Pesti Napló, 1932. február (83. évfolyam, 26–48. szám)

1932-02-02 / 26. szám

Péntek PESTI NAPLÓ 1932 február 5­6 Vissza a természethez! * Einstein nélkül is tudjuk, hogy az idő borzasztóan relatív dolog: egy óra rettentően hosszú idő egy oly em­ber társaságában, ki gyomorbajának részleteit fejtegeti nekem, ellenben rendkívül rövid idő egy óra olyankor, amikor olyan munkát végzek, amivel szeretek foglal­kozni. Egyszer Hódmezővásárhelyen egy esős délután borzasztóan unalmas két hetet töltöttem, azaz oly hosszú volt az a délután, mintha két hétig tartott volna. De hagyjuk a tréfát és beszéljünk egészen komolyan. A minap egy igen kedves és okos öreg úrral nagyon ko­m­oly dologról tárgyaltam, de sehogysem bírtam a gon­dolatait kiismerni, mert mindenről nagyon óvatosan be­szélt. N­a azt kérdeztem volna tőle, hogy hány nap van egy hétben, arra is csak azt felelte volna: Je nach dem... Az első percekben azt hittem, hogy bolond, de ha­mar rájöttem, hogy bölcs. És ha ön, tisztelt olvasó, most azt kérdezné tőlem, hogy hány óra van egy napban,­­ okosan én­ sem mondhatnék egyebet, mint ezt: Je nach dem... Attól függ ez, kérem, hogy milyen napról van szó. Az én napjaim többnyire huszonnégy órából állnak, de éltem én már huszonötórás és huszonháromórás napokat is. Mingyárt megmagyarázom. Ha az ember a tengeren keletről nyugatra jó hajón utazik, majdnem minden nap egy órával hátrább iga­zítja az óráját. Miért? Mert minél messzebb megyünk nyugatra, a nap annál későbben kel fel, és így, ha az óránkat nem igazítanak, megtörténnék velünk az a bolond dolog, hogy mikor Havreból elindultunk, reggel hatkor kelt fel a nap, mire pedig hat nap múlva New­yorkba értünk, déli tizenkét órára esnék a napfölkelte. Nyugat felé utazva napi négyszáz tengeri mérföld se­bességgel — teljes huszonöt órából áll a napunk. Vi-6zo®t kelet felé utazva minden nap egy órával előre kell igazítani az órákat és így a napok csak huszon­három óráig tartanak. Utazás közben ebből persze sok zavar származik: az ember reggel hat órára rendeli a fürliftjét és a fürdő-steward reggel hatkor még alszik! Persze, mert ő nem felejtette el hátraigazítani az órá­ját és ő tudja, hogy az én zsebórám »el van maradva a világtól«, amikor hat órát mutat, mert mint az égbol­ton is látható, még csak reggel öt óra van. Ez csak bosszantó. De láttam én már olyan helyzetet is, mely egyenesen pukkasztó volt: a szomszéd szalon­kabinban egy démon utazott, aki randevút adott egy úrnak reg­gel öt órára, egy másiknak pedig reggel hat órára, és miután a »másik« úr elfelejtette az óráját megigazí­tani,­a két gavallér egyszerre jelentkezett! Persze, nem lett a dologból párbaj, de az egész dolog abba­maradt, ami, azt hiszem, mind a két úrra valamint a hölgyre nézve is »pukkasztó« volt... A nagy tengerek utasai, mire az útjuk végére érnek, mind megértik és megszokják, hogy a Földön a Naphoz kell igazodnia mindennek, még az órának is. A Bethlen­kormány makacsul vonakodott bármihez is alkalmaz­kodni; azt hiszem, elvárta volna, hogy még a Nap is alkalmazkodj­ék őhozzá. A Károlyi-kormány azonban nem ilyen makacs és már most, a tél kellős közepén el­árulja, hogy az idén bevezeti a nyári időszámítást. Ez­zel nem nyerünk ugyan egy-egy órát, mint az utasok, de valamit mégis nyerünk vele, mert ha életünk jobban alkalmazkodik a napkeltéshez és napnyugtához, akkor sokat megspórolhatunk villamos áramban, gyertyában, petróleumban. Tulajdonképpen csak a föld népe él észszerűen, mert