Pesti Napló, 1929. április (80. évfolyam, 74–97. szám)
1929-04-03 / 74. szám
Ára 16 Miét Budapest, 1929 80. évfolyam 74. szám Szerda, április 3 ELŐFIZETÉSI A F Egy hóra . . negyedévre . Egyes sa. Budapesten, vj pályaudvarokon ünnepnapokon . 24 fillér Vasárnap ..... 32 fillér NAPLÓ SZERKESZTŐSÉGI Rákóczi út 54. szám. KIADÓHIVATAL) Erzsébet körút 18—20. az. TELEFÓN: József 464—18, J. 464—19. Szerk.311.öség Bocsboni L, Kohlmarkt 7. Ellenzéki program írta: Friedrich István Az »egy erős vezérlőakarat« reklamálja húsvéti interjújában az ellenzék gazdaságpolitikai programját. Azt mondja, ha az ellenzéknek volna ilyen programja és az jobb volna, mint az övé, akkor a nemzet bizonyára elhagyná a kormány táborát és az ellenzékhez csatlakozna. De ameddig az ellenzék nem tud jobbat produkálni, mint az uralmon levő rendszer, addig bizony nem terem fű részére ebben a mintaországban. Én ezeken a hasábokon számos cikkemben sürgettem a kormány gazdaságpolitikai programját, de ezideig hiába. Három év óta ígérgetik az újjáépítő miniszter urak, de sohasem született meg. Tavaly Fass József miniszterelnökhelyettes bejelentette a Házban, hogy inkei magányában dolgozik az »egy erősvezérlőakarat« ilyen programon és azt ősszel az országgyűlés elé terjeszti. Jött az ősz, de program nélkül. Helyette Bud Jánost kaptuk gazdasági főminiszteri kosztümben. Ő eleinte sokat nyilatkozott, de jelenleg nem áll már ott a gazdaságpolitikai szirttetőn. Azzal a bizonyos programmal ő sem rukkolt még ki. Sőt most Herrmann helyébe kerül és így az egész programügy megint csak a beígérés stádiumában marad. Wekerle Sándor se adott gazdaságpolitikai programot expozéjával kapcsolatban, mert ez az idő már naigyon előrehaladt és ez különben sem tartozna az ő hatáskörébe. Szóval íáskor másvalaki. Az ellenzék hiába kíváncsiaskodott, Wekerle nem állt kötélnek. Azóta biég a konszolidáció összes belső és külső részei Wekerle expozéjának magasztalásából és optimizmusának reménysugaraiból éltek. Konstruktív berkekben mostanában már senki nem kereste a rendszer gazdasági programját, mert minden beavatott előtt már evidens volt, hogy olyan nem létezik. Most azután megszólal az »egy erő,* vezérlőakarat« és tőlünk ellenzékiektől követeli azt, amivel ő a magyar dolgozó társadalomnak, dicsőséges uralkodása kezdete óta, tartozik: gazdasági programot. Hét év óta szanálja és konszolidálja ezt a szegény maradék országot, minden átfogó gazdaságpolitikai célkitrítés és koncepció nélkül, mindenkor a gazdasági hullámok és konjunktúrák játékszereként ide-oda hányva-vetve, minden felvonásban más pénzügyminiszter-sztárral a színen. Kállai Tiborral ránk konszolidálta az inflációt és a valorizálatlan jegyintézeti kölcsönöket, közben a szabadságtéri vagyonmentő központba dirigálva a dolgozó társadalmat pénzének átértékelése céljából. Előzőleg szimfóniázott Hegedűs Lóránddal. Éppen az ellenkezőjét csinálta Hegedűs oldalán, mint amit Kállayval tett. Taps, viharos éljenzés a guvernementális gárda részéről természetesen mindkét esetben volt. Ő produkálta a vámkoronát, a takarékkoronát és a valorizált koronát. Felvett egy népszövetségi kölcsönt és konszolidálta az állami költségvetést olyképpen, hogy három év alatt háromszor annyi »felesleget« préselt ki a »névtelen adófizető«-ből, mint amennyit az egész kölcsön kitett és feltornásztatta Bud Jánossal az államadminisztrációs terheket a duplájára. Teremtett egy szédületes monstrebürokráciát és a kincstári feleslegeket, áttőkék minőségében befolyatta a különféle akciókba. Feleslegekből ruházott