Pesti Napló, 1932. február (83. évfolyam, 26–48. szám)
1932-02-02 / 26. szám
Péntek PESTI NAPLÓ 1932 február 5 2 tele — ha páros viaskodás marad — nem lehet kétséges. A kínai birodalom óriási területe sem lesz ma a japán akciónak leküzdhetetlen akadálya, mikor a katonai repülőgépek egyetlen napon több ezer kilométer fölött száguldhatnak el és a drótnélküli távíró révén, fantasztikus portyázásaik során, összeköttetésben maradhatnak a japán vezérkarral amely a légi flotta akcióit óriási tereken egyetlen középpontból tervszerűen irányíthatja. De mindez a tasa óriási méreteinek ellenére is Kelet-Ázsia lokális ügye maradna, ha nem merülne fel az a további sorskérdés, hogy mit fognak tenni az új helyzetben az amerikai Egyesült Államok, melyeknek Kínában óriási gazdasági érdekei vannak s Kína-barát politikájuk hagyományos. Mert ha beavatkoznak a konfliktusba, akkor az így kiszélesedő koalíciós háború során fölgömbünk keleti fele éppen olyan pusztulásnak lenne kitéve, mint a tízes évek háborújában a földteke nyugati fele. Vagyis másfél évtized alatt általános pusztulásnak lenne színhelye mind a két fél, szóval az egész földgolyó. Valójában rettenetes perspektíva. Remélnünk kell, hogy Stimson és Yoshizawa államművészete ezt a keserű poharat a szenvedő emberiségtől el tudja majd távolítani. Az első lépés a Csendes Óceán nagy harca felé... A Pesti Napló számára írta: G. BESSZEDOVSZKIJ Szovjetoroszország volt párizsi és tokiói ügyvivője Besszedovszkij — mint ismeretes — egy nagy botrány után szakított a szovjettal, amely a magasállású tisztviselőt »gyanús magatartása« miatt visszahívta, de Besszedovszkij a felhívásnak nem tett eleget s egy nemrégiben megjelent könyvében érdekes módon leplezte le a szovjet, illetőleg a G. P. U. különböző külföldi machinációit. A kínai események ismét felvetik a világpolitika egyik legélesebb problémáját, a csendesóceáni kérdést. A világgazdaság legfontosabb erőcentrumai a Csendes óceán vidékén tolódnak el fokozatosan és itt fognak majd egykor kitörni a döntő összeütközések. Mandsúria aránylag fiatal ország. A múlt század végén egész Mandsúria puszta steppék birodalma volt és nem volt több mint két-hárommillió lakosa. Mikor azután megindult a keletkínai vasút, akkor megkezdődött Mandsúria intenzív gyarmatosítása. Főleg a Sandun-vidékről vándoroltak a kínaiak Mandsúriába. A huszadik század elején Mandsúria volt az orosz-japán küzdelmek színhelye. A keletkínai vasútvonal egyik legfontosabb része, a délmandsúriai vonal, a győztes japánok kezébe került. Az oroszok vereségük után hosszú időre lemondtak arról, hogy a távol keleten hatalmuk legyen. A cár kormánya és Japán kölcsönösen elhatárolták keleti érdekszférájukat. A hosszú tárgyalások az úgynevezett báró Motono-féle titkos szerződéshez vezettek. Ez a szerződés pontosan kettéosztotta az orosz és a japán érdekszférát. Az orosz forradalom kitörése és a polgárháborúk lezajlása után Japán Mandsúriában új tényezővel került szembe: a szovjethatalommal. Ez az új hatalom kezdetben még nem éreztette hatását. Eleinte Japáit megpróbálta az egész Mandsúriát a kezébe kaparítani, sőt még Oroszország távol keleti vidékeiből (Primorje, Kamcsatka, Szabajkalje, Uszuriszki-Kraj) is ütköző államot akart konstruálni, amely névleg független lett volna, valójában azonban a japán érdekszférához tartozott volna. Ez a terv megbukott, mert ennek a vidéknek az orosz lakossága nem bízott a japán által ígért függetlenségben és fegyvert fogott a japán csapatok ellen. Kitört tehát az új orosz-japán háború. Ez már azonban nem a cár háborúja volt, hanem az orosz népé, amely elvi különbségekre való tekintet nélkül összefogott a hódító idegen hatalom ellen. A százezer főnyi japán hadsereget elkergették az orosz földről a szibériai és primorjei parasztok szuronyai. Az oroszok visszaszerezték Észak-Mandsúriát is és így a második oroszjapán háborút Japán vzéptette el. Időközben a helyzet teljesen, megváltozott 1918-tól 1922-ig teljesen kialakult az ellenségeskedésnek az az irányvonala, amelyet hosszú időn át fog követni a csendesóceáni probléma történelmi fejlődése. A sandoni kudarc és a washingtoni konferencia után nyilvánvalóvá vált, hogy készül már a Csendes óceán két partján a nagy ütközet, a két leghatalmasabb nemzet, Japán és az