Pesti Napló, 1930. szeptember (81. évfolyam, 198–221. szám)
1930-09-02 / 198. szám
24 Kedd PESTI NAPLÓ 1930 szeptember 2 síron keresztül és a tömeg összetorkollik az Oktogonnál. Itt már zárt sorokban vonulnak a miukások. Rendőri közbelépésre nincs szükség, a lovasrendőrök nyugodtan várakoznak helyükön. Az első attak a körúton Pontosan tizenegy órakor történt az első lovasattak. A Körút és a Delb ucca sarkán hirtelen csoportosulás támad. A tömegben néhány ifjúmunkás szidalmazni kezdte a rendőröket. Erre gyalogos rendőrlegények mentek a tömeg közé, hogy feloszlassák azt. Ennek nem volt eredménye és ezért egy havas rendőrcsapat attakot intézett a tömeg ellen. A szétoszlatás közben kardhasználat is történt, a tömeg széjjelverődött és a Damjanich ucca felé haladt. A rendőrség ekkor már néhány tüntetőt előállított a hársfauccai kapitányságra. Ennél az attaknál senki sem sebesült meg. Féltizenkettőre járt az idő, azmikor az Eötvös utcából több száz főnyi, jórészt ifjúmunkásokból álló tömeg fordult be az Andrássy útra és csatlakozott a felvonulókhoz. Az ifjúmunkások ütemesen kiáltották: — Mun-kát, ke-nye-ret! Utána füttyszó hallatszott, amelyet százan és százan ismételtek meg. Le a kormánnyal! — ha úszott, két és újra összeállnak. Amíg az Andrássy út egyik oldalán rendőrök oszlatják a kővel dobáló felvonulókat, a másik oldalon, ahol szintén rendőrök állnak figyelő állásban, békésen megy előre a felvonulás. Autóbusz rásza a sebesülteket Megáll az autóbusz, az utasok riadtan szállnak le belőle, mert kőzápor éri az ablakokat. Kiadják a parancsot, hogy az autóbusz vigye el a sebesülteket a Rókusba. A tömeg között nagy nehezen megindul az autóbusz, de csak lépésben mehet, így is percről-percre feltartóztatják. Rendőrök vágnak utat a sebesülteket vivő kocsinak. A forró napsütésben vonulnak az emberek a Millenniumi emlékmű felé. Nagy lovas- és gyalogosrendőrcsoport várja itt a tömeget. Most már az Iparcsarnok előtti téren van Bezegh-Huszágik főkapitány, Andréka főkapitány helyettes, több vezető rendőrtisztviselő. A rendőrök felszólítják a megérkező tömeget, hogy oszoljon. A felszólítást megismétli a szociáldemokrata párt egyik vezetője is, de ez a válasz: — Mi lesz a gyűléssel? — Nem lesz gyűlés. A felvilágosítást csak az előlállók értik, a többiek megismétlik a kérdést. A rendőrség vezetői tanácskoznak. Kevés a rendőr, megerősítést kérnek. Autók haladnak a tömegen keresztül, külföldi és magyar újságírókkal. A felvonulók közül néhányan az autóknak esnek, kicsavarják a gumikerekek szelepeit, az autó kénytelen megállni. Két páncélos autó érkezik az Oktogon térről a Millenniumi emlékoszlop elé és a Hősök stgja előtt kétoldalt megáll. Újabb rendőrosztagok is érkeznek, lovasok és gyalogosok, felsorakoznak a Millenniumi oszlop előtt. Megütnek egy rendőrtisztet: a második attak A Szív ucca és Andrássy út sarkánál tíz főből álló lovasrendőr-csapat állt. Most odaléptettek a felvonulókhoz és felszólították őket, hogy hagyják el az Andrássy utat és a mellékuccákon vonuljanak tovább. Azonban a mellékuccák is zsúfoltak voltak, úgyhogy a tömeg a felszólításnak nem tudott eleget tenni. Ugyanakkor az ott intézkedő rendőrkapitányt a tömegből valaki megütötte. Rendőrattak következett, a lovasrendőrök kivont karddal vonultak a tömeg ellen. Az emberek kapualjakba menekültek, közben egy sebesülés történt. Az Andrássy útnak ezt a részét mintegy 30 méter távolságban megtisztította a rendőrattak, két