Pesti Napló, 1932. február (83. évfolyam, 26–48. szám)

1932-02-02 / 26. szám

Péntek PESTI NAPLÓ 1932 február 5 2 tele — ha páros viaskodás marad — nem lehet két­séges. A kínai birodalom óriási területe sem lesz ma a japán akciónak leküzdhetetlen akadálya, mikor a katonai repülőgépek egyetlen napon több ezer kilométer fölött száguldhatnak el és a drót­nélküli távíró révén, fantasztikus portyázásaik során, összeköttetésben maradhatnak a japán ve­zérkarral amely a légi flotta akcióit óriási tere­ken egyetlen középpontból tervszerűen irányít­hatja. De mindez a tasa óriási méreteinek ellenére is Kelet-Ázsia lokális ügye maradna, ha nem me­rülne fel az a további sorskérdés, hogy mit fog­nak tenni az új helyzetben az amerikai Eg­yesült Államok, melyeknek Kínában óriási gazdasági érdekei vannak s Kína-barát politikájuk hagyo­mányos. Mert ha beavatkoznak a konfliktusba, akkor az így kiszélesedő koalíciós háború során fö­lgömbünk keleti fele éppen olyan pusztulásnak lenne kitéve, mint a tízes évek háborújában a földteke nyugati fele. Vagyis másfél évtized alatt általános pusztulásnak lenne színhelye mind a két fél, szóval az egész földgolyó. Valójában rettenetes perspektíva. Remélnünk kell, hogy Stimson és Yoshizawa államművészete ezt a keserű poharat a szenvedő emberiségtől el tudja majd távolítani. Az első lépés a Csendes Óceán nagy harca felé... A Pesti Napló számára írta: G. BESSZEDOVSZKIJ Szovjetoroszország volt párizsi és tokiói ügyvivője Besszedovszkij — mint ismeretes — egy nagy botrány után szakított a szov­jettal, amely a magasállású tisztviselőt »gyanús magatartása« miatt visszahívta, de Besszedovszkij a felhívásnak nem tett eleget s egy nemrégiben megjelent köny­vében érdekes módon leplezte le a szovjet, illetőleg a G. P. U. különböző külföldi machinációit. A kínai események ismét felvetik a világ­politika egyik legélesebb problémáját, a csendes­óceáni kérdést. A világgazdaság legfontosabb erőcentrumai a Csendes óceán vidékén tolódnak el fokozatosan és itt fognak majd egykor ki­törni a döntő összeütközések. Mandsúria aránylag fiatal ország. A múlt század végén egész Mandsúria puszta steppék birodalma volt és nem volt több mint két-három­millió lakosa. Mikor azután megindult a kelet­kínai vasút, akkor megkezdődött Mandsúria in­tenzív gyarmatosítása. Főleg a Sandun-vidék­ről vándoroltak a kínaiak Mandsúriába. A husza­dik század elején Mandsúria volt az orosz-japán küzdelmek színhelye. A keletkínai vasútvonal egyik legfontosabb része, a délmandsúriai vonal, a győztes japánok kezébe került. Az oroszok ve­reségük után hosszú időre lemondtak arról, hogy a távol keleten hatalmuk legyen. A cár kor­mánya és Japán kölcsönösen elhatárolták keleti érdekszférájukat. A hosszú tárgyalások az úgy­nevezett báró Motono-féle titkos szerződéshez vezettek. Ez a szerződés pontosan ketté­osztotta az orosz és a japán érdekszférát. Az­ orosz forradalom kitörése és a polgár­háborúk lezajlása után Japán Mandsúriában új tényezővel került szembe: a szovjethatalommal. Ez az új hatalom kezdetben még nem éreztette hatását. Eleinte Japáit megpróbálta az egész Mandsúriát a kezébe kaparítani, sőt még Orosz­ország távol keleti vidékeiből (Primorje, Kam­csatka, Szabajkalje, Uszuriszki-Kraj) is