Egyesült Államok között. Egy ilyen konfliktus perspektívájának hatása alatt Nagybritannia megszakította a Japánnal való szövetségét, úgyhogy a Felkelő Nap birodalma egyedül maradt félelmes ellenségével szemben. Ez új tendenciát adott a japán politikának. Mindenáron szilárd, biztos bázist kellett keresnie az ázsiai kontinensen egy amerikai háború esetére, mert hiszen a japán szigetek természeti erőforrásai ilyen körülmények között nem volnának kielégítőek. A japán szigeteken nincs elég vas, réz, szén és a vegyi iparhoz szükséges nyersanyag. Ja-pán tehát kérlelhetetlen következetességgel fogott azzá, hogy megvesse lábát az ázsiai kontinensen. Az új japán politika igyekezett megértést keresni Moszkvával. A szovjet reagált erre a közeledésre és Oroszország részéről Karaban, Japán részéről pedig Yosizava összeültek Pekingben tárgyalni. 1925 januárjában meg is kötötték a pekingi egyezményt. Ez az egyezmény a szovjet külpolitika egyik legkülönösebb dokumentuma. Az egyezményben a szovjet elismeri az lage-és portsmouthi szerződést és ezáltal szakított azzal a rideg politikával, hogy nem ismer el semmiféle cári megállapodást. Az egyezményt ezenkívül különböző titkos jegyzőkönyvekkel bástyázták körül, amelyek nagyjából visszaállították Mandszíriában és Mongóliában a régi orosz-japán egyensúlyi helyzetet. Ez a japán-orosz baráti politika csak 1926-ig tartott, amikor a kínai forradalom nagyon megerősödött. Oroszország többször beavatkozott a minden érdekcsoportok ellen, amelyek, mint például Csang-Cso-Lin kormánya, legvadabb ellenségei voltak a kínai forradalomnak. A szovjet tehát harcolt Csang-Cso-Lin ellen, támogatta Go-Sun-Ling felkelését és Feng-Yu-Liang néphadseregét. Mindez természetesen elmérgesítette az orosz-japán viszonyt. Japán belátta, hogyha meg akarja vetni a lábát az ázsiai kontinensen, akkor nem számíthat az Oroszországgal való barátságra, hanem fokozatosan be kell hatolnia Mandsúriába és azt kell hatalmába keríteni. Japán tehát hatalmas erővel kezdett vasutakat építeni Mandsúriában. A Tao-Nan-Fu-tól Chikarijt vezető vasútvonal építése rohamlépésekben haladt előre és a khirin-dunhoj vasútvonal szintén kiépült, hogy lehetővé tegye a sima közlekedést Korea és Szeiszin kikötő között Moszkva tiltakozásai eredménytelenek maradtak— Mi igyekeztünk lojálisan megegyezni önökkel — mondta nekem egyszer Tokióban egy kitűnő japán diplomata — Önök azonban fontosabbnak tartották Kína szovjetizálását, mint saját nemzeti érdekeiket. Mi tehát nem érezzük magunkat biztonságban, nem tudjuk, hogy egy szép napon nem fognak-e önök bennünket hátba támadni? Szükségünk van tehát komoly garanciákra, amelyek megvédik mandjtriai helyzetünket. Amíg az orosz Primőrjét kétoldali támadás fenyegeti, a mi részünkről, addig biztosak vagyunk ilyespífciy ha nekünk esetleg konfliktusunk támad Amerikával, akkor Oroszország nemleges marad. Mandsúriára nekünk van szükségünk. Kétszázezer japán holttest ad erre nekünk erkölcsi jogot és bármelyik kéz nyúlna Mandsúria felé, mi arra rá fogunk ütni. Ami most Mandsúriában történik, az ennek az elvnek a következménye. Mindez csak előkészítő lépése a döntő óriási csendesóceáni harcnak. (Copyright by the Pesti Napló and the Agence Litteraire Internationale) Citso és ideig fásdal magnál, fejfájásnál, valamint állanthnszig esetén a Togal tabletták jól hatnak. Kérdezte meg orvosát Minden gyógyszertárban kapható. Ára: P 1.80. Kis történetek Irta: Karinthy Frigyes Bábel Borzasztó ezekkel a nyelvekkel. Meg vagyok győződve róla, hogy a világ legtöbb bajának ég szerencsétlenségének a nyelvzavar, az emberiség soknyelvűségi aztika — ez teszi lehetetlenné a legtöbb ellentét kiegyenlítését, amik végzetesnek látszanak. Fajtákat, népeket, nemzeteket forrasztott tökéletes egységbe egy szerencsésen összeolvadt nyelvcsalád, a történelem folyamán még sok fajrokont uszított egymás ellen a kettészakadt nyelvjárás. Valamiféle eszperantó válthatná csak meg a világot, de hány évszázad múlik még el, míg az anyanyelven kívül kötelező közös segédnyelv feltétlen szükségességét belátják a népek kormányzói. Míg a mai Bábelben élünk, visszafelé sül el a kultúra és civilizáció legragyogóbb, legzseniálisabb fegyvere is: a technikának az a törekvése, hogy közös lakószobát csináljon a földgolyóból, ahol