perc múlva azonban már újra feketéllett a tömegtől. Sivít a rendőrautó, megerősítés érkezik. A Millenniumi emlékoszlop felé hatalmas tömeg hömpölyösz. A Szív utcánál rendőrkordon áll, megkísérlik a tömeg egy részét a mellékutcába terelni. Kordon és kőzápor Nem megy. A tömegből most kőzápor zuhan a rendőrökre. Újabb rendőrattak, most már végig a fél Andrássy úton, a Millenniumi oszlop felé kergetik a rendőrök kivont karddal a tömeget. Sebet ejt a, rendőrkard és sebet ejtenek azok a kövek, amelyek záporként hullanak a rendőrlegényekre. A szét zavart emberek megkerülik a rendőrtIzgalmas jelenetek következnek. Kőzápor hull a rendőrökre s percenként történnek rendőrattakok. Vészes süvítéssel rohannak a mentőautók. Sűrűn fordulnak, néhány sebesültnek mégis várnia kell arra, míg lesz szabad mentőkocsi, amelyik el tudja vinni. A mentőkocsik láttára a tömeg még jobban feldühödik. Újabb kőzápor hull, újabb kardlapozás következik., Egy rendőr előttünk kardlapozás közben elveszti az egyensúlyát, felbukik, lábát töri. Egy másik rendőrt lováról ránt le a tömeg. Autóján megérkezik Pakots József és egy másik autón Gömbös Gyula honvédelmi miniszter tábornoki egyenruhában. A tömeg még mindig vonul a Millenniumi emlékoszlop felé. Megkerülik az emlékoszlopot és a nagy játszótér felé haladnak. A Vajdahunyad vára is zsúfolásig tele van emberekkel. Deák Lajos szociáldemokrata törvényhatósági bizottsági tag hangos szóval fordul a tüntetőkhöz: — Elvtársak, elég volt, vonuljunk csenden el, tájunkat elértük! A tömeg egy része tudomásul veszi a felszólítást. Elindulnak az Aréna úton, hogy azután szétoszolja nak. Később azután újból felhangzik a kiáltás: — Munkát, kenyeret! Munkát, kenyeret! Most már nincs hely a ligetben. A Millenniumi emlékoszlop előtt a páncélautó körül vonulnak fel a munkások. Teljesen megtöltik a kis hidat, a Weingrube'* előtti részt és tömött soraikban haladnak a Vajdahanyad vára, felé. A Pesti Napló munkatársának autója nem tudja követni a tömeget. A* Andrássy út ontja m est javaBmMSU magából az embereket. A rendőrség vezetői most úgy határoznak, hogy több embert nem engednek be a ligetbe. Peyer Károly jelenik meg, megkéri a rendőrtisztviselőket hogy engedjék át a tömeget, különben nem tud elvonulni. A rendőrtisztek megengedik s a tömeg átadása újból megindul. A tömeg felberítja és felgyújtja Kiár Zoltán autóját Ugyanakkor a játszótéren újabb szakasz lovasrendőr áll fel. Most már egyre nagyobb az izgalom s a kiabálás is mind hangosabb. Az itt felügyelő rendőrtisztek csoportja mellett áll Klár Zoltán. Néhány szót szól a rendőröknek, helyteleníti a lovasrendőrök felvonulását. Most autóba ül, autójában újságírók. Tömeg veszi körül az autókat és követeli, hogy az autók hajtsanak neki a lovasrendőröknek. Klár kocsijában amerikai újságírók is vannak. Kiszállnak a kocsiból, Klár marad egyedül.Beszélni akar a tömeghez, de felhangzik a kiáltás: — Borítsuk fel az autót! _ • Klár ekkor elindította a motort, hogy kihajtson a tömegből, de a következő pillanatban megrohanták, az autót felborították, Klárt kidobták a kocsiból és ütlegelni kezdték. Nagy nehezen sikerült kiszabadítani a tömeg közül, mentők szállították a közelben levő Park szanatóriumba. A tömeg a felborított autót meggyújtja, percek múlva hatalmas lánggal ég a karesi. Most már katonai gépfegyverosztagok is vol K, és kardlap csatája a Millen&mm£ Emlékmís előtt Amara írta: Berkes Imre Amikor Treviranus meghalt, a