ütköző államot akart konstruálni, amely névleg függet­len lett volna, valójában azonban a japán ér­dekszférához tartozott volna. Ez a terv meg­bukott, mert ennek a vidéknek az orosz lakos­sága nem bízott a japán által ígért független­ségben és fegyvert fogott a japán csapatok ellen. Kitört tehát az új orosz-japán háború. Ez már azonban nem a cár háborúja volt, hanem az orosz népé, amely elvi különbségekre való tekin­tet nélkül összefogott a hódító idegen hatalom ellen. A százezer főnyi japán hadsereget elker­gették az orosz földről a szibériai és primorjei parasztok szuronyai. Az oroszok visszaszerezték Észak-Mandsúriát is és így a második orosz­japán háborút Japán vzéptette el. Időközben a helyzet teljesen, megváltozott 1918-tól 1922-ig teljesen kialakult az ellenséges­­kedésnek az az irányvonala, amelyet hosszú időn át fog követni a csendesóceáni probléma törté­nelmi fejlődése. A sandoni kudarc és a washing­toni konferencia után nyilvánvalóvá vált, hogy készül már a Csendes óceán két partján a nagy ütközet, a két leghatalmasabb nemzet, Japán és az Egyesült Államok között. Egy ilyen konflik­tus perspektívájának hatása alatt Nagybritannia megszakította a Japánnal való szövetségét, úgy­hogy a Felkelő Nap birodalma egyedül ma­radt félelmes ellenségével szemben. Ez új tendenciát adott a japán politikának. Mindenáron szilárd, biztos bázist kellett keresnie az ázsiai kontinensen egy amerikai háború esetére, mert hiszen a japán szigetek természeti erőforrá­­sai ilyen körülmények között nem volnának kielé­­gítőek. A japán szigeteken nincs elég vas, réz, szén és a vegyi iparhoz szükséges nyersanyag. Ja-p­án tehát kérlelhetetlen következetességgel fogott azzá, hogy megvesse lábát az ázsiai kontinensen. Az új japán politika igyekezett megértést ke­resni Moszkvával. A szov­jet reagált erre a közele­désre és Oroszország részéről Karab­an, Japán ré­széről pedig Yosizava összeültek Pekingben tár­gyalni. 1925 januárjában meg is kötötték a pekingi egyezményt. Ez az egyezmény a szovjet külpolitika egyik legkülönösebb dokumentuma. Az egyezményben a szovjet elismeri az lage-és portsm­outhi szerződést és ezáltal szakított azzal a rideg politikával, hogy nem ismer el semmiféle cári megállapodást. Az egyezményt ezenkívül különböző titkos jegyző­könyvekkel bástyázták körül, amelyek nagyjából visszaállították Mandszíriában és Mongóliában a régi orosz-japán egyensúlyi helyzetet. Ez a japán-orosz baráti politika csak 1926-ig tartott, amikor a kínai forradalom nagyon meg­erősödött. Oroszország többször beavatkozott a min­den érdekcsoportok ellen, amelyek, mint pél­dául Csang-Cso-Lin kormánya, legvadabb­ ellensé­gei voltak a kínai forradalomnak. A szovjet tehát harcolt Csang-Cso-Lin ellen, támogatta Go-Sun­-Ling felkelését és Feng-Yu-Liang néphadseregét. Mindez természetesen elmérgesítette az orosz-ja­pán viszonyt. Japán belátta, hogyha meg akarja vetni a lábát az ázsiai kontinensen, akkor nem számíthat az Oroszországgal való barátságra, ha­nem fokozatosan be kell hatolnia Mandsúriába és azt kell hatalmába keríteni. Japán tehát hatalmas erővel kezdett vasutakat építeni Mandsúriában. A Tao-Nan-Fu-tól Ch­ikarijt vezető vasútvonal építése rohamlépésekben haladt előre és a khirin-dunhoj