Pesti Napló, 1932. március (83. évfolyam, 49–72. szám)

1932-03-01 / 49. szám

Ma: Iparos és Kereskedő Napló (Ingyen kűlőn melléklet) Budapest, 1932 ELŐFIZETÉSI ARAK. Egy hóra 4 - pengó Negyedévre 10 80 pengő Félévre 21 60 pengd Egyes szám ara Bndapesten vidéken es a pályaudvarokon 16 fillér Ünnepnapokon 24 fillér Vasárnap ... 32 fillér 83. évfolyam 49. szám I Áfa Í6 fitfér Kedd. március 1 SZERKESZTŐSÉGi Rákóczi út 54. szám. KIADÓHIVATAL: Erzsébet körút 18—20. ez. TELEFŰN: József 455—50-től 56-ig, Józsei 464-18, J. 464—19. Szerkesztőség Bécsbens I., Kohlmarkt 7. AMBRUS ZOLTÁN 1861—1932 Valakinek, aki nehezen fölengedő, zárkozott | lágban élt: úgy bástyázta kör.ül személyiségét is lényéhez baráti-közei állott, azt mondta nemrégi­ben: Nekem már nincs itt semmi ke­resnivalóm. Meg akarok halni. A mai élettel szemben csak ez lehet az én igazságom. És vasárnap éjjel ti­zenegy órakor a józsefkörúti dol­gozószoba csendjében, elérkezett az ő kesernyés, fanyar-bölos igazságá­nak beteljesüléséhez. Ambrus Zoltán meghalt... Tollán — amejlyel ntolsó cikkét, a Pesti Napló vasárnapi krónikáját ír­ta — még alig száradt meg a tinta­Szombat este (negyvenfokos lázban is hűvös, tiszta fejjel) még gondosan végikkorrigálta a nedves kefelevo natot Tegnap még lélegzett, gondol­kodott, élt. Itt volt köztönk, mint kortárs, akiről — ha egyre ritkábban találkozhattunk is vele személyesen — tudtuk, hogy van és jó, hogy van­Huszonnégy óra előtt még úgy gon­dolhattunk rá, mint élő emberre, akit fölkereshetünk, akivel beszélhetünk b aki elvonultságában is irányító vezére, eleven, ható értéke a magyar kultúrának, valami egészen példátlan tisztelettel övezett atyamestere minden igazi írónak. És mai Egy éjszaka lepergése alatt drága múlttá lett ez a drága jelen, Ambrus Zoltán kilépett kortársai közül. Az ember lehányta szemét, az író már nem veszi fel tollát Ügy tünt el könnyes tekintetünk elől, mint valami osodálatos jelenés. Nincs többé. Elvesztettük és soha vissza nem kapjuk- Olyan ne­héz, olyan lehetetlen ezt Ilyen váratlanul megér­teni, ilyen hamar megszokni. Aki magyar író-ujságíró ma leírja a nevét: elfogódott szívvel, megremegő kézzel írja. Pedig most — róla szólva — nem szabad ellágyulni. Összeharapott szájjal, torokbafojtott sírással is keménynek, erősnek objektívnek kell maradni, a lesújtó veszteség érzetében is józan mérlegelőnek. Hiszen az a kegyetlen tisztünk, hogy a ravatal lánfehulló árnyékában necsak fájdalmunkról be­széljünk, hanem arról is számot adjunk: ki volt ő és kit vesztettünk bennet Milyen kicsi és kevés ilyenkor a szó. Milyen tehetetlen. Míg élt: köny­nyű volt róla írni. írói kvalitásainak gazdagsága kínálva-kínálta magát a méltatásra. Az ember el­múlásával semmi sem mnlt el az írónak ezekből a kivételes értékeiből s most mégis nehéz papírra vetni élete és munkája summáját. Talán mert csak most világosodik ki önmagunk előtt is, hogy az írók irója iránt érzett tiszteletünket mennyire át­hatotta a ragaszkodás, a vonzódás, a szeretet me­legsége. Életében nem igen mertük volna ezt ilyen nyil­tan kimondani előtte. Ambrus nem az az ember volt, aki közel engedte magához az érzések feltö­rését. Nem kereste a barátkozást s ritkán nyilt meg egészen a rokonszenv közelítésére- Ironikusan cm legette a »kis csuprot, amely hamar felforr«. Lé­nyének finomsága, és póztalan előkelősége, páro­sniva szellemének tisztaságával és magasrendű­ségével. inkább a tisztelet, mint a szeretet köz­vetlen megnyilatkozására