be, olyanokból, amelyeket kiszivattyúzott a magángazdaságból. Felsrófolt közterheivel, külkereskedelmi szerződéseivel megdrágította a termelést és lehetetlenné tette az agrárproduktumok értéke- kítését. Ekkor jött Wekerle. Pont ellenkezőjét csinálja annak, amit Bud produkált. Leépíteni akarja a mammutállamot, lefelé tornásztatja az adókulcsleszállítás lidércfénye mellett az elviselhetetlen közterheket, de mindezek dacára nagyobb végösszegű adóbevételekre számítva. Az »egy erős Vezérlőakarat« és az egységes falanszter azonban ezt a szimfóniát is végigcsinálja. És mit nem csinálna végig, ami a konszolidáció e hitbizományában, mint kormánykísérlet vagy pénzügyminiszteri expozé jelenik meg. Rádaytól Wekerléig mindegyik mást csinált, egészen mást, egymással homlokegyenest ellenkezőt, de az »egy erős vezérlőakarat« mindegyiket mint providenciális finánczsenit szerepeltette a jámbor és beegységesített közvélemény előtt. A közgazdasági bravúrok ilyen konfúzus láncolata után, amikor a dolgozó társadalom a kormányzati koncepciónélküliség és gazdaságpolitikai programtalanság göröngyös útján bukdácsol, akkor a miniszterelnök gondol egyet és kérdi: hol az ellenzék gazdasági programja? És hozzáteszi, hogy ha az jobb volna, mint az övé, akkor a nemzet az ellenzék mellé állana. Ugyan, ugyan! Csak nem méltóztatik gondolni, hogy ebben a mintaországban a titkos választójogra éretlen nép, a választásokon a programok szerint csoportosul. Hát megsúgom a miniszterelnök úrnak, hogy erről szó sincsen! Belső házihasználatra elárulom a titkot. Nálunk nem a program dönti el a választásokat, hanem a főispán úr a méltóságában inkorporált hatósági aparálás és »ráfekvés«, valamint a főszolgabíró urak diszkrecionális joga, amely a legutóbbi választásokon is lehetetlenné tett minden ellenzéki megmozdulást A képviselőjelölés is a kandidáló ívek technikája révén, a hatalom exponensei hatáskörébe utaltatott, úgyhogy tulajdonképpen nálunk a választás közigazgatási kiszállássá dekradálódott, amelynek újjáépítő egyhangúságában ellenzéki nem kiívánatos elemnek nincs is keresnivalója. Amint ezt az időközi választások című egységespárti mandátumkiosztások ragyogóan dokumentálják. Lévén csak a városokban a nép államvédelmi szempontból érett a titkos választójogra, ellenzéki képviselők kizárólag csak városi kerületekben tudtak mandátumhoz jutni. Minden más vonalon az »egy erős vezérlőakarat« a vele szövetségben élő bürokráciával és hatalmi nyomással győzött. Mi célja tehát a miniszterelnök úrnak azzal, hogy ilyen humoros megállapításokat tesz? Hát van valaki is ebben az újjáépített országban, aki elhiszi, hogy az ellenzék azért nem boldogul a választásokon, mert nem ad gazdaságpolitikai programot? Hol van ilyen jámbor naiv lélek? Mélyen tisztelt »egy erős vezérlőakarat«, ebbe a csapdába nem esünk bele! Tessék először alkalmat és módot adni, hogy a dolgozó társadalom titkos szavazati joggal véleményt nyilváníthasson, hogy hatósági bravúrok nélkül végre-valahára az ellenzéki polgárság és munkásság szervezkedhessen és gyülekezhessen. Döntsön az egységes csodarendszer és az ellenzék között a nemzet, nem pedig a közigazgatás. Mindenütt, ahol egyenlő feltételek mellett kiállhatnak a porondra az álkonszolidációval szemben, ki fogunk állani. Gazdaságpolitikai programmal! Igen, csak azzal. Ma, csak ez érdekli a dolgozó társadalmat. Miért sürgeti az országot az ígéret földjére elvezető újjáépítő rendszer a mi gazdasági programunkat, amikor olyan veszélyeseknek tart minket, hogy nem ereszti az ellenzéket a közigazgatási gyámság alá helyezett néphez? Addig, amíg a nemzet az egységes párt központi mandátumkiosztó hivatalától csak a főispánig és a szolgabíróig terjed, ne tessék sürgetni a mi gazdaságpolitikai koncepcióinkat Mi azokat csak a szabad nép és tiszta választások döntése alá bocsátjuk. Álparlamenti célokra és látszatpolitikai manőverekre nincsen programunk.