akkor kel fel, amikor a nap, és akkor fekszik le, mikor már teljesen besötétedett. Nekünk, városi embereknek ez borzasztó: a hosszú téli éjszakán hogy lehet este hat órától reggel hétig aludni!! Pedig ez a világon a leg­természetesebb dolog: akik nyáron este tíztől reggel fél­háromig alusznak, azoknak télen sokkal többet kell aludniok, mint a városi embereknek, akik télen-nyáron kialusszák a maguk nyolc-kilenc óráját. Ha tisztán csak az önzés szemüvegén át nézném ezt az ügyet, ujjonganom kellene, mert nagy híve vagyok a korai fölkelésnek , mint a legtöbb öreg­ember. Leg­jobb lenne már most is reggel ötkor felkelni, de nem lehet, mert a ház egész rendje tökéletesen felborulna. De majd a faváron, májustól kezdve. Mire a déli hőség be­következik, addig az ember a dolga nagy részét elvégzi. Csodálatos, hogy azok, akik már egészen eltávo­lodtak a földműveléstől, mennyire eltávolodtak a Naphoz való alkalmazkodástól is. Spanyolország szám­talan városában reggel tíz óra előtt nem nyitják ki nemcsak a hivatalokat, hanem még az üzleteket sem, pedig nyáron tizenkét órakor a hőség már megbénít minden forgalmat. Persze, a reggeli hűs levegőben nemcsak dolgozni jó, hanem aludni is. Legjobban tud­ják ezt Amerikában az Egyenlítő környékén, például Paraban, ahol az üzleti és társadalmi élet naplemente­kor, este hat órakor kezdődik és éjfél után ér véget. Nagyon hiszek a napsugarakban és csodás, még ki nem fürkészett hatásaikban. Az éjszaka, fél­halál, s a mesterséges világítás fényárjában is mindig érez­tem a Napnak hiányát. Áramot, gyertyát, petróleum­­ot spórolunk az új időszámítással? Igen. De mi és ahoz képest, amit nyerünk vele egészségben? Isten tartsa tehát a Károlyi-kormányt (ha csupán az idő­számításról van szó), és vissza ne jöjjön a Bethlen­kormány, mely még a Napnak sem akart deferálni,­­ lehet, talán azért, mert nem rajongott a napfényért. FAGYÁSOK Fagyási bántalmak gyors eltüntetésére szolgál 3 liter meleg vízben feloldott )6 evőkanálnyi SZENT RÓK­DS L A B 8 Ó, melyben a fagyott testrészt lefekvés előtt áztatják, igen előnyös a fagyos lábát lábfürdő után könnyen megmaszí­ozni egy kis vazelinnal azután jó melea­ ruhává­ betakarni. Gustave Hervé: „Nem a békeszerző­dések szentsége a fontos, hanem ki­lábolni az európai zűrzavarból!" Interjú a németekről, franciákról, amerikaiakról és a „feketepéterekről" Párizs, január. (A Pesti Napló párizsi szerkesztőségétől.) Közel egy éve már, hogy a párizsi »Victoire« főszerkesztője, Gustave Hervé megírta első cikkét a német-francia nacionalista kibékülés mellett. Hervé cikkét, amelyet akkoriban Közép-Európá­ban nagy hozsannával és örömmel fogadtak, azóta sokszáz cikk követte. Már akkor rámutattunk arra, hogy Hervé véleménye nagyon is kis kisebbség véleménye még csak Franciaországban és hogy nem szabad különvéleményének fontosságát tú­lozni. Egy beszélgetésünk során akkoriban nem tagadta előttem a »Victoire« főszerkesztője, hogy maga sem csinál illúziókat aziránt, hogy véle­ménye hamarosan diadalmaskodni fog Francia­országban. De hozzátette azt is, h­ogy ha nem re­méli is, hogy szavát azonnal tettek fogják követni és a hivatalos francia politika hamarosan béke­jobbot nyújt a német nacionalistáknak, ezeket az igazságokat mégis csak ki kell mondania valaki­nek és az ő hivatása éppen az, hogy ezeket az igaz­ságokat éppen Franciaország mondja ki, ahol senki sem akarja vagy merészeli azokat kimon­dani. Most, hogy a »Depeche de Toulouse«, Francia­ország