késztette kortársait Ha szívesen csevegett is át egész éjszakákat meghitt társaságában, — szenvedélyes vitatkozó a legel­mésebb causeur volt — mindig ott bujkált arcán a társtalanság. a nagy magányosság árulkodó, me­lanchólikus vonása. Ahogy legjobban szeretett be­zárkózni francia könyvei, lapjai és folyóiratai közé, ahogy Budapesten egy külön kis párizsi vi­valami lemondó, nálunk szokatlan puritánizmus Ambrus Zoltán kis unokájával, leányávcU és vejével. Fallenbüchl Tivadarral nyaralója kertjében ridegségével, őszintén megvetett minden népszerű­séget, egészen az interjú-megtagadásig. Üri tar­tózkodása és gőgös szerénysége szinte a személy­telenség kultuszát építette ki maga köré, félszáza­dos írói közszereplése során. Az olvasó érje be az íróval, az emberhez semmi köze. A kritikus nem pályázik a közönség kegyére. Ambrus Zoltán pe­dig — tehetségének legmélyebb adottsága s leg­bensőbb lényege szerint — kritikus volt. Akkor íb, ha regényt vagy novellát írt- Épúgy, mint egyet­len elődje és rokona a magyar teremtő elme ha­sonló predesztináltságában: Kemény Zsigmond, aki a »magával meghasonlott társadalom bírála­tait vallotta a regényíró főfeladatául- Ambrus első, nyomtatásban megjelent írása: Björnson Leonardájának bírálata. S ragyogó utolsó cikké­nek címe: Átértékelés. Kritikus volt és kritikus maradt élete végső percéig. írói lénye, művészi képessége, költői fantáziája mélyén — végső soron — mindig és minden vonatkozásában: kritikus. A kiváló regény-, novella- és essay-írót a társadalmi vagy erkölcsi kérdésekkel foglalkozó, remek zsur­nalisztát a szigorú könyvbírálót és színházi dra­maturgot a Berzsenyi-család, a Midás király és a Budapesti tollrajzok szerzőjét együtt, egyszerre egészében és lényegében fejezi ki ez a megjelölés­Tudom; nem ép nagy népszerűségnek örvendő fo­galom, de a divat olcsó népszerűségét a legtöbb­ször gyanús siker koszorúit maga Ambrus is le­nézte. S ezen a ponton megint kibukkan kapcso­lata Keménnyel, akinek sokkal több hódolója volt mint olvasója. Mondják (s ha nem is igaz: jel­lemző), hogy Midas királyból, az új magyar, re­gényirodalom egyik legmaradandóbb értékű reme­kéből, az első esztendőben hét példányt adtak eL A nagyközönség sohase rajong túlságosan a kri­tikusért akár költői munkát akár életvalóságot szed ízekre az analízis bonckése. Flaubert — aki­ben a lappangó kritikust ép Ambrus mutatta ki — népszerűség dolgában mindig mögötte fog ma­radni Daudetnek, akinek pedig — megint csak Ambrus megállapítása szerint — nincs egyetlen eredeti, sajátos írói tulajdonsága, amely egészen az övé lenne. Ambrus Zoltán összegyűjtött művei öt regényt jó párszáz elbeszélést rengeteg színházi kritikát s egy 6ereg irodalmi tanulmányt ölelnek fel, 20—25 kötetben. (Pár kötetre való még akadna újabban kiadott s jórészt a Pesti Naplóban megjelent írásai­ból.) Sokrétű anyag, amely azonban az író azonos válságszemléletének és művészi alakító-képességé­nek jegyében fogant Ambrus minden írását első" sorban a szellemi tisztánlátás ós az ítélet bizton­sága jellemzi. Az a két gyémántértékű írói tulaj­donság, amelyet ő maga is a legtöbbre tart s föléje helyez a képzeletnek. Regényei, elbeszélései az alkalmazott lélektan, a lelki viviszekció mintái. Az élet embéreit ugyanazzal a kíváncsisággal a ugyanazzal a finom szerszámmal boncolta, mint a drámai hősöket Tekintete az arc mögé fúródik, a lelket vigyázza. Ezt írja valahol. -»Az ember nem az, amit csinál, hanem az, amit gondol.