«•» —Mi a kisebbség részére ugyanazokat a jogokat követeljük, mint amelyeket a rendszer az ő mindent elnyelő, uniformizált többségének juttat a politikai mozgás tekintetében. Hagyják az ellenzéket mozogni és oldják fel végre a választók tömegeita karantén alól. Az álkonszolidáció lidércfénye hamar elsötétülne és a konszolidáció összes politikai bóvkjai tüstént nevetségessé lennének. Csak azt a kényszeregyességet, amelyben a rendszer a választótömegekkel él, szüntessék meg és mingjárt vége lesz az országos letargiának és misztikus csendnek. Tehát először a legelemibb polgári jogokat, azután álljuk a harcot a rendszer gazdasági Potemkin-programjával. Amíg azonban így megyünk tovább az ígéret földjére, ahogy most haladunk, csak az »egy erős vezérlőakarat« gazdaságpolitikai programját sürgethetjük. Nem rajtunk múlik, hogy csak a politika kültelkein mozoghatunk. Hol az ellenzéki program? Írta: PAKOTS JÓZSEF Gróf Bethlen István, a nyolcesztendős kormány elnöke vetette fel az Az Est politikai munkatársa előtt tett húsvéti nyilatkozatában ezt a negédes, játszi malíciával és csiklandozó bonhomiával hangsúlyozott kérdést: hol az ellenzéki program? Mielőtt az országvezetés nagy fáradalmai után a tisztelt miniszterelnök úr elutazott volna Itáliába, bepillantást engedett egy kormányelnöki lélek töprengéseibe s mi, ellenzékiek, módfelett meg vagyunk tisztelve, hogy a nagy úr az utolsó pillanatban is a mi rongyos kis hogylétünkre gondolt. Hát hol is az az ellenzéki program? Mert — úgymond — a polgári ellenzék azért nem tud nagyobb gyökeret verni, mivelhogy világnézeti harcot vív, holott a közönség praktikus ideákat, gyakorlati javaslatokat vár. Ha a polgári ellenzék erre a gyakorlati térre fog áttérni, ha jobbat tud nyijtani a közönségnek, mint amit a kormány nyújt, ebben az esetben nem lehetetlen, hogy egy egészséges váltógazdaság Magyarországon is kifejlődhetik. A miniszterelnök úr tehát nehezményezi, hogy a polgári ellenzéknek nincs programja, amellyel a kormányzást átvehetné tőle. Hát ez aztán frappáns húsvéti meglepetés! Bethlen István csak azért van még hatalmon, mert az ellenzéknek nincs gyakorlati irányzata. Milyen egyszerű az egész politikai váltógazdasági kérdés. Milyen Kolumbus tojása. Tekintettel a húsvétra, ezt a tojást gróf Bethlen István pirosra is festette, hadd örüljenek neki a nagy politikai gyerekek. Hát csak tessék előhozakodni a gyakorlati programmal, sorba gyerekek, foglaljátok szépen versikébe és mondjátok el gyorsan, pirulát kaptok (hogy erdélyiesen fejezzem ki magamat!) s a pirulán rajta a hatalom szuverén jelképe, tiétek lesz az ország, a hatalom, a dicsőség. Ámen! Vagy nem így van? A nagy úr pedig ezt mondja. Furcsa kis tréfa ez. Mintha csak folytatása volna annak a fináncminiszteri ouverturenek, amely ötletpályázatra hívta fel az ország pénzügyi és gazdasági kávéházi Conrádjait. Az embernek kedve volna, minthogy már benne vagyunk az árpilisban, áprilisi bolondjáratásnak nézni az egészet. De mégis csak illik komolyan foglalkozni az üggyel. Talán pszichoanalitikus módszerrel kísérletet tenni arra, hogy megközelítsük azt a tudatalatti érzést, amely Bethlen Istvánnal ezt a gondolatot kimondatta. Mi mozdul-s