tudósok fölvették a kis lakást, amelyben barátjuk utolsó éveit szótalan csendben és munkában eltöltötte és leélte. A lakás piszkos és rendetlen volt. Könyvek egymás hátán, mint a boglyában a széna, a rozoga bútorok pókhálós és szúrágta hallgatagságukban, mint antik roncsok meredtek a bámuló aggokra. Itt a jólét és kényelem árnyékáról sem lehetett beszélni, Treviranus a titkos tudományoknak élt ,s társai azt remélték, hogy zavaros és rendetlen hagyatékában megtalálják azt a halhatatlan remekművet, amelyre valamennyien kíváncsiak voltak. Kinyitották a szekrényeit, a fiókjait, feltépték a szalmazsákját, amelyen álmatlan éjszakáin pihenni szokott s szorgalmasan kutatgattak a lakás perverze zugaiban, repedt padlók s kikopott, téglák alatt. Homerost olvasta Treviranus és jegyzetekkel látta el Spinoza Baruchot, akinek az EMkáját, úgy látszik, ő is olyan sokra becsülte, mint Goethe. Szerette Platót és elmélyedt Vergiliusban, valamint Dante Allighieriben. Dante könyvének első lapjára ezt a szót írta: ürült. Viszont Shakespeare műveire semmit sem írt rá. Fojtó porfellegben hulltak alá a kopott és rongyos könyvek, amint a tudósok izgalomban és mind fokozottabb reménykedéssel vájkáltak olvasmányai lapjai között. Világok hulltak itt alá, nagy koponyák hevertek egymáson s rég elszállt szellemek fénylő tanításai lobbantak fel, mint komor ébren a villám. Már órák óta dolgoztak itt a holt emberek krematóriumában, ahol szelleme elégett. Olyanok voltak, mint a rablók, akik most a szellem láthatatlan pernyéi és hamui között meg akarták találni a szellemet, hogy kincseit elrabolják innen s szétszórják a nagy világ sarkain, hogy mindenki tanuljon és épüljön belőle. . Sus, a filozófus, egy rozoga létra legtetején üldögélt, onnan lóbálta alá dagadt lábait s egy még" előtte is ismeretlen könyvre teregette aki gyér szakállát Lupus, a csillagász, a könyvtárszoba plafonját bámulta szomorú szemeivel, a reménytelenség kietlensészével, mint aki tudja, hogy ott egy új bolygót úgysem fedezhet fel. A legifjabb a gazdaságtudományok okos művelője volt, Faenerator, életében és tevékenységében pénzsóvár és uzsorás, de titokban finom epigrammákat is írt, amelyekben mindenkinek az érzékenységét megsértette. Mind a hárman azt hitték, hogy Treviranus mindenkinél nagyobb és hatalmasabb, bámulták szorgalmát és egyszerűségét, zárkózottságát és már az együgyűséggel határos zsenialitását, s féltek is tőle, hogy ismeretlen műve megöli őket, az új filozófiát, a csillagászat új hipotéziseit és a forradalmi gazdaságtudományt, amely a népek millióit juttatta koldussorra és hóhérkézre. Ha nem is vallották be, a féltékenység kergette őket ide Treviranus holt birodalmába. Sus arra gondolt, mit vághatott ki egyebet agya tekervényeiből, mint az élet örökkévalóságát? Lupus attól félt, hogy Treviranus elméleteiben vége a világvonalelemnek és a geodetikus vonalnak, amelyen a Föld pályáját futja, s ezzel megdőlt a relativitás s újra helyreállt Newton gravitációja. Faenerator attól remegett, hogy Treviranus gazdaságtana megsemmisíti az ő szörnyű tudományát s a népek elindulnak az új tudomány fényes ösvényein. A félelem eltorzította őket s a láz rászállt fonnyadt arcukra, mint kicsapolt vízpermetet. Csöndben, lélekzetüket elfojtva, agyukat megerőltetve tolakodtak, túrtak, ástak a halott ember szomorú otthonában ,hogy a nagy munkát megtalálják. Sus azt remélte, hogy Lupusnak lesz vége. Faenerator abban bizakodott, hogy