vasútvonal szintén ki­épült, hogy lehetővé tegye a sima közlekedést Korea és Szeiszin kikötő között­ Moszkva tiltako­zásai eredménytelenek maradtak­— Mi igyekeztünk lojálisan megegyezni önök­kel — mondta nekem egyszer Tokióban egy kitűnő japán diplomata — Önök azonban fontosabbnak tartották Kína szovjetizálását, mint saját nemzeti érdekeiket. Mi tehát nem érezzük magunkat biz­tonságban, nem tudjuk, hogy egy szép napon nem fognak-e önök bennünket hátba támadni? Szüksé­günk van tehát komoly garanciákra, amelyek meg­védik mandjtriai helyzetünket. Amíg az orosz Primőrjét kétoldali támadás fenyegeti, a mi ré­szünkről, addig biztosak vagyunk ilyespífciy ha nekünk esetleg konfliktusunk támad Amerikával, akkor Oroszország nemleges marad. Mandsúriára nekünk van szükségünk. Kétszázezer japán holt­test ad erre nekünk erkölcsi jogot és bármelyik kéz nyúlna Mandsúria felé, mi arra rá fogunk ütni. Ami most Mandsúriában történik, az ennek az elvnek a következménye. Mindez csak előké­szítő lépése a döntő óriási csendesóceáni harcnak. (Copyright by the Pesti Napló and the Agence Litteraire Internationale) Citso­ és ideig fásdal magnál, fej­fájás­nál, valamint állanthnszig esetén a Togal tabletták jól hatnak. Kérdezte meg orvosát Minden gyógyszertárban kapható. Ára: P 1.80. Kis történetek Irta: Karinthy Frigyes Bábel Borzasztó ezekkel a nyelvekkel. Meg vagyok győ­ződve róla, hogy a világ legtöbb bajának ég szerencsét­lenségének a nyelvzavar, az emberiség soknyelvűségi az­tika — ez teszi lehetetlenné a legtöbb ellentét kiegyen­lítését, amik végzetesnek látszanak. Fajtákat, népeket, nemzeteket forrasztott tökéletes egységbe egy szerencsé­sen összeolvadt nyelvcsalád, a történelem folyamán m­ég sok fajrokont uszított egymás ellen a kettészakadt nyelvjárás. Valamiféle eszperantó válthatná csak meg a világot, de hány évszázad múlik még el, míg az anya­nyelven kívül kötelező közös segédnyelv feltétlen szük­ségességét belátják a népek kormányzói. Míg a mai Bá­belben élünk, visszafelé sül el a kultúra és civilizáció legragyogóbb, legzseniálisabb fegyvere is: a technikának az a törekvése, hogy közös lakószobát csináljon a föld­golyóból, ahol tér és idő korlátait lerázva akkor beszél­het egymással, akkor láthatja egymást két akárhol lé­tező földlakó, amikor akarja. Hiába a grandiózus lehe­tőség, amivel mozgókép és rádió biztatja a közeljövő fiát, amikor összehozza őket: fizikai együttlétük hogy segítse elő egymásban való felismerését önmaguknak, ha egyszer nem értik egymás szavát. Ezt a két isteni ta­lálmányt túl korán kapta az elkényeztetett embergyerek, még nem érett meg rá, hogy használni tudja. Egyelőre ki vagyunk szolgáltatva a tolmácsoknak és még szerencse, ha a tolmács jóhiszemű és készséges. De mi történik, ha maga a tolmács az, akivel ellen­tétbe jutunk,­­ hogy intézzük el dolgunkat azzal, akire rá vagyunk szorulva? Múltkor családunkban a következő történt. Sógornőm rettenetes patáliát csapott, a német ne­velőnőről derült ki valami. Berohant hozzá és közölte vele, hogy ezek után tekintse magát felmondottnak, sőt legjobb, ha azonnal pakol és megy. Nagy veszekedés lett, a nevelőnő se fogta be a grau-ját, védekezett és támadott. Ez kellett csak sógornőm­nek, hogy még felesel, végleg