egyik legbefolyásosabb politikai napilapja az adósságtörlés mellé állt és Franciaország hala­dóbb németbarát politikáját és inciatíváját sür­gette, fontos alátámasztást kapott Hervé lenészett akciója. Ezt szimptomatizálja az a körülmény is, hogy legutóbb az­­egyik legbrilliánsabb és legna­cionalistább francia publicista, Léon Bailley, a l'Intrasigeant főszerkesztője, szállott vele vitába vezércikkében. Bailley túl korainak és hiábavaló­nak tartja a »békejobbnyújtás« politikáját, de nagyon tisztelettudóan beszél Hervéről és politikai tisztakezűségéről, ugyanakkor, amikor alaposan megtámadta a »Depéche de Toulouse«-t Az európai egységfront Az aktualitás fényébe került tehát Hervé. Felkerestem a forradalmi beszédű, sziporkázó és hadakozó tribunust, hogy megkérdezzem, mit tart önmaga a sikeréről. ..­­ — Ne higgye, — kezdte Gustave Hervé az in­terjút — hogy túlbecsülöm a magam jelentőségét és hogy azt képzelem, hogy az akcióm már holnap diadalt jelent. Nagyon is tudom, hogy még csak egy nagyon kis pártocska feje vagyok és hogy a lapom is csak egy ici-pici lapocska. De napról­napra gyarapodik azoknak a légiója, akik belát­ják Franciaországban, hogy igazam van. És éppen ezért minden okom megvan arra, hogy folytas­sam a propagandát. — Amelynek célja? — Amelynek célja Európa frontjának egysé­gesítése Amerikával szemben. Mert miről is van szó? Megmondom. Ugy­e­bár az nem vitás, hogy Németországtól kicsikarták a versaillesi béke alá­írását, ahogy Magyarország részéről sem önként történt az elkapcsolt részekről való lemondás. A versaillesi békében épúgy megvalósíthatatlan klauzulák vannak, mint a trianoni békében. Hogy a békék szentek és sérthetetlenek? Ugyan, ugyan. — A békék szentségével és sérthetetlenségével operálni egyszerűen turisztikai szemfényvesztés. Az a béke, amit egy nemzet a késsel a torkán írt alá, még ha az a nemzet százszor megesküdött is (a késsel a torkán), hogy csakis és egyedül ő a bűnös, hogy ő a felelős minden bajért és hogy mostantól kezdve egyetlen vágya és boldogsága lesz, hogy az aláírt békeokmány sérthetetlensége felett őrködjék, mondom, az ilyen béke szent és sérthetetlen lehet ad­dig­ a pillanatig, amíg az események lehe­tővé teszik, hogy az aláíró nemzet vagy kibúvót keressen az értelmezésében, vagy pedig nyíltan megszeghesse. Azon a napon, amikor elég hatal­mas lesz, hogy nyíltan kettétépheti, ketté fogja tépni tekintet nélkül arra, hogy szent és sérthe­tetlen-e vagy sem.­­ — Nem is ez a kérdés. Nem az, hogy szent és sérthetetlen-e a szerződés, hanem az, hogy van-e­ kivezető út abból a rettenetes zűrzavarból, amely­ben Európa népei vergődnek. Hindenburg kívánságai — Van-e rá mód, egy ezreléknyi esély arra, hogy visszatérjen a bizalom, a hitelélet feléledésé­nek alapköve, elmúljék fejünk felől a munkanél­­küliség réme, feltámadjon és meginduljon, a nor­mális gazdasági vérkeringés Európa ereiben,­­ anélkül, hogy megadjunk bizonyos garanciákat a németeknek azokban a kérdésekben, amelyekről Hindenburg elnök szólott újévi beszédében és ami olyan rémes felindulást keltett nacionalista saj­tónkban. Mi volt ez a két dolog? Hindenburg azt kérte, »ne tegyék lehetetlenné a szövetségesek Németország feltámadását teljesíthetetlen követe­lések támasztásával« és »adják meg neki az egyen­jogúságot a fegyverkezés kérdésében«. Én beval­lom, nem tartom ezeket a kívánságokat olyan hát­borzongatóknak, mint honfitársaim, sőt azt is be­vallom, tisztában vagyok avval is, hogy a