Pesti Napló, 1932. január (83. évfolyam, 1–25. szám)
1932-01-01 / 1. szám
12 Péntek PESTI NAPLÓ 1932 január 1 1 „AZ UTOLSÓ NAGY VÁLSÁG BEFEJEZŐDÉSE ELŐTT ÁLLUNK.. A világválság, az árak problémája — Nem racionalizálási, hanem deflációs krízis bénítja meg a termelést — Egyenletessé és következetessé kell tenni a deflációt az egész vonalon — A vállalkozói termelés elpusztul, ha a pénzt mesterségesen felértékelik Nem a kapitalizmus, hanem a pénzegység hibás organizációja bukott meg — Az arany ára a békeárakhoz közeledik — A világnak nagyobb termelési és fogyasztási szervezetek felé kell törekednie — Csak az adósságok nemzetközi szabályozása oldhatja meg gyökeresen a válságot Dr. Englis Károly professzor, volt csehszlovák pénzügyminiszter nyilatkozata a világválság okairól s a végleges kibontakozásról . Brünn, december 31. Englis professzor nevét ma világszerte jól ismerik. Ez az alig ötven esztendős teoretikus, aki eddig vagy tanár volt, vagy pénzügyminiszter s e pillanatban ismét egy elmúlt s egy elkövetkezendő pénzügyminiszterség között áll, az európai közgazdaságtudomány élő képviselői között nagyon előkelő helyet foglal el. Englis felbecsülhetetlen gyakorlati szolgálatokat tett Csehszlovákiának. Dr. Englis volt az, aki körülbelül hét évvel ezelőtt egész személyes és tudományos súlyával tiltakozott a külföldi kölcsönök felvétele ellen s prágai bankkörökben még ma is olyan legendák keringenek róla, hogy személyesen küldte haza az amerikai kölcsönökkel házaló pénzügynököket. Ennek a praxist és teóriát oly szeresen összekapcsoló tudósnak gazdasági súlya, tanácsainak és ítéleteinek jelentősége — akár miniszter, akár nem — döntő jelentőségű Csehszlovákiára. Most, hogy a pénzügyminiszteri széket — valószínűleg nagyon rövid időre — ismét felcserélte az egyetemi katedrával, kissé könnyebb megszólaltatni. Az alább következő közgazdasági essay megfogalmazásában az újságírónak szinte alig van érdeme. Ezt az éppen koncentráltsága miatt nem nagyon népszerűen megstilizált tanulmányt Englis professzor szinte egyszerűen lediktálta, a gondolat és kifejezésbeli tömörség nehézségeiért azonban talán kárpótolni fogja az olvasót az az optimista végkövetkeztetés, amellyel dr. Englis a kríziskorszak közeli befejeződését jósolja. A válságárprobléma — Tavalyi pénzügyminiszteri expozémban — mondja dr. Englis — már megállapítottam, hogy a jelenlegi válságot az árak problémájának tartom. Ezzel a megállapítással azt akartam jelezni, hogy az áraknak ma észlelhető, nagyon aggasztó zuhanása nem következménye, hanem oka a válságnak. Ennek az árcsökkenésnek okát, amely annyira jellemző a jelenlegi krízisre, vagy a termelt javakban, vagy pedig a pénz természetében kell keresnünk. Ha a válság oka a javakban, illetőleg magában a termelésben lenne, akkor nyilván a racionalizálási krízissel állunk szemben, míg a pénz válsága deflációs krízist jelentene. [(Hert 10) a két eshetőséget absztrakt módon, végiggondoljuk s aztán ,megvizsgáljuk az említett jelenségek, tüneteit, úgy eleve el kell utasítanunk azt a gondolatot, hogy a szóbanforgó válság oka a reefodominálás. Mit jelent ez a szó? racionalizálás? "Röviden azt, hogy a termelés ennyi és ennyi millió munkaórát takarít meg, s a megtakarítás miatt ennyi és ennyi millió munkás veszíti el munkáját. Sokan azt hiszik, hogy a munkanélküliek teljesen hiányzó, vagy lecsökkent fogyasztása érezteti hiányát a termelésben is, amely a régi szükségletek, illetőleg felvevőképesség arányaira van beállítva, s éppen ezért a válságból, amely a munkanélküliek számára szociális válság, most már termelési válság lett. Száz éve tart a racionalizálás . Akik így ítélik meg a helyzetet, megfeledkeznek arról, hogy a racionalizálás ugyanazt a munkamennyiséget csökkent költséggel végzi el, s ilyen módon olyan mértékben szállítja le a termelési költségeket s ezen túlmenően az árakat is, hogy a dolgozó lakosság változatlan jövedelem és alacsonyabb árak mellett nagyobb vásárlóerővel rendelkezik, s éppen ezért többet is fogyaszthat. Az a veszteség, amelyet a termelés a munkanélküliek erősen lecsökkent vásárlóereje, illetőleg fogyasztása miatt szenved, ilyen módon behozódik, és a munkanélküliek szociális válsága nem alakul át az egyetemes közgazdaság és az állami pénzügyek krízisévé. Az egész — eszerint «csak» szociális probléma volna, amelyet ebben az esetben az élet maga kétféle módon szokott elintézni. Vagy csökkentik a munkával való megterhelést, tehát rövidítik a munkaidőt, s ilyen módon ismét több munkást tudnak foglalkoztatni, vagy pedig a munkanélküliek a termelés eddig új területeire il illeszkednek bele, amely ezelőtt a munka produktivitásának akkori helyzetében lehetetlen volt, s az ilyen módon újra aktiválódó munka megint emeli az általános jólétet. De ami itt orvosságnak látszik, az száz év óta történelmi tény. Európa száz esztendő alatt megkétszerezte lakosságát, s ezt a hatalmas néptömeget ellátja, sőt — hála a racionalizálásnak — jobban látja el, mint azelőtt szól, valamint az a körülmény, hogy a válság termelési válsággá alakul át, s hogy végül az állami pénzügyek is meginognak. A racionalizálás támadása, bűnbakká tétele természetesen azoknak kedvenc elmélete, akik ezzel akarják igazolni a munkaidő leszállítását és a bérek emelését. Kik látnak bűnbakot a racionalizálásban? Súlyos hiba lenne tehát a válság kialakulásáért a racionalizálást okolni. Azonban igaz, hogy a racionalizálásnak az a módja, amelyről fentebb beszéltem, ez a — hogy úgy mondjam — «történelmi racionalizálás» az elmúlt évszázad folyamán nem általánosan és nem egy csapásral valósult meg, s ennek megfelelően nem is idézte elő az árak hirtelen zuhanását, hanem lassan, lépésről-lépésre fejlődött s az egyik termelési ágról ugyanilyen fokozatossággal terjedt át a többiekre Mert ha a jelenlegi válság tüneteit vizsgáljuk, úgy fel kell ismernünk, hogy ezek a tv- netek nem felelnek meg az említett elméletnek. Már a gyors és általános árzuhanás is ellene AZ I " UJ IVRI ! " •OKVETLEN CSERÉLJE LE ELAVULT KÉSZÜLÉKÉT A CSEREAKCIÓN A defláció parancsa és a válságok sorozata . Visszatérve a kiindulási pontra, fel kell vetnünk a kérdést: vájjon nem a második alternatíva a helyes, amely szerint a válság igazi oka, a pénz értékének megnövekedésében, a deflációban van? Vegyünk egy példát: ha valamennyi állam olyan törvényt léptetne életbe, amelynek értelmében pénzegységének értéke 25 százalékkal emelkedik, s ily módon valamennyi szükségleti cikk ára a bérek, stb. ennek megfelelően átszámítandók lennének, úgy nem történne semmi rendkívüli. Nem történne semmi rendkívüli, mert ezek a rendszabályok 1. egyszerre, 2. egyenletesen, 3. következetesen, dimenzionálnák át a gazdasági élet összes kerekeit. Nos a defláció ugyanezt a munkát végzi el, azonban 1. lassan, 2. egyenetlenül, és 3. következetlenül. Ebből a hármas hibából a válságok egész sorozata keletkezik. A gazdasági élet kerekeinek lassú túldimenzionáltságából születik meg az első válság, mert hiszen zuhanó árak mellett senki sem akar invesztálni, vagy raktárra termelni, de másfelől a vevő sem hajlandó hosszabb időre előre bevásárolni. A második krízis akkor születik meg, amikor kiderül, hogy ez a deflációs folyamat egyenetlenül zajlik le, mert a gazdasági élet egyenetlenül túldimenzionált kerékfogai nem kapcsolódnak egymásba. A nagykereskedelmi árak zuhanása még nem jutott teljes mértékben érvényre a kiskereskedelmi árakban, nem utolsó sorban azért, mert egyszerűen túl sok a kiskereskedő. A vállalkozó mint termelő a nagykereskedelmi árak szervit él és számít, — munkája pedig a kiskereskedelmi árakhoz igazodik. De ebből következik az is, hogy a vállalkozó nincs abban a helyzetben, hogy térztzelési költségeit a "munkásainak adott béreket ahoz szabja, hogy voltaképpen mennyiért tudja eladni a termelt árut. Éppen ezért a törvényesen megszabott jövedelmeket és fizetéseket (az állami tisztviselők, járadékosok, stb. esetében) alkalmazni kell az új viszonyokhoz, azonban ezt a fizetés- illetőleg jövedelemleszállítástis nagy mértékben megnehezíti a kiskereskedelmi árak merevsége. Az adós tartozik — s még vagyonváltságot is fizet — A harmadik krízis oka az, hogy a defláció következeten. A defláció egyáltalában nem dimenzionálja túl a kölcsönadott tőkét és az adósságokat, s éppen ezért az adósok kríziséhez vezet — elsősorban a közadósok, az állam, a városok stb. kríziséhez — de másfelől oka a termelés krízisének is. Hiszen a termelést megszabja a rentabilitás elve s a termelés egyszerűen nem lesz többé rentábilis, ha a régi adósság pénzbeli értéke a defláció miatt megnő, ugyan- BOLDOG ÚJÉVET