méregbejött, irgalmatla­nul lehordta a nevelőnő­t, elnevezte mindennek a vilá­gon, ami nem szép és hogy ezek után egy percig se tűri meg a házban. A nevelőnő sírt, sógornőm lármázott és egyszerre csak a szóharcban (természetesen, németül folyt az egész) a következő gyors párbeszédet lehetett hallani: Sógornőm: Sio haben nichts einzuwenden. Sie sind ein ganz gewönliches Geschöpf, Sie sind eine... eine... eine... na, wie sagt man das deutsch: szemtelen alaki Német nevelőnő (sírva): Ein unverschämtes Ding. Sógornőm: Jawohl, das 6Índ Sie, ein unverschämtes Ding und packen Sie Ihre Sachen und verlassen Sie das Hans im Augenblick. Mahlzeit és Zaturek Budapesten időző kedves lengyel írókollégámmal is­merkedtem össze — ő mesélte alábbi történetet. Honfitársa, bizonyos Zaturek nevű, tavaly Berlinben járt. Mint szerény utazó, először is kikeresett egy len­gyel penziót, hogy esténként otthon érezhesse magát. Nappal egyedül járta a várost, múzeumokat s az egész idegenséget, aminek varázsát nemcsak hogy nem csök­kentette, inkább fokozta számára, hogy egy szót se tudván németül, a Robinson és Téntik­ primitív közle­kedésére volt utalva. Ebédelésre kedves, szerény kis kocsmát választott magának. A kétüléses, asztal túlsó oldalán barátságos arcú né­met bácsi ült. Csendben ebédeltek. A német egy perccel előbb­­fe­jezte be, felállt, könnyedén meghajtotta a fejét és azt mondta: — Mahrzeit. Lengyelünk is felemelkedett, gondolván, ha valaki ilyen udvarias és bemutatkozik nyilvános étteremben, neki se szabad mogorvának lenni. — Zaturek, — mutatkozott be ő is. Másnap, ugyanannál az asztalnál, megint ott találta a németet. Szépen megebédeltek, a német egy perccel előbb megint felállt, megbiccentette a fejét és azt mondta: — Mahszek­ Zaturek kicsit csodálkozott, mi ez, gondolta, ez a né­niért elfelejtette, hogy tegnap már bemutatkoztak, vagy itt ez a szokás, hogy minden alkalommal újra be kell mutatkozni! Mindenesetre alkalmazkodott, ő is felállt megint és bemondta, hogy — Zaturek. Mikor harmadszor is így folyt le a jelenet, este, a penzióban, szóvá tette honfitársai közt ezt a furcsa né­met szokást, megkérdezvén, vájjon Mahlzeit urat ren­des német típusnak tartják e, vagy afféle különcnek. Persze, jót nevettek rajta és felvilágosították, hogy »Mahlzeit« az nem egy név, hanem udvariassági szólam, annyi mint jó napot, vagy volt szerencsém: a német úr egyszerűen egészségére kívánta az ebédet. Lengyelünk nagyon elszégyelte magát m­­veletlen­ségéért — elvörösödött a gondolatra, várjon mit tart róla a kétségtelenül európai kultúrájú, német. Délben már jókor betért a vendéglőbe. A német már ott ült. Lengyelünk izgatottan és gyorsan ebédelt, szán­dékosan versenyezve a némettel — sikerült is két perc­cel előbb fejeznie be. Ekkor fölállt, meghajtotta a fejét és diadalmasan és fölényesen és előkelően bemondta: — Mahlzeit. . " A német kissé elpirult. Nyilván örömében, hogy es a lengyel milyen finom ember, rövid ismeretség után az ország anyanyelvén tiszteli meg őt a szokásos üdvözlés­­sel. Mint jó kozmopolita, rögtön jelezni akarta, hogy ő is tudja, mi az a nemzetközi előzékenység. Felállt, meg­hajtotta magát és tűrhető kiejtéssel mosolyogva ismé­telte a megtanult szót: — Zaturek.

Next