodott, egy kissé keményebb szívű. Ha — föltéve, de meg nem engedve —egy kis­ tíz évi fegyházat nyomott volna Önre, mely­ idő alatt ön meg­tanulhatta volna ugyanazokat a munkákat, melyeket a női gonosztevők szoktak tanulni a fegyházban, de semmiesetre sem írhatott volna emlékiratokat. De a sors nem akarta,, hogy az esküdtek kemén­yszívűek legyenek, nyilván mert szük­ség van az Ön zsenialitására a földön. Ezekre az emlékiratokra szükség van. Az asszonyok pedig majd gondolkodóba esnek e dolog fölött, a szegény asszonyok, akik mindenha féltéke­nyek és veszekednek is az urukkal, ha az más asszonyok után futkos, de rendszerint mégis inkább megbocsátják a kutyáskodásukat, sem­minthogy lelőjjék őket. Most az asszonyok látni fogják, hogy az, ahogy ön a dolgot meg­oldotta, sokkal érdekesebb, szebb és jövedelme­zőbb. . . Ön tehát az úttörője egy irodalmi irány­zatnak, amelyre igen szép jövő vár! A derék háziasszonyok, akik eddig legfölebb ha egy­egy csirkének tekerték ki a nyakát, most, ha az Önéhez hasonló dilemmába kerülnek, azt hi­szem nem fognak habozni afölött, hogy mit tegyenek. Tudják, hogy ami reájuk vár, az a népszerűség, a dicsőség és a vagyon! Csak annyi kell, hogy egy kis helyesírást tudjana­k. Még annyi se! Miután a nők rendszerint hadi­lábon állnak a helyesírással, az élelmes kiadó majd ad melléjük egy jó korrektort, aki meg­fésüli a mondataikat. A fő,­­hogy van mit mon­daniok. Igen! És látja, ez az, amit mi hivatásbeliek irigy­lünk öntől! Nem is a honorárium, bár az is csak valami! De az, hogy ön ilyen könnyűszer­rel jutott ilyen kitűnő témához és első személy­ben beszélhet a regénye hősnőjéről! Én tudom, mit tesz az: regényt írni! Az­ ember úgy kikapcsolja magát az alakjai életé­ből, mintha azok a holdból jöttek volna! Olyan görcsösen kell ragaszkodni az objektivitás­hoz ! Annyira nem szabad sem szimpátiát, sem anti­pátiát érezni egyes szereplők iránt! Önnek egé­szen máskép áll a dolga! Ön a hőséből olyan sötét gazembert csinálhat, amilyent csak akar és a hősnőjét olyan rokonszenvessé teheti, amennyire csak jólesik. És mikor nem esik jól magunkról jót mondani? És minél több jót mond magáról és mentől több rosszat az áldo­zatáról, a könyve annál kitűnőbb és annál job­ban igazolja az ön eljárását! Akárhogy nézem a dolgokat s akármilyen rosszakaratú asszonyi szemmel, be kell látnom, hogy ön a helyén van, hogy mindig és minden­ben önnek van igaza. Az a korszellem, amely önt büntetés nélkül felmentette, az, amely ön­nek vagyont kínál ezért az emlékiratért s mely az olvasók ezreit kényszeríti arra, hogy egy de­likvens agyának termékeiből, táplálkozzék,­­ ez a korszellem megérdemli önt. Sőt csakis önt érdemli meg! És ön bízvást mondhatja, hogy az irigység beszél belőlem és­ mindazokból, akik az ön hirte­len magasbajutását talán kritizálják. Hol "van ön tőlünk! Micsoda magaslatban! A korszak csúcsán! A legesleg csúcsán! Ön e korszak géniusza, hogy ne mondjam: lelki megszemélyesítője! Alacsony­ és avult szempontjaink mélységéből borzongó tisztelet­tel nézünk fel önhöz, aki számunkra mindenkor elérhetetlen marad. Hála istermel&is.,c ^ filailai* . " ' Erdős Renée PAPÍR HÜVELY felin­ veOM- je.

Next