tér és idő korlátait lerázva akkor beszélhet egymással, akkor láthatja egymást két akárhol létező földlakó, amikor akarja. Hiába a grandiózus lehetőség, amivel mozgókép és rádió biztatja a közeljövő fiát, amikor összehozza őket: fizikai együttlétük hogy segítse elő egymásban való felismerését önmaguknak, ha egyszer nem értik egymás szavát. Ezt a két isteni találmányt túl korán kapta az elkényeztetett embergyerek, még nem érett meg rá, hogy használni tudja. Egyelőre ki vagyunk szolgáltatva a tolmácsoknak és még szerencse, ha a tolmács jóhiszemű és készséges. De mi történik, ha maga a tolmács az, akivel ellentétbe jutunk, hogy intézzük el dolgunkat azzal, akire rá vagyunk szorulva? Múltkor családunkban a következő történt. Sógornőm rettenetes patáliát csapott, a német nevelőnőről derült ki valami. Berohant hozzá és közölte vele, hogy ezek után tekintse magát felmondottnak, sőt legjobb, ha azonnal pakol és megy. Nagy veszekedés lett, a nevelőnő se fogta be a grau-ját, védekezett és támadott. Ez kellett csak sógornőmnek, hogy még felesel, végleg méregbejött, irgalmatlanul lehordta a nevelőnőt, elnevezte mindennek a világon, ami nem szép és hogy ezek után egy percig se tűri meg a házban. A nevelőnő sírt, sógornőm lármázott és egyszerre csak a szóharcban (természetesen, németül folyt az egész) a következő gyors párbeszédet lehetett hallani: Sógornőm: Sio haben nichts einzuwenden. Sie sind ein ganz gewönliches Geschöpf, Sie sind eine... eine... eine... na, wie sagt man das deutsch: szemtelen alaki Német nevelőnő (sírva): Ein unverschämtes Ding. Sógornőm: Jawohl, das 6Índ Sie, ein unverschämtes Ding und packen Sie Ihre Sachen und verlassen Sie das Hans im Augenblick. Mahlzeit és Zaturek Budapesten időző kedves lengyel írókollégámmal ismerkedtem össze — ő mesélte alábbi történetet. Honfitársa, bizonyos Zaturek nevű, tavaly Berlinben járt. Mint szerény utazó, először is kikeresett egy lengyel penziót, hogy esténként otthon érezhesse magát. Nappal egyedül járta a várost, múzeumokat s az egész idegenséget, aminek varázsát nemcsak hogy nem csökkentette, inkább fokozta számára, hogy egy szót se tudván németül, a Robinson és Téntik primitív közlekedésére volt utalva. Ebédelésre kedves, szerény kis kocsmát választott magának. A kétüléses, asztal túlsó oldalán barátságos arcú német bácsi ült. Csendben ebédeltek. A német egy perccel előbbfejezte be, felállt, könnyedén meghajtotta a fejét és azt mondta: — Mahrzeit. Lengyelünk is felemelkedett, gondolván, ha valaki ilyen udvarias és bemutatkozik nyilvános étteremben, neki se szabad mogorvának lenni. — Zaturek, — mutatkozott be ő is. Másnap, ugyanannál az asztalnál, megint ott találta a németet. Szépen megebédeltek, a német egy perccel előbb megint felállt, megbiccentette a fejét és azt mondta: — Mahszek Zaturek kicsit csodálkozott, mi ez, gondolta, ez a néniért elfelejtette, hogy tegnap már bemutatkoztak, vagy itt ez a szokás, hogy minden alkalommal újra be kell mutatkozni! Mindenesetre alkalmazkodott, ő is felállt megint és bemondta, hogy — Zaturek. Mikor harmadszor is így folyt le a jelenet, este, a penzióban, szóvá tette honfitársai közt ezt a furcsa német szokást, megkérdezvén, vájjon Mahlzeit urat rendes német típusnak tartják e, vagy afféle különcnek. Persze, jót nevettek rajta és felvilágosították, hogy »Mahlzeit« az nem egy név, hanem udvariassági szólam, annyi mint jó napot, vagy volt szerencsém: a német úr egyszerűen egészségére kívánta az ebédet. Lengyelünk nagyon elszégyelte magát mveletlenségéért — elvörösödött a gondolatra, várjon mit tart róla a kétségtelenül európai kultúrájú, német. Délben már jókor betért a vendéglőbe. A német már ott ült. Lengyelünk izgatottan és gyorsan ebédelt, szándékosan versenyezve a némettel — sikerült is két perccel előbb fejeznie be. Ekkor fölállt, meghajtotta a fejét és diadalmasan és fölényesen és előkelően bemondta: — Mahlzeit. . " A német kissé elpirult. Nyilván örömében, hogy es a lengyel milyen finom ember, rövid ismeretség után az ország anyanyelvén tiszteli meg őt a szokásos üdvözléssel. Mint jó kozmopolita, rögtön jelezni akarta, hogy ő is tudja, mi az a nemzetközi előzékenység. Felállt, meghajtotta magát és tűrhető kiejtéssel mosolyogva ismételte a megtanult szót: — Zaturek.