néme­tek nem állanak majd meg, ha teljesítésre kerül a sor ezeknél a követeléseknél, előrukkolnak majd másokkal is, aminthogy én magam is, ha német volnék, előrukkolnék hasonlókkal. — Hohó, jó vicc, zengik kórusban az örök kritikusok kára, csakhogy hogyan engedjük el mi Németországnak az adósságait, amikor tőlünk be akarják hajtani az amerikaiak az utolsó centig, ami jár nekik? Ehelyett a sokat ismételt és aggo­dalmas kórus helyett okosabb lenne, ha Francia­ország egész más politikát követne. — Először is Amerika állásfoglalását az adós­ságtörlés kérdésében egyáltalán nem kell végle­gesnek tekinteni. Egész biztosra veszem, hogy ha azok az amerikai politikusok, akik nem is olyan régen még a moratórium proponálását tanácsol­ták Hoover elnöknek, most egyszerre az elzárkó­zás mellett,­­foglalnak állást, azt nagyrészt azért teszik, mert az­z az impressziójuk, hogy Európa nem más, mint egy feneketlen étvágyú, rákokkal teli kosár, amelyben a megvadult rák­­ok egymást falják fel. Ki fog szóba állni az ilyen bolond rákokkal? Ha azonban Amerika rákos kosár he­lyett egy egységes és szolidáris Európát talál maga előtt, egész máskép fog válaszolni. Az európai válasz — Ha pedig nem válaszolna másképpen (és itt következik a másik alternatíva, amiről fennebb szólottam) akkor aztán rajtunk lesz a sor, hogy magunk között megbeszéljük, hogy hát hogyan is válaszoljunk mi annak a szigorú Amerikának? A lényeges azonban, hogy a mi válaszunk egy erős és önmagával tisztába jött Európa válasza legyen. Meg fogják látni a keservesen kántálók, akik olyan iszonyúan remegnek Amerika pillarez­dülésétől, mi történik akkor és milyen barátsá­gosra válik majd Amerika összeráncolt szemöl­döke. — Mert ne tessék elfelejteni, Amerikában 20 millió német eredetű amerikai állampolgár él- Ha ezek, akik ma ellenünk vannak, holnap a néme­tekkel érzett szimpátiájukat ránk is kiterjesztik, látva, hogy a mi vágyunk, hogy végre a németek­kel együtt hozzuk rendbe a szénánkat, ez nagyot fog változtatni az amerikai közvélemény állásfog­lalásán.­­ Ne lamentáljunk tehát égnek forgatott sze­mekkel öklünket rázva a hold felé és hagyjuk abba azt az örökös jeremiádát, hogy Németország nem egyéb, mint emberbőrbe bújt farkasok gyüle­vész hada, akiknek se hitük, se becsületük, ha­nem vegyük tudomásul, hogy minden hibájukkal és bajukkal össze-viss­za nem jobbak és nem rosz­szabbak, mint a többi nép. Igyekezzünk tehát egy plattformra állni velük és egységes frontot alkotni Amerikával szemben. — Ez az egyetlen értelmes tennivaló e pillanat­ban. Nem csak azért, mert ettől várhatjuk a praktikus eredményeket, de még azért is, mert ez az egyetlen mód, hogy Franciaország elhárít­, hassa magáról azt a vádat, hogy ő a két­ élhetet­len Krőzus, akinek kegyetlenségén megbukik min­den jószándékú békekísérlet. Legyenek az ameri­kaiak a »feketepéterek«, ha már mindenáron »feketepéterre« van szükség. — És ha valaha igaz volt az a mondás, hogy kétszer ad, aki gyorsan ad, ebben az esetben igaz. Nincs tehát sok veszteni való időnk. Dr. Aigner László GATHY ISTVÁN, „A munka társadalma" című­ könyve a Jöv. század társadalmi rendjét írja le. etry olyan Világot, melyben korunk nagy szociális, politikai és gazdasági prob­lémái már mind megoldást nyertek. A magyar irodalom egyetlen mo­dern államra­ ínye ez a könyv, melyet minden gondolkozó, művelt embernek el kell olvasni . Kapható P 6.párban „Az Est" könyvkeres-; • . ... kedésében, Vit., Erzsébet körút 18—20 szám

Next