a másik kettőnek. Titkon gyűlölködve méregették egymást s a boldog és kínzó óhajtással, hogy a másik pusztuljon el a rablóversenyben. De annyira utálták egymást, hogy egyre nem gondoltak. Arra, hogy most itt, hármasban, titokban, látatlanban meg is ölhetik, máglyára vethetik, örökre megsemmisíthetik a könyvet, ha megtalálják. És akkor Sus megmaradt tudósnak, Faenerator gaznak és Lupus örök álmodozónak a maga birodalmában — versenytárs nélkül és versenyen kívül. Már éjjel volt és már reggeledett. A nap beosont a fakó ablakokon s rászállt a fakó emberekre. Azok halál fáradtan roskadoztak ás nyögtek a könyvek ezrei és a betűk milliárdjai között. Leültek egy nyekergő dívánra, belebámultak a táncoló porsávba, amely átvonult a szobán, mint egy megfejthetetlen titok. Végre megszólalt Sus, a filozófus. — Érthetetlen. Lumis reménytelenül mondta. — Érthetetlen. — Valóban, ezt a rejtélyt nem lehet megérteni.— hagyta helyben Faenerator. És bámultak fel és alá, a porsávba és egymásra, a kiszórt fiókokba, a fóliánsok feldúlt rengetegébe s kócos fejük egymásra borult, mint a lóhere levelei. — Megcsalt bennünket, — méltatlankodott Sus. — Ez a gazember s nem dolgozott semmit, — dühöngött Faeuerator. — Se munka, se jegyzetek, tervek, se írások, — dörmögte Lupua elégedetlenül. Nem voltak boldogok, a csalódás a keserűség rossz nedveit csalta ki száradó ínyükre. Előbbi még féltek, rettegtek a versenytárs hatalmától most a rejtély sötét labirintusain kóválygott ffiradt fantáziájuk s a rejtélyt nem tudták meg- oldani. Treviranus tudós volt s egyetlen munka sem maradt utána, Sus felállt. S ahogy csak eres és dagadt, tudományos lábától kitelt, dühösen rúgott bele az egyik könyvhalmazba. Ebben a pillanatban valami keményen és pattogón a padlóra zuhant. Ijedten kapkodtak a kemény tárgy után. Egy arckép volt. Nagy, oktáv alakú kép. Kissé megviselt volt, de a képet tisztán lehetett látni. Most esett ki az egyik könyv lapjai közül A tudósok kíváncsian nézegették az arcképet. Egy csodaszép nőt ábrázolt. És az arckép alatt ez a szó volt olvasható: Amara. — Amara, — dadogta Sus. — Amara, — ismételte Lupus. — Egy ismeretlen nő, — lihegte Faenerator. Az ismeretlen arckép egy közönséges fotográfus műve volt. De a közönséges fotográfus belelehelte ebbe a művébe a fotográfusok minden művészetét. A kép finom volt és gyengéd, lágy és szűzies, mosolygó és tüzes, szellemes és szomorít. Homlokán az ég derűje fénylett, szemében a csillagok rejtélye és vonásaiban az élet lobogott. Olyan volt Amara, mintha éppen ki akarna szállni a kép széteső keretei közül, hogy elrepüljön, mint egy madár, vagy magához szorítson valakit mámorral és kétségbeeséssel. Sus hirtelen megfordította a képet. A kép lapján sűrűn teleírt sorok rajzottak. — Ez Treviranus írása. — mondta Lupus. Es Faenerator olvasni kezdte a sorokat: — Dög, állat, var. kígyó, halál élet, szerelem, züllöttség, betegség, faj. szégyen, boldogság, kétség. semmi, minden jó, mélység, felszín, sír. tenger, csúcs, vég, cél, bor, kincs, rongy, költezvény. selyem, daróc, bölcsesség, csillag román, rözeg kesenség. Egymásra néztek. — Ezért élt! — Ezt alkotta! — Ez maradt utána? Szomorúan sompolyogtak kifelé. — Most már tudom, miért írta AH'Hv művére azt, hogy őrült. Őrült volt. — mondta Sus. — Tudós volt. — gondolta — LUPUS. — Mert egyetlen teremtésben megtaláltmindent. — Ember volt. — gondolta Faenerators hirtelen bő lebenyege alá csúsztatta Amara arcképét. i