« Mennyire rávilágítanak ezek a szavak a regényíróban is élő kritikusra. Oksági láncot vonni, homályos sejtel­mek zűrzavarában rendet teremteni, az esetleges vizsgálatából az általános törvényt kivonni, közben érvelni metsző és váratlan fordulatokat vevő, vagy­is mély fantáziából táplálkozó dialektikával, végül elmerülni a pszichológiai rajz — micsoda finom tónusú rézkarcgyüjtemény! — emberformáló gyö­nyörűségébe: ez Ambrus igazi munkája, a leg* magasabbrendű írói munka. Nehéz, talán a leg­nehezebb. Világiro&ilmi példák ritkasága rá a bizonyság. Az alkotó szellemnek az a ritka adott­sága kell hozzá, amely Eenant jellemzi, akiben Lemaitre, Ambrus kedvenc írója is gyökerezik. Szellemi tisztánlátás és az ítélet biztonsága, — ez a két francia tulajdonság. Az Ambrus Zoltán tolla alól kifutó tinta mindig markáns vonalat húz, amelyben sohase itatódik szét homályos terjengés­sed a gondolat, ö, aki eredete szerint székely volt: tiszta latin intellektus. Derült ég alatt élesen meg­mutatkozó vonalak, formák után tájékozódott s a ücödBt« még Ibsounek sem tudta megbocsátani Nyelve, stílusa külön érték. Jellegzetesen magyar, egyéni ízű, de minden feltűnést kerülő ez a hajlékony, gazdag, inkább plasztikus, mint színes, pontosan kifejező nyelv. Nem ideges, csak kifinomultan érzékeny. Zavartalanul nyu­godt, ment minden pátosztól. És milyen tudatos. Az írót és témáját egyképpen jellemző. Európai kultúráltság érzik rajta s milyen természetes. Nincs prózaírónk, aki nála jobban ismerte volna a sza­vak lokális értékét és a szintaxis tisztázatlan tit­kait Kifejező művészetének főerőssége: európai magyar nyelve. S ezen a ponton jelentősége túlnő könyvein: irodalomtörténeti távlatba szélesedik. Ambrus Zoltán volt nálunk az első igazán nagy­városi író, a Jókaira következő modern magyar elbeszélő stílus megalapozója s a Gyulai pátoszától megszabadult Péterfyvel induló modern magyar értekező-próza legszerencsésebb kiteljesítője. Nyoma sincs ebben a stílusban a nyolcvanas évek íróit még lépten-nyomon kísértő provincializmus­nak. Ha nem lenne olyan kompromittált a lokális jelző, azt mondanám: ő az első budapesti író, aki együtt nőtt naggyá ezzel a világvárossal. Európai magyarságának itt a nyitja, értelme és szükség­szerűsége. Magyarsága szervesen öleli magába az általános humánumot, gondolkozásmódban, mű­veltségben épúgy, mint érzésben és ízlésben. A mai generáció már szinte nincs is tudatában annak, hogy milyen kincses nyelvi örökséget kapott tőle — készen. Hányszor megcsodáltam ezt a hűvös és pompás nyelvet, amelyben minden mon­dat más változatát példázza a kristallizáció törvé­nyeinek; amelyben a legszövevényesebb mondat­labirintuson is áthúzódik az Ariadne-fonál: amely­nek minden fordulata annyi fazettára csiszolt amennyi illeszkedő lapja van a következő résznek. Hogy Ambrus valóban az értelem költője volt, ezt nyelve is bizonyítja. Nincs mai magyar író, aki stílus tekintetében ne köszönhetne valamit neki. Mert az a friss, nyelvi árnyalatokat teremtő dif­ferenciálódási folyamat, amelyet félszáz év előtt az ő egyéni stílus-probléma megoldása indított el, ma is tovább hullámzik, termékenyít és gazdagít Üssük fel akárhol könyveit — a Midas királyt, a Solus erist, a Giroflé és Giroflát, a felejthetetlen novellásköteteket, a Színházi estéket vagy a Vezető elméket — és látni fogjuk, hogy a régi Ambrus­írások mitsem veszteitek bársonyos hamvuk üde­Bégéből. A holtnak hitt mult elevenen lüktet ben-

